Tudományos értekezés a magyar–svéd nyelvrokonságról
Nyelvészeink többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a magyar és a finn nyelv rokonságban áll egymással. Az az aprócska tény, hogy egy nyikkot sem értünk finn barátaink beszédéből, úgy tűnik, nem perdöntő a kérdésben. Egyébként én személyesen meg tudom erősíteni ezt az elméletet, ugyanis bárhányszor szóba elegyedünk ismeretlen svédekkel, mindig megkérdezik, hogy finnek vagyunk-e. Arról, hogy miért, majd később.
A nyelvtudomány mai állása szerint a svéd nyelv a germán nyelvcsaládba tartozik, így rokon például az angollal, a némettel, a hollanddal. Természetesen egy átlag angol egy kukkot sem tud svédül, de ez sem perdöntő. A svéd nyelv közelebbről az északi germán nyelvek tagja a dánnal, a norvéggal és az izlandi nyelvvel egyetemben. Ez már érdekesebb téma. Én, aki tanultam a svédet, annyira megértem a norvégot, hogy kábé tudom, miről van szó. Legalábbis az egyik hivatalos nyelvjárást értem, persze nyilván kettő van, hogy a nyelvtanulók minden nap kellőképp felidegesíthessék magukat. Viszont dánul alig értek valamit, az írott szöveget mégis megértem. Ha egy dán, egy svéd és egy norvég beszélget, mindenki az anyanyelvén beszél és kitűnően megértik egymást. Pedig avatatlan fül számára ezek a nyelvek egyáltalán nem hasonlítanak. A dánok például állítják, hogy a svédek úgy beszélnek, mintha egy forró krumpli lenne állandóan a szájukban.
Kis kitérő. Ha egy dán, egy svéd, egy norvég és egy izlandi találkozik, akkor angolul beszélnek. Ugyanis az izlandit senki sem érti, pedig ők is rokonok. Az izlandiak még mindig azt az „ősskandináv” nyelvet beszélik, ami egykor közös volt. Olyasmi, mint nálunk a „látjátuk feleim szümtükhel”, csak még sokkal olyanabb. Az izlandiak mindig is roppant vigyáztak az anyanyelvükre, nem nyelvújítottak, nem vettek át idegen szavakat, a gyereket kegyetlenül felpofozták, ha valami diákszlenggel próbálkozott. Nem vették át például a rádió szót sem, amit talán még kínaiul is így mondanak. Helyette beszélő, vagy daloló, vagy hazudozó ládáról beszélnek, ki-ki vérmérséklete, valamint pártállása szerint.
Ennyi bevezető után térjünk a tárgyra! Magam ugyan nem vagyok nyelvész és svédül is csak pár szót makogok, mégis nem kevesebbet állítok, mint hogy nem csak a finnel, de a svéddel – és így az összes skandináv nyelvvel – is rokonságban áll a magyar nyelv. Természetesen nem arról van szó, hogy a magyarok egykor vikingek lettek volna. Egyáltalán nem ezt állítom.
Pont fordítva, a vikingek voltak magyarok. Az a része népünknek, amely nem tudott lovagolni, vagy félt a lótól. Viszont nem félt a víztől, bár az is igaz, hogy úszni sem tudott. Tudható még róluk, hogy rendkívül vidám nép volt, ellentétben a mi sírva-vigadó őseinkkel. Az is biztos, hogy az őshaza tenger partján feküdt. Folyó ki van zárva. Állításaim bizonyítékait eme szerény dolgozatban kívánom a nyilvánosság elé tárni.
A magyar–svéd nyelvrokonság elméletének csírája már akkor befészkelte magát a gondolataimba, mikor azt az ominózus nyelvtankönyvet (lásd fura svédek 1.) először a kezembe vettem. Mint minden valamire való nyelvtankönyv, ez is az ábécével és a kiejtéssel kezdődik. A tankönyvíró – hátbaveregetés helyett – azzal a biztató kijelentéssel kívánta rendkívül lusta tanítványát tanulásra ösztökélni, hogy a svéd nyelv könnyen tanulható, mert írásképe majdnem tökéletesen megegyezik a magyarral és a kiejtés is nagyjából úgy van, mint magyarul. Úgy ejtjük, ahogy írjuk. Nagyjából, apró eltérésekkel, de hát ilyen nálunk is van. Mindjárt eszembe jutott a „mingyár” szó, és be kellett lássam, hogy az írónak igaza van. Persze a kivétel csak erősíti a szabályt. Mivel a könyvhöz hanganyag nem volt (minek az?), először olvasni kezdtem. Már az elején nagyon jól ment, függetlenül attól, hogy nem értettem. Meg kellett állapítsam, hogy nincsenek a svédben olyan krikszkrakszok, mint például a kínaiban, vagy az oroszban. Sem elképesztő, kiejthetetlen mássalhangzó torlódások, mint a cseh nyelvben. Mindössze két ákombákomot találtam, ami a mi nyelvünkben nincs, ezeket: å, ä. Sőt, még egyszerűbbnek is tűnt a dolog. Van a, e, o, u, ö betű, de nincs ü, és nincsenek hosszú ékezetes betűk.
A svéd és a magyar nyelv elképesztő hasonlósága valóban biztatónak tűnt. Izgatottan, fennhangon olvastam páromnak a könyv titokzatos sorait, mikor háromnegyed óra múlva hirtelen egy gondolat hasított belém. Azt tudtam, hogy nejem egy kukkot sem ért, az arckifejezéséből és a kicsit lesajnáló tekintetéből ez minden kétséget kizáróan kiderült. De vajon egy svéd értené-e, amit olvasok? Minden nyelvkönyvben és szótárban található a kiejtésre utaló magyarázat, azonban a kezdő nyelvtanulókat el kell keserítenem. Ezek nagyjából annyit érnek, mint halottnak a csók. Az interneten viszont vannak „beszélő” szótárak, olyanok is, amelyek nem géphangon beszélnek. A két ákombákommal kezdtem. Megtudtam, hogy az å betűt úgy mondják, hogy ó. Nagyszerű, megvan a hosszú ó. Az ä-t úgy mondják, hogy e. Oké, de akkor mi az e? Az é.
Vagy e. Attól függ, hogy hangsúlyos-e. Kezdtem kétségbe esni, de a hajam csak akkor kezdett igazán égnek állni, mikor kiderült, hogy az o-t ú-nak mondják. Legtöbbször. Az u-t ű-nek. Legtöbbször. De az y-t is ű-nek mondják. Legtöbbször. Nem folytatom. Egyébként már elég jó nyelvtudással elkövettem azt a hibát, hogy Svédországban vettem egy UXE rendszámú autót. Mikor be kell diktálni a rendszámot a telefonba, baromi bajban vagyok. Szerintem az y-t és az u-t tökéletesen egyformán ejtik, ű-nek. Szerintük nem. Az én ű-met mindig y-nak hiszik. Ű, mint Ubul, anyád majma! Szoktam lezárni a vitát.
Gondoltam, ezt a káoszt a magánhangzókkal előbb-utóbb majd megszokom. A mássalhangzókkal már biztos nem lesz probléma, hiszen a tankönyvíró kifejezetten utalt rá, hogy kis kivételtől eltekintve a svédek is úgy ejtik a szavakat, ahogy írják. Azt hiszem, mindenki hallott már Göteborg városáról, vagy Björn Borg-ról, a híres teniszezőről. Nos, a várost így mondják. Jőteboj. Kicsit raccsolva, nagyon selypítve, pont, mintha egy forró krumpli lenne a szájukban. Björn Borg-ot nem árulom el, már minimális nyelvérzékkel is kitalálható. Egyébként a neve azt jelenti, hogy Vár Medve. Fura név. Medve keresztnév tudtommal nincs a magyarban, viszont Farkas van. Vagy volt, mielőtt kihaltak a farkasok. Mindez persze nem elég, gond van a k betűvel is, amit időnként k-nak, máskor cs-nek ejtenek. Meg mással is gond van.
Nos, a kutya a hangsúlyozásban van eltemetve. A kiejtés nagyrészt attól függ, hol van a hangsúly. A magyar nyelvben a hangsúly legtöbbször az első szótagra esik. Egyébként ezért kérdezik folyton a svédek, hogy finnek vagyunk-e. A finnben is így van. Svédországban viszonylag sok finn lakik, a mi fülünknek öröm hallgatni, ahogyan ők beszélik a svédet. Ellentétben a svéd anyanyelvűek kiejtésével. Minden nyelv furán, majdhogynem röhejesen hangzik azok számára, akik nem értik. Gondolom, mindenki hallott már a buszon két kínait egymás szavába vágva „beszélgetni”. Én ilyenkor le szoktam szállni a következő megállónál, hogy nyugodtan „kimosolyogjam” magam. Ugyanis kultúrember vagyok, nem akarok senkit megbántani. De a svédek még ezen is túltesznek. Nem beszélnek, valósággal énekelnek. Baromi selypesen, igen raccsolva és rendkívül pöszén. Utánozhatatlan. Vannak szavak, amiknek kettős hangsúlya van, sőt olyanok is, amiknek három szótagja hangsúlyos. Kész opera. Szóval, tényleg egy vidám nép, legalábbis a beszédjük ezt sugallja. Ráadásul a tévében hetente hatszor biztos, hogy valami éneklős műsort adnak főműsoridőben. Danászik boldog-boldogtalan. Meg lehet bolondulni tőlük.
Persze ezek az aprócska eltérések a magyar nyelvtől egyáltalán nem állnak ellentétben a magyar–svéd nyelvrokonság elméletével. Az alapelv a lényeg. Úgy ejtjük, ahogy írjuk és a kivétel csak erősíti a szabályt. Mindössze arról van szó, hogy az eltelt néhány ezer évben a két nyelv más utakat járt, máshogyan fejlődött. A magyar nyelv sokat egyszerűsödött, a svéd pedig nem. A magyar nyelv elvesztette azon dallamosságát, mely még lóháton zötykölődő őseink beszédére jellemző volt. A hullámok hátán lovagló egykori svéd felebarátaink hangsúlyozása a mai napig megőrizte eredeti „föl-le-föl-le” mintázatát. Sőt, a tengeren a „föl-le-föl-föl-le” mintázat sem ritka. Persze a nyelvrokonság bizonyítékai máshol is tetten érhetők. Térjünk rá a szókincsre!
Kezdjük a legősibb, legegyszerűbb szavainkkal! Ezek az indulatszók, melyek különböző lelkiállapotot, érzést fejeznek ki. Az őshazából mi lóháton indultunk a Kárpát-medence irányába, viking és finn testvéreink hajóval a mai Skandinávia felé. Természetesen tengeren. Útközben kitették a finneket, majd a maradék tovább hajózott. Egy részük a mai Svédország területén kötött ki. Egy darabig a tengerparton üldögéltek, lapos kavicsokat dobáltak a vízbe, azonban néhány nap múlva megszomjaztak. Az erjesztett kecsketejpálinka elfogyott és az eső sem esett. Nem volt mit tenni, elindultak édesvizet keresni. Ha a mai Finnországot az ezer tó országának hívják, akkor Svédország a tízezer tó országa. Folyó alig van. Hogy mi ennek az oka, talán a geológusok tudják. Egyébként ezen állításom igazát az is bizonyítja, hogy a svédek képesek voltak kiásni egy százkilencven kilométer hosszú, hajózható csatornát az Északi- és a Balti-tenger között, hogy ne kelljen folyton megkerülni a fél világot, ha valaki valahová el akart vinni valamit. (Göta-kanal, a kiejtést már leírtam, a kanalat nagyjából úgy ejtik, mint mi, magyarok. Nagyjából. Egyébként azért csak százkilencven kilométer, mert a csatorna tavakat köt össze.)
Szóval. Viszonylag gyorsan találtak egy tavat, ahol a szomjukat olthatták. Eltelt néhány száz év, rendületlenül hajóztak és szorgalmasan fosztogatták a környező népeket. Korabeli ékírásos kőoszlopok (rúnakövek) szövegéből tudjuk, hogy mindeközben azok, akik nem fértek fel a hajókra, tehát a fehérnép, a gyerekek, a harcban megcsonkult nyugdíjasok elindultak felfedezni a szárazföldet. Bogyókat, gyökereket kerestek, nyulat, vadlibát fogtak. Egyszer csak egy folyó partjára vetődtek, és igen elcsodálkoztak, mert hosszú volt, nem kerek. Óóó! Mondta egyikük megdöbbenésében. Őőő! Mutatott egy másik a távolba bizonytalanul, ahol egy fűzfákkal borított apró sziget bukkant ki a kavargó hullámok közül. Azóta svédül a folyót ó-nak, a szigetet ő-nek mondják. Nem vicc. Így írják å, és ö. Persze ez az elcsodálkozás tetten érhető a magyar nyelvben is. Foly-óóó! Mert élesszemű őseink a Kárpát-medencében megfigyelték, hogy még folyik is.
Egy másik példa az indulatszókra. Hej, ripityom-ripityom, mondja a magyar széles jókedvében. Ám a magyar egy sírva-vigadó nép. Aki életében ötször kimondta a hej ripityomot, az vagy nem tud számolni, vagy hazudik. A svéd olyannyira vidám nép, oly sokszor ejtette ki a hej, ripityomot, hogy egy idő után köszönés lett belőle. Hej, ripityom-ripityom édes komám, bokázott az egykori svéd, mikor összefutott a legelőn cimborájával. Aztán, az évezredek során a ripityom lekopott, mivel a svédek nem tudták, hogy mit jelent. Aki egyébként tudja, hogy mit jelent a ripityom, nyugodtan fölhomályosíthat engem is. Szóval maradt egyszerűen a hej, mint köszönés (lásd fura svédek 1).
Na, de ne ragadjunk le az ilyen egyszerű makogásnál! Vannak bonyolultabb szavak is, amit a svéd ugyanúgy mond, mint mi. Nem akarok közönséges vagy obszcén lenni, de gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a fika és a kaka is ősi szó. Talán még ezeknél is ősibb szó a kurva. Persze a szavak jelentéstartalma csöppet megváltozott, mióta svéd testvéreink könnyek közepette búcsút intettek hajóikról földhözragadt nagyatyáinknak, majd felmutatták középső ujjukat a vidáman viháncoló lovak felé.
Egy svéd munkahelyen a dolgozók kétóránként elindulnak a teakonyhába fikázni. Menetrendszerűen. Lesik az órát, mikor lehet már. Azt, hogy fikázzák-e ők is a főnököt, nem igazán tudom elképzelni. Magyar sajátosság, a mi nyelvünkben ebben a formában maradt meg. Ők csak megisznak egy kávét. A fika szó ugyanis azt jelenti, hogy kávészünet és az egyik leggyakoribb svéd szó. Egy átlag svéd naponta több liter kávét iszik. No nem eszpresszót kávéscsészéből, hanem olyan híg löttyöt teásbögréből.
Persze a kávéhoz valami kis édeset is elmajszolnak. Egy kakát. Ez egy gyűjtőszó, mindenféle süteményt így hívnak és a szó legalább olyan gyakori, mint a fika. Egyébként itt is felfedezhető, hogy a szó eredeti jelentése mégsem veszett ki a magyar nyelvből teljesen. Gondoljunk csak egy édes, fahéjas, almás lepényre. Aztán a tehénlepényre. Ugye csak!
Végül még egy példa. A kurva. Svédország hatalmas, ám a lakossága nagyjából megegyezik kis országunk népességével. Cirka 10 millió. Mégis állítom, hogy kurva sokkal több van, mint nálunk. Mondhatnánk, minden sarkon van egy, de ha autóval elindulunk felfedezni a gyönyörű svéd tájat, akkor is lépten-nyomon belebotlunk egybe. A szó azt jelenti, hogy kanyar. „Helló, szép szőke hercegem! Eljössz egy kanyarra?” Azt hiszem, minden magyar anyanyelvű felnőtt érti ezeket a mondatokat.
Természetesen két, valamikor azonos nyelv eltérő fejlődésére nem csak az eltelt idő lehet befolyással. Olyan tényezők is döntő szerepet játszanak, mint például a nyelvművelők azon igénye, hogy nyelvüket egyértelműbbé, egyszerűbbé, ugyanakkor mégis gazdagabbá tegyék. Vagy például megvédjék az idegen befolyástól, esetleg egységesítsék azt az összes nyelvhasználó számára. A svédeknek fogalma sincs, hogy a nyelvújító Kazinczy-t, a nyaktekerészeti, tovalöködönci ismeretlen szerzőket, vagy például József Attilát eszik-e vagy isszák, és ez meg is látszik a nyelvükön. (Egyébként ők maguk is elismerik, hogy az irodalom területén, néhány kivételtől eltekintve, a svéd nyelv nem sok értéket tud felmutatni.)
Tagadhatatlan, hogy Magyarországon léteznek nyelvjárások, sőt tájszók is. Azonban ez a megértést igen kevéssé zavarja. A nyelvújításnak (is) köszönhetően nyugodtan állíthatjuk, hogy egy nyelvet beszélünk. Nem így a svédek. Svédország déli megyéje, Skåne (ejtsd Szkóne) egészen 1658-ig Dániához tartozott. Az már rég volt, gondolhatnánk. De nem. Egy svéd humorista (Kalle Lind) összeállított egy szkónei-svéd szótárat olyan szavakból, amiket a máshol élő svédek egyszerűen nem értenek. Sok esetben azt sem tudják eldönteni, hogy az illető szó ige, esetleg főnév-e. A kötet 230 oldalas és a svédek igen jól szórakoznak rajta. Ráadásul egy csomó teljesen hétköznapi szó is van köztük. Például megszakadnak a röhögéstől, mikor olvassák, hogy szkóneiül a katicabogarat „mezei tyúknak” hívják. Mert svédül „kulcsos cseléd”. (Gondolom, pöttyös kötényben, de most az etimológiába ne menjünk bele.)
„Édes ecsém, ideállítanád a sereskupámat az asztalra? A tajtékpipámat is fektesd mellé!” Teljesen érthető magyar mondatok, bár egy hangyányit idegenül, régiesen hangzanak a mi fülünknek. Hogyan kerül a csizma az asztalra? Kérdezhetnénk. Hát úgy, hogy valaki odatette. Válaszolná a magyar. De ki tette oda? Nem tudjuk, de hogy nem svéd volt, az teljesen biztos. Ugyanis a svéd nyelvben nem létezik a „tesz” szó. Semmit sem tesznek sehova. A dolgokat vagy állítják, vagy fektetik. Ha ők maguk sem tudják eldönteni, akkor egyszerűen ültetik. Roppant bonyolult a dolog, néha ők is belezavarodnak. Így fordulhat elő egyébként, hogy a kezdő nyelvtanuló (persze a haladó is) megpróbál egy vízzel teli vázát az asztalra fektetni, esetleg egy A/4-es papírt élére állítani. Persze a svédek az évezredek alatt még nem jöttek rá, hogy ez a káosz egy roppant egyszerű és elegáns szócskával megszüntethető. Hiába, a magyar leleményesség. (Megint zárójelben. A svédeknek koránt sincs annyi Nobel-díjasuk, mint nekünk. Ja, Nobel meg svéd volt. A fenébe.)
Érveimet a magyar-svéd nyelvrokonság bizonyítására még hosszasan sorolhatnám – nem akarok fenyegetőzni, de talán egyszer meg is teszem –, azonban azt hiszem ennyi elegendő, hogy az új, korszakalkotó elmélet magvait elszórjam a magyar köztudatban. Nem törekedtem teljességre, például a kísértetiesen hasonlító nyelvtani szerkezetekről szót sem ejtettem. Dolgozatomat vitaindítónak szánom és remélem, hogy a nyelvészet szakemberei is felfigyelnek rá. Mindenesetre úgy vélem, hogy a leírtak bizonyítják, hogy a magyar nyelv legalább annyira rokon a svéddel, mint a finnel, a törökkel, a kipcsakkal, esetleg a csagatájjal. Mindenki döntse el maga!
Hozzászólások