Olvasom egy ingyen tálalt versben, hogy nagyon jót tenne mindünknek, ha néha alászállnánk a belső pincénkbe. Azért hívom ingyen-versnek, mert egyszerűen csak rátaláltam a világhálón, ahol mostanság kényére-kedvére – és főleg egy bani költség nélkül – lubickolhat az ember a szépirodalomban.
Szóval azt mondja, az egyébként igen jópofa költő, hogy minél gyakrabban szállunk alá a saját, különbejáratú pincénkbe, annál sűrűbben találkozhatunk az istennel. Na, nem arra az univerzálisra, a mindenek teremtőjére és büntetőjére gondolt, hanem csak a Te privát, személyedre szabott istenkédre, akivel bármikor elcseveghetsz, ő szívesen meghallgat, sőt ha jókedvében van, még válaszolgat is egy-két kérdésedre. De ha már lementél azokon a grádicsokon és találkoztál Vele, addig nem is érdemes feljönni, amíg át nem itatódtál tömény szellemmel. Aztán minél többször látogatod azt a pincét, annál alaposabban, úgyszólván egy teljes életre, átszellemülsz – szól a konklúzió a vers utolsó soraiban, mintegy tanácsként a tökéletesedni vágyó olvasónak.
Nos, miután tetszikeltem a közleményt – mert mi tagadás, poéta-szemmel nézve mestermű volt –, hozzászólásként elmeséltem, hogy nekem is volt anno egy ilyen pincebarát-nagyapám. Nem tudom, alászállásai során találkozott-e az ő privát istenével, de az bizonyos, hogy minden alkalommal rátalált a borosdemizsonra.* (Érthető, hiszen ő tette oda). Aztán minél hosszabbra nyúlt a pincelátogatás, annál inkább átitatódott szellemmel. Végül két markos fiának kellett őt onnan felszínre hoznia.
Mai eszemmel úgy gondolom, hogy az ő személyére szabott isten ismerhette azt a pincelejárót, sőt minden alkalommal jelen is volt a találkozón, csakhogy testtelen és szótalan, mint minden valamirevaló istenség. Humorérzékére vall, hogy nagyapámnak hosszú és derűs öregséget ajándékozott, és csak akkor vonta meg tőle a borosdemizsont, amikor az öreg már nem tudta azt szájához vinni.
*vesszőfonattal bevont nagyobb (10-20 literes) üvegpalack
Hozzászólások