Nagyon szeretem a kávé illatát! Ez egy kedves régi emlék miatt van így, szerintem csak ezért hódolok ennek a hóbortnak. Naponta, egyetlen hosszú kávét iszom reggel: cserépbögréből, cukor nélkül, sok hideg tejjel. Gyerekkoromban gyakran kávéztam. Ez jó, meg rossz is, de mielőtt bárki elcsodálkozna, elmesélem a történetet…
Hétévesen, egy tragikus baleset miatt elveszítettem Édesapámat. Attól kezdve, a lehető legnagyobb mértékben lett csonka a családunk: Édesanyám többet volt kórházban, mint otthon. Mi ketten maradtunk, a „kis árvák” – amint mindenki nagy sajnálkozva emlegetett bennünket. Ki nem állhattuk hallgatni, mert mindig valami mély borzongással járt együtt ez a mondat. Egy végleges hiányra emlékeztetett, hatalmasra erősítve fájdalmunkat…
Attól kezdve sok időt töltöttünk vidéken, Nagymamáéknál. Hónapokat. Ilyenkor a kis falu osztatlan iskolájába jártunk, hogy minden hivatalos legyen és ezzel el is kezdődött a jó! Nagyon érdekes kaland volt! Megtapasztaltuk, hogy mindenben mi ketten vagyunk a legokosabbak, legjobbak, legügyesebbek! Kinek ne tetszene hét- és tizenegy évesen mindez, hisz, eredeti iskolánkban amúgy is fukarkodtak a megérdemelt dicsérettel…
A reggelek voltak a legszebbek!
Nagymama mindig korán kelt. Amikor mi felébredtünk, már úszott a levegőben a kávéillat! Ez olyan finom, igazi otthon-illat volt a számunkra! Cikóriakávéból készített tejeskávé gőzölgött a szépen megterített asztalon. Hozzá vajaskifli, vagy friss, mosolygó kalács. Nagymama is mosolygott. Ez idő tájt nekünk a legfontosabb volt ez a mosoly: egy igazi nagymama, aki gondos szeretettel pátyolgat bennünket!
A bátyám szerette a „bőrét”, az én kávémról viszont levette Nagymama, mert tudta, én ki nem állom. Kivételes megbecsülést jelentett, hogy az ő cserépbögréjéből ihattam ilyenkor, és az is, hogy legtöbbször a szép karosszékben ülhettem – amiből csak egy volt az asztalfőn, ahová csak Nagypapának volt szabad helyet foglalnia –, ha mind együtt ültünk az asztalnál. Sokat beszélgettünk és rengeteget nevettünk, ami orvosság volt szomorú helyzetünkben!
Csak sok-sok év elteltével értettem meg, micsoda erőfeszítésébe került Nagymamának, hogy máig kitartó életet öntsön belénk, minden reggeli tejeskávéjával…
Ez az írás a Café főnix oldal kérésére íródott ott jelent meg első közlésként
Hozzászólások