Nap mint nap találkozunk velük. Hírözönben élünk. Sokszor nehéz kiigazodni ebben a ránk zúduló információ áradatban. Legtöbbször elsodor, magával ragad. Észre sem vesszük, és már sodródunk, fuldoklunk az örvényben. Legközelebbi ismerőseink, barátaink próbálnak meggyőzni valós, de legtöbbször valósnak vélt igazukról. Percekig hallgatom „érveléseiket”. Egy idő után rájövök, hogy azokat már hallottam valahol. Ja, persze a médiában.
A „megmondó emberek” szavait hallom vissza szinte szó szerint. Ez a jobbik változat, mert van úgy, hogy elferdítve, szelektálva. A saját ízlésük szerint tálalva. Sok mindent felnagyítva, és még többet elhallgatva. Ilyenkor feltesszük a kérdést: tényleg így gondolja az illető, vagy csak… meg van vezetve, netán fizetve? De hát ő már több évtizedes ismerősöm, barátom! Ennyire félreismertem, vagy megváltozott? Az igaz, mindnyájan változunk, mi több, öregszünk is. De ennek nem kellene föltétlenül az elbutulással járnia.
Lehet, hogy húsz-harminc évesen másképpen láttam a dolgokat, mint most hatvanasan, de talán ezt nevezik élettapasztalatnak. Bár többször családomtól megkapom, hogy kigyógyíthatatlan naiv, idealista vagyok, azt gondoltam egy felhívással fordulok minden ismerősömhöz: Kérlek Benneteket, mindenki írjon nekem egy önálló gondolatot!
Ahhoz, hogy jó példával járjak elől, íme az én gondolatom:
(Bevallom, itt percekig gondolkodtam!) Mi volna, ha ma nem utálnánk egymást?
Hozzászólások