Szabó Tamás azon a délutánon azt hitte, hogy végre itt a tavasz. Ha csak egy hajszálnyival lassabban hajtott volna bele a szentkútpusztai kanyarba, akkor nem csúszott volna meg a Zsigulival, és nem kötött volna ki az árokban.
Joggal kérdezheti bárki: mi közünk a – számunkra – vadidegen Szabó Tamáshoz, aki egy derültebb januári napon kicsit elszámolta magát. Sose lehet azt tudni.
Mi aznap maszekoltunk apámmal. Az egyik jobb sorsra érdemes munkatársánál burkoltuk a fürdőszobát. A lakásfelújítás még a nyáron kezdődött, de aztán kissé elhúzódott. Vagy áruhiány volt éppen vagy a maszek hiányzott – olykor hetekig. Végül az ősz folyamán a munkatárs kitépdeste a még megmaradt hajszálait is. Három kicseszett négyzetméter, mondta apámnak, csak ennyi hiányzik. A maszek már rég eltűnt a mecseki ködben, se híre se hamva, az apja partizán lehetett, alapanyag van bőven, ott van minden, csak meg kellene csinálni. Ő maga nem ért hozzá, mégiscsak könyvelő a foglalkozása. Ha kell, ki is fizeti, órabérben. Apám hallani se akart erről, munkatárstól nem fogadunk el pénzt, adjon inkább tojást helyette.
Mennyi tojást adna, kérdezte anyám. Apám a vállát vonogatta, mit tudja ő, talán ötvenet. Mit csinálunk annyi tojással? Eladjuk, elcseréljük… De az is lehet, hogy megesszük. Azért ne felejtsd el, Ágikám, hogy három férfivel élsz egy fedél alatt. Nyugodtabb lennék, ha pénzt kapnál, az valahogy biztosabb valuta. A tojás olyan… még össze is törhet hazafele. Talán úgy vezetek én, önérzeteskedett apám, majd vigyorogva hozzátette: Ne félj, Lujza, minden rendben lesz. A gyerek is jön, gyorsan végzünk.
De nem végeztünk gyorsan. Odaérve ugyanis kiderült, hogy az a kicseszett három négyzetméter nem igazán három, de leginkább kicseszett. A délelőttre tervezett munkával estére végeztünk. Akkor a munkatárs a pénztárcáját szorongatva ismét megkérdezte apámat, hogy mennyit kér. Apám ismét azt mondta, hogy pénz nem fogad el, távol álljon, isten ments, ha mindenképp akar adni valamit, akkor azt, amit megbeszéltek. A munkatárs uszkve ötven tojást rakott be a kis Polskink elejébe, illetve az apám kezébe nyomott még egy literes üveget. Barack, mondta szemérmesen. Apám belenyugvón bólogatott.
Ezekben a pillanatokban tőlünk nem messze, a történetünk elején megismert Szabó Tamás a fent leírt események után már rég az árokban tartózkodott Zsigájával együtt. Fázott és a rendőröket várta. Mi félóra múlva érkeztünk meg oda. A helyszínelő rendőrök megállítottak néhány percre.
Ennek is jól kezdődik az új év, mondta apám. Aztán pontosan tíz másodperccel ezután mi is leparkoltunk az árokba, épp a Zsiguli mellé.
Az ütközés olyan lágy volt, mintha csak dodzsemben ültünk volna, az árokba is úgy érkeztünk meg, mintha csak leszánkáztunk volna egy lankán. Egyszerre két rendőr is odaszaladt hozzánk, felváltva kérdezgették, hogy jó vagyunk-e. Ahhoz képest, hogy egy élénksárga Ikarus, egy Mohács felől érkező távolsági busz öklelt fel minket, kutyabajunk nem volt. Jól vagyunk, nyugtatta meg apám a rendőröket, de mindketten tudtuk, hogy nagy baj történt. Mondhatni tragédia. A kis Polskink eleje összetört ugyan, de csomagtartó olyan kajánul engedelmesen nyílott ki aznap, mint még soha. A látványt nem részletezem. Legyen elég annyi: a tojás valóban nem volt biztos valuta.
Mi ebből a tanulság, kérdezte apám. Hogy a feleségnek mindig igaza van? A fenéket, fiam, legyintett apám. Az a tanulság, hogy a nappali tavaszias idő, estére rejtegethet még meglepetéseket a közúton, pubikám. Ezt jegyezd meg fiacskám, semmi mást!
A literes üveg épen maradt ugyan, de anyámat ez se vigasztalta, tekintve, hogy apám még az árokban megtiltotta nekem, hogy odahaza beszéljek a pálinkáról.
Hozzászólások