Előfordult már, hogy fiatalabbnak nézték önöket a koruknál? Esetemben régebben rendszeresen megtörtént, aztán egyre ritkultak az ilyen alkalmak. Utoljára, amikor elkérték a személyi igazolványomat, épp egy rokonlány ballagási ajándékát próbáltam megvenni egy drogériában, és az eladónő nem akarta odaadni az alkoholos bonbont, amíg nem igazolom magam. Harmincéves voltam. Előtte rengetegszer előfordult, hogy a kocsmákban, dohányboltokban, sőt egyszer még lottóvásárlásnál is bizonyítanom kellett nagykorúságomat, így jobban jártam, ha az igazolványomat mindig magamnál hordtam. Nem tehetek róla, ilyen a genetikám, esetleg az is segít, hogy nem vagyok hajlandó belefásulni a mindennapi élet mókuskerekébe, vagy csak sokat vagyok egyedül.
Mindenesetre az utóbbi pár évben már nem igazán kellett aggódnom amiatt, hogy nem kapok meg egy doboz cigit vagy egy korsó sört. Egyre több mérföld van a hátam mögött, évente akkor is közel egymilliárd kilométert utazok a nap körül, ha ki sem mozdulok. Így megy ez. Egyszer tanítottam egy általános iskolában, ahol kíváncsiságból megkérdeztem a gyerekeket, hogy szerintük hány éves vagyok, és eléggé megleptek a válaszaikkal. Már nem emlékszem pontosan milyen számok hangzottak el, de jó tíz évvel gondoltak öregebbnek a tényleges koromnál. Úgy tűnik, ők jobban figyelnek a részletekre, és többet nyomnak a latba a szarkalábaim, minthogy nem kopaszodom. Persze, annyira azért nem vették el a kedvem, a mérleg még így is bőven pozitív, szignifikánsan gondolnak kevesebbnek, mint többnek.
Hogy valójában hány éves vagyok? Ebbe inkább ne menjünk bele, legyen annyi elég, hogy öregebb, mint amennyinek látszom. Egy bizonyos ponton túl nem szeretek belegondolni, túl sok emlék jön fel, minél régebbiek, annál esetlegesebbek és kezelhetetlenebbek. És sajnos sok minden van, amit már elfelejtettem, pedig szeretnék rá emlékezni, és bőven akad olyasmi is, amit szívesen kivernék a fejemből. Ott van például a Hale-Bopp-üstökös, ami annak idején hetekig uralta az éjszakai eget, és már csak benyomásaim vannak róla, néha álmomban feldereng. Utoljára négyezer-kétszáz éve járt itt, és mivel a Jupiter megzavarta a pályáját, most elég lesz neki kétezer-ötszáz a visszatérésre. Azért nem sieti el. Aztán ott van sok minden, amiről tényleg nem mesélnék szívesen. Aknaszlatina, a Mekong-delta, Tobruk. A kandahari eskü nyolcszázhetvenháromból, ami nem is biztos, hogy ebben a világban esett meg. Antarktisz, meg a rajta álló ősi erősség, ami teljesen üres, az őrzők eltűntek. Már nem védi semmi a világot attól, ami odabent van. Erről legyen elég ennyi. Mindenesetre ma délelőtt a postásnő felhozott egy ajánlott küldeményt, és amikor kinyitottam az ajtót, egy ideig gyanakodva nézett, majd megkérdezte, hogy én vagyok-e a címzett. Bólintottam, ő pedig még szürreálisabbá tette az egészet a következő mondatával. És elmúlt már tizennégy?
Tizennégy.
Leesik az állam, zavartan elnézést kér, átadja a levelet. Ne haragudjak, de olyan kölyökképem van. Gondolom, megzavarta, hogy pizsamában, hajmosás után nyitottam ajtót, esetleg a háromemeletnyi lépcsőzéstől káprázott a szeme. Belenézek a tükörbe. Valóban nem tűnök nemhogy felnőtt-, de még fiatalkorúnak sem? Megcsóválom a fejem. Szakállt kéne növesztenem.
Hozzászólások