Úgy érzem, hiba volt reggel meginni azt a kávét. Hányingerem van, remeg a kezem és az agyam összes vészgombja azt üzeni, hogy menjek haza. Nem állok én még erre készen.
Pech, hogy senki nem kíváncsi arra, hogyan érzek.
A nadrágomba törlöm a kezemet, mély levegőt veszek és elnyomom a sötét gondolataimat. Igenis készen állok! Nem felkészületlenül jöttem ide. A saját mantrám ragad meg végül a fejemben, ahogy a tanár elmegy mellettem, belép a terembe, én pedig sok más hallgatótársammal együtt követem.
A halk, rövid sutyorgásból, ami körülöttem zajlik tudom, hogy nem csak én izgulok. Tanár úrnak híre van az egyetem falai között: ő az, aki első vizsgaalkalomkor nem engedi át a hallgatót, akinél közepesnél jobb jegyet szerezni a világ kilencedik csodája, akinél ha át akar menni a diák, jobban jár, ha betűről betűre bevágja az anyagot.
Megint emlékeztetnem kell magamat, hogy én készültem, de ettől még nem múlik el az idegességem.
Senki nem ül le a terembe érve, megvárjuk, hogy mindannyiunk nevét felolvassa egy előre kinyomtatott papírból, és oda helyezkedünk el, ahová ő mondja.
Legyőzöm a kényszert, hogy kattintgassam a tollamat, ahogy leülök a székemre. Aztán akkor is, amikor elém kerül a fehér, lefordított lap.
– Kezdhetik. Húsz percük van rá – a tanár úr mély hangja puskadördülés a néma teremben. Aztán a csendet felváltja a papír sercegése, a tollak kattogása, a székek nyikorgása.
A papír fölé görnyedek és elkezdem olvasni a kérdéseket, egyiket a másik után. Mire elérek az utolsóig valamennyire megnyugszom. Menni fog ez!
Nem figyelek a körülöttem lévő hallgatókra, csak a papírra és a feladatra, a fali órára is csak futtában pillantok néha, hogy tudjam, mennyi időm van még.
– Még öt perc – szólal meg a tanár egy idő után, hallom, ahogy még sebesebben kezdenek körmölni körülöttem, az én tenyerem is jobban izzad, ahogy egyre csak szuggerálom azt az utolsó kérdést, amire sehogy se jut eszembe a válasz. Végül majd csak lesz valahogy alapon behúzom a választ, és épp időben leteszem a tollat.
Beadom a sor közepére a vizsgafeladatot, aztán felállok és csendben távozok a teremből. Minden stressz és idegesség kiszáll belőlem. Megtettem mindent, átadtam a tudásomat, innentől felesleges agyalnom, majd estére kiderül, hogy ez mire volt elég.
Belebújok a kabátomba, a nyakam köré tekerem a sálam és kilépek az egyetem épületéből. A januári hideg szél percek alatt vörösre csípi az arcomat, de a téli nap melege megmosolyogtatott.
Ahogy a felhőkön is áttörnek a nap sugarai, úgy egy nehéz vizsga is záródhat sikeresen. Ha hinnék az égi jelekben, biztos így gondolnám.
Hozzászólások