A faluban lakott egy hatvan év körüli férfi. Szép magas ember volt, ősz hajjal és egy zöldre festett férfi kerékpárral. Ez elválaszthatatlan volt tőle. Így volt kerek, egész. Mindenki csak Sanyinak hívta. A falu szélén, egy piros cserepes házban lakott, ott élt már vagy öt éve.
Sanyit egy különleges, különc embernek ismerték. Öltözetét sokszor változtatta. Nyári időszakban zsebes khaki színű inget viselt, egy síp volt a bal felső zsebében, melyet a fonott zsinóron a vállpántjához erősített. Ezen az ingen vagy öt-hat helyen, különböző helyekről kivágott, színes, logós reklámok díszelegtek. Volt ott Panda maci, Pizza Hut, Adidas, vagy éppen egy Libris könyvkiadói logó, piros, sárga mezőkben, csak úgy virított rajta. Biztosan ő varrta fel ezeket. Kockás sálból tekert nyakkendőféle a nyakában. Fején egy kerek tányérsapka, melyet a sildjétől megfosztottak. A sapkán körbefutó fekete szalag, egy helyen tíz centire lelógott. Úgy mutatott, mintha egy hajóról, kimenőt kapott matróz lenne. Első ránézésre, ettől a sok díszítéstől, tábornoknak is vélhette bárki. Ehhez ugyan a kerékpár nem illett, de volt valamikor a magyar hadseregben kerékpáros század. Úgy tűnt, Sanyi ezeknek akar maradandó emléket állítani különös jelmezével. Az öltözék ősszel, olyan katonai terepjáróra váltott. Télen prémes kucsmát viselt, szőrmével bélelt télikabáttal.
A kerékpárján hátul egy drótból font négyszögletes kosár, benne szatyrai, vagy amit éppen szállított. Kenyeret, tejet a boltból. Erre a szögletes kosárra hátul egy kerek tábla volt felfüggesztve. Olyan, mint a KRESZ tábla, csak kisebb. Rajta egy széles piros nyíl, amely az utána követőnek nyíllal balra mutatta az előzési irányt. Ez alatt egy megkurtított rendszámtábla függött. Valahol találhatta, egy száguldó autóról eshetett le. Mégse legyen azonnal felismerhető, a rendszámtábla első betűjét és utolsó számjegyét levágta. Így csak annyi maradt belőle: KS 58. Ha meg akarnánk fejteni, azt is mondhatjuk, ez „Különös Sanyi”, aki pontosan „58” éves. Ehhez a szögletes kosárhoz erősítve egy másfél méteres antenna, vastag huzalból, melyen egy pici nemzeti színű zászló lengett.
Sanyit a faluban olyan, nem komplett figurának tartották. Ártalmatlan volt, soha nem veszekedett senkivel. Senki nem tudta, honnan jött, hogy került ide, csak egyszerűen volt. Nem balhézott, ha megállt, akivel találkozott, váltott pár szót, de tőle soha nem mertek kérdezni semmit, félve, hátha baj keletkezik, mert hangja erős, öblös volt, szinte parancsoló. Mindenkit letegezett, ha fiatal volt, vagy éppen öreg. – Hogy vagy? – kérdezte öblös hangján. A választ meg sem várta, majd jött a következő kérdés: – Merre mész? Mintha tudni szerette volna, ki merre megy, hogy érzi magát. Aki többször találkozott vele, udvariasságból, vagy óvatosságból csak annyit mondott: – Kösz! Megvagyok! Néha betért a kocsmába, ivott egy fröccsöt és ilyenkor a szabadságról beszélt. – A szabadság, ez kell nekem! – kezdte mondandóját. Aztán a közelében állótól megkérdezte, kemény hangon: – Nincs igazam? Félve, némán bólogattak, vagy hümmögtek, olyan értetlen szöveget. Sanyi felhajtotta borát, a poharat a pultra tette. Köszönt: – Szép napot nektek! Elmenőben még hozzá tette:- Nekem a legjobb! – mondta mindig, de ennél többet nem árult el. Felpattant kerékpárjára és elhajtott, titokzatos célja felé. Mindenki úgy érezte, ez a figura egy olyan ember, aki szabadon kószál, szabad mindene.
Hozzászólások