Pertuban a svéd királlyal
Kedves Barátaim a HHH-n! Személyesen nem ismerjük egymást, mégis már csapattagnak érzem magam. Fogadjátok szeretettel a svéd furaságokat! Kizárólag a HHH olvasóinak írtam. Csak úgy. Ez az első rész, folyt. köv. Jó szórakozást!
– Kezit csókolom!
– Jó napot kívánok! Miben segíthetek?
– Van önöknek svéd nyelvkönyvük?
– Mindjárt nézem a számítógépben. Igen, három is. Fáradjon velem! Megmutatom.
Ezek a mondatok – vagy valami hasonlók – 2013 környékén hangzottak el egy vidéki nagyvárosunk megyei könyvtárában. Hozzá kell tennem, hogy a gesztenyebarna hajú, kökényszemű, hamvasbőrű könyvtároslány nem én voltam. Érdeklődve követtem a szűk farmert. A svéd nyelv alapos megismerésének vágya talán azóta sem lobogott bennem oly tűzzel, mint akkor. Ám! A szűk farmer hirtelen megfordult, és mutatóujját egyenesen rám szegezte. Majd faképnél hagyott.
Csalódottan fordultam hátra, némi keresgélés után magtaláltam a svéd nyelvkönyveket. Valóban három volt. Három egyforma. Gondosan átnéztem, hogy melyik nincs összefirkálva, erre allergiás vagyok. Örömmel állapítottam meg, hogy mindegyik sértetlen. Ezek szerint senki sem tanul svédül, ez jó jel. Hónom alá csaptam két példányt és visszaindultam a kölcsönzőpulthoz.
– Kettőt is visz?
– Igen. A másik a feleségemnek lesz.
A csábító, széles mosoly azon nyomban lehervadt, a ragyogóan fehér fogsor eltűnt. Természetesen nem kerültem a könyvtároslánnyal még tegező viszonyba sem, viszont innen számítom, hogy a svéd királlyal pertuban lettünk. Az sem kis szó, ha belegondolunk. Ráadásul mindez a kikölcsönzött svéd nyelvkönyvnek és a világszínvonalú magyar nyelvoktatásnak köszönhető.
Alig vártam, hogy hazaérjek és elmélyedjek a svéd nyelv rejtelmeiben. Izgatottan ültem le kedvenc hintaszékembe némi sós mogyoró és egy nagy pohár limonádé társaságában. Felütöttem a borítóoldalt. A könyv előszavából kiderült, hogy hiánypótló művet tartok a kezemben. Az író szándéka nem csak egyszerűen a nyelv megismertetése. Hogyan is lehetne? Mit sem érnek a szavak, ha a nyelvtanuló nem nyer betekintést a svéd kultúrába, a történelembe, a mindennapokba. Bölcs gondolatok.
Az első leckéből megtudtam, hogyan mondja a svéd, hogy „Kezit csókolom!”, hogy „Jó napot kívánok!”, és az összes, svéd nyelvben létező köszönést, de csalódottan vettem tudomásul, hogy nem bukkant föl sem a „gesztenyebarna hajú”, sem a „kökényszemű”, sem a „hamvasbőrű”. Hogy a „csábító, széles mosoly”-ról és a „ragyogóan fehér fogsor”-ról ne is beszéljek. Végiglapoztam a könyvet, de mivel egy kukkot sem értettem belőle, végül feladtam szélmalomharcomat.
Néhány nappal később, látva párom makacs elszántságát, valamint igen szerény előmenetelét a svéd nyelv zegzugos útvesztőjében, erőt vettem magamon. Haladjunk módszeresen, oldalról oldalra. Ott kell annak lennie valahol. Átrágtam magam vagy nyolcvan oldalon, egyre több és több olyan szót véltem felfedezni, amiket már láttam valahol. Végül szorgalmam és kitartásom meghozta a gyümölcsét. Nem hittem a szememnek.
A hetedik leckében egy általam ismert, a beszélgetőpartnerem által nem ismert személyről kellett személyleírást adni. Hurrá! Barnahajú, kökényszemű. Az író a következő, majdnem zseniális szituációt ötölte ki a melléknevek és jelzők egy elenyésző részének megtanítására. Én, mint nyelvtanuló, bemegyek egy munkahelyre, és egy régi iskolatársam után érdeklődöm. Annyit tudok róla, hogy valamikor itt dolgozott, talán most is. A neve Svenson, a keresztnevét elfelejtettem. Tudni kell, hogy a Svenson olyan gyakori név a svédeknél, mint nálunk a Kovács. Lássuk a párbeszédet! Így kezdődik.
– Jó napot kívánok, uram!
– Jó napot kívánok! Miben segíthetek önnek?
– Egy volt iskolatársamat keresem, talán ön a segítségemre lehet.
Persze csalódottan vettem tudomásul, hogy akit én keresek, nem gesztenyebarna hajú, egyenesen kopasz. Nem is kökényszemű, nem is hamvasbőrű. A fene egye meg! De, mégis? Kérdezhetné az olvasó. Mi köze ennek az egésznek a svéd királyhoz?
Csak annyi, hogy az első párbeszéd egy magyar könyvtárban teljesen rendjénvaló, azonban egy svéd munkahelyen a nyelvtankönyv mondatatai nem hangozhatnak el. Mégpedig azért nem, mert Svédországban mindenki mindenkit tegez. A százéves anyókát éppúgy, mint a rendőrt, a tanítónénit, a miniszterelnököt. Sőt, a hatóságok is tegező formát használnak a hivatalos levelezésben. A minapában például kaptam egy levelet a svéd adóhivataltól. Idézem az elejét. „Szia István! Tájékoztatlak, hogy…” De ha egy sorozatgyilkost harmincévi börtönbüntetésre ítélnek, ő is tegező formában kapja meg az ítéletét. Egyébként sértés, ha a gyanútlan nyelvtanuló magázó formát használ. A svédek úgy tartják, hogy akkor nem kezeli az ember őket egyenrangúként.
A köszönésről csak annyit, hogy a „Jó napot kívánok”-ot egyetlen egyszer hallottam a hat év alatt, mióta itt lakunk. Egy 1936-ban készült fekete-fehér filmben, a tv-ben. A svédek roppant praktikus népek, mindenkinek úgy köszönnek, hogy „Hej”, ami annyit tesz, hogy Szia. Esetleg „Tjena”, ami ugyanazt jelenti. Az összes többit nyugodtan el lehet felejteni. Az elköszönés sem sokkal bonyolultabb, „Hej då”, ami lefordítva: Akkor szia.
Azonban van egy kivétel, így a tankönyv példamondatai egy esetben mégis elhangozhatnak. Ugyanis a svéd királyt és a királynét magázzák. Ez kizárólag az ő privilégiumuk, még a gyerekeiket sem illeti meg. Tehát ha én, mint nyelvtanuló nem egy munkahelyre, hanem a svéd királyi palotába megyek be és ott épp a királyba botlok, akkor köszönhetek így. Csakhogy a svéd királyi pár mindenkit tegez. Kivéve talán egy másik királyt, bár azzal nyílván nem svédül beszélnének. Részletkérdés. Azaz én is egy király vagyok, ha visszamagáznak. A pertu szónak a svéd nyelvben nincs értelme, talán a leírtakból kiderül. Hacsak nem ebben a fordított értelemben, mikor valakit lemagáznak. Szóval, zavaros ez, tisztelt tankönyvíró! Azt persze nem vetem az író szemére, hogy az általam keresett jelzők később sem bukkantak föl a tankönyvben. Viszont pertuban lettem a svéd királlyal. Köszönet érte.
Hozzászólások