Törökék egy kelet-alföldi kis faluban laktak. A zene a családban nem kapott nagy hangsúlyt. Volt már rádiójuk az ötvenes években. Szólt is, szinte egész nap, de senki sem figyelt nagyon, mi hangzik el belőle. Török Péter, a család nagyobbik gyermeke, ebben az időben járt az általános iskola nyolcadik osztályába. Tőle már nem volt idegen a zene, szerette hallgatni, jó ritmus érzékkel áldotta meg a sors. Ha jó ritmusú zene szólt, akkor a konyhai hokedlit maga elé fordította. A tartóból lekapott két alumínium fedőt és dobolni kezdett. A dobverő nem volt más, mint a tüzeléshez használt, két vékony gyújtós, ami ott hevert a sparhelt alatt. Ha tánczene szólt, olyan hangverseny kerekedett, óriási dobszólókkal, hogy a legképzettebb zenészek is csodájára jártak volna.
Ilyenkor anyja szólt rá hangosan:
– Hagyd abba ezt a csörömpölést!
Kissé letörten dobta vissza a gyújtós dobverőket és akasztotta vissza a behorpadt, ütődött fedő cintányérokat, de magában kellemes megnyugvással nyugtázta ezt a nem mindennapi hangversenyt.
Különösen nem kereste a zenével való kapcsolatot, de ha szólt, odafigyelt rá. Olyan helyen laktak, hogy az utca túlsó oldalán, a sarkon volt egy kocsma. Ebben a kocsmában minden szombaton zene szólt. A különös számára az volt benne, hogy ő mint egy tizenéves gyerek a kocsmába, úgy egyedül nem mehetett be, hogy alaposan felderítse kik muzsikálnak, milyen hangszeren játszanak és egyáltalán milyen ott a hangulat ezeken a napokon. Ez a jólneveltsége során tiltott volt számára. Ha bent a kocsmában zenéltek, akkor csak kiszűrődtek a hangfoszlányok. Sokszor teljes egészében nem is lehetett hallani. Tavasztól őszig ezt a zenét a tulaj kivitte a kocsma udvarára. Ott hatalmas diófa adta az árnyékot. Itt már teljes egészében, zenei élményt nyújtott. Sajnos látni itt sem lehetett, pedig Török Péter átvizsgálta azt a kerítést, amelyet a kocsmáros húzott fel, nagy gondossággal. Ezen a deszkából készült kerítésen nem volt rés. Pedig szeretett volna benézni. A zenészekre lett volna igazából kíváncsi. Egy tangóharmonika, egy dob és egy szaxofon hangját ismerte csak fel. Egyik szombaton annyi szerencséje volt, hogy a fenyődeszkából készült kerítésből egy görcs rész kiszáradt és kiesett. Itt egy tízfilléres nagyságú lyuk keletkezett, ezen sikerült bepillantania. Sokat nem látott, csak a széken ülő harmonikás zeneszerszámát pillanthatta meg és azt, ahogy csodás kézjátékkal játszott a billentyűkön, csalta elő a zene dallamát, ritmusát. Már ez is nagyszerű élményt jelentett Török Péternek. Sokszor odalopódzott ehhez a lyukhoz és nézte, amit látott és hallgatta a kerítés felett kijutó hangokat, a hangulatot szolgáló tánczenét. Nagy hatással voltak rá ezeknek a hétvégi, késő esti kíváncsiskodó hallgatásoknak órái. Az azonban egyszer sem fordult meg a fejében, hogy valamilyen hangszer kezelését elsajátítsa. Maradt az időnkénti késztetése, hogy a konyhai stokedlit maga felé fordítsa és segítségül hívja a teljes zenei élmény érdekében a tartóban lapuló alumínium fedőket, meg az előző nap felhasogatott gyújtós szárak dobverői tevékenységét. Teljes volt a zenei élmény számára, oly eksztázisba esett, hogy ő maga is zenésznek képzelte magát.
Ezek a zárt kocsmai, szombati zenei élmények azonban nem múltak el nyomtalanul. Ugyanis, ha tánczenét hallott, pezsegni kezdett a vére. Fiatal volt, ez természetesen hatott rá.
A zenélések és a zene élvezésének, ebben az ötvenes években, itt ebben a viharsarki faluban volt egy különös formája. Minden vasárnap az elfogyasztott ebéd után a faluban az volt a bevett szokás, hogy a fiatalok, de volt közte öreg is, elindultak a falu központjába. Az akkori községháza és a katolikus templom közötti járdán megkezdődött a korzózás.
A két objektum között talán egy kilométer volt a távolság. Betonkockákból kirakott járda, és az összegyűlt falusi népség, szépen sorjában, kettesével sétált, beszélgetett. Szabályosan betartották a KRESZ előírásait, jobbra hajts volt a rend. A járda egyik oldalán a templom felé hömpölygött a korzózok sokasága. A másik oldalon a községháza irányába, és amikor a járdaszakasz végére értek, szabályosan megfordultak. Egy-egy ilyen korzózási séta legalább egy, másfél óra hosszat tartott, ez elegendő volt, hogy a látottak alapján a korzózók véleményt alkossanak az aznapi felhozatalról. Aztán újabb csoportok váltották fel a korábbiakat. A párok nagy beszélgetésekbe kezdtek, megbámulták a szembe jövőket. Ilyenkor ez olyan volt, mint egy divatbemutató, vagy más szóval is illetve, pofavizit. Ide vették fel a nemrég vásárolt ruhát, kabátot, cipőt. Aztán ment a beszélgetés, a vélemények cseréje.
– Láttad a Jucin azt a fehér blúzt? – hangzott el a kérdés.
– Milyen szép volt a Kovács Jancsi öltönye. Lehet, hogy majd abban fog nősülni. A Tóthék Marija már nagyon odavan ezért a fiúért, – mondta egy húsz év körüli lány.
– Tóth Pisti ott virított a korzón, fehér ingben meg nyakkendőben. Szép srác ez a Tóth gyerek, – tette hozzá egy barna lány. Érződött, hogy nem közömbös számára.
– Legyetek boldogok! – legyintett a kezével az egyik lány, aki a véleménycserélők társaságához tartozott.
– Láttad a Kovácsék Zsuzsiját, azzal az egyszálbélű fickóval. Úgy össze voltak gabalyodva. Zsuzsi hozta valahonnan, már készülnek az esküvőre.
– Képzeljétek, még a Tóth néni is végigsétált a korzón, azzal a hetven évével. Biztosan kíváncsi volt, hátha lát valamit, vagy valakit. Ezen mosolyogtak, vihogtak.
– Az a nagy langaléta vörös hajú lány is mindig korzózik a barátnőjével. Állítólag ügyvéd az apja a járásnál. Már nagyon férjhez akar menni, de nem sikerül neki – mondta az előbbi barna lány.
– Persze, hogy nem, nagyon fennhordja az orrát. Nem barátkozik senkivel, csak azzal az alacsony, barna hajú lánnyal. Itt aztán megszakadt a látottak „értékelése.”
Így ment a beszélgetés, amikor hazaértek a korzózásból. Volt mit mesélni, mert a látottak alapján sok minden eszébe jutott az embernek, még az is, amit éppen nem hallott, csak itt állt össze a kép.
Azért a zenéről is szóljunk, mert a korzózást aláfestette a községháza tetejére szerelt hangszóróból kiáramló, legújabb táncdalok muzsikája. Lehetett dalt küldeni, szív küldi szívnek! – felkiáltással.
Elhangzott ott: – Sanyi küldi a következő dalt, szeretettel Jutkának. Szólt a zene: „Szép esténk lesz”. Aztán a bemondó: – Feri küldi a következő dalt, szerelmének, Panninak, el nem múló szerelemmel. Fényes Kató énekelt: „Csupa könny a szobám”. Aztán a bemondó ismételten: – Márti, Gabi, Ibolya küldi a dalt a Kovács családnak! A dal: „Te vagy a fény az éjszakában, gyere dolgozni a lámpagyárba.” Megint a megafonban a bemondó: – Nagy Sanyi küldi a dalt, szomorkásan Évinek. Lantos Olivér énekelt: „Tizenhat éves volt és szőke…” Majd szünet következett. A sétálók, korzózók közben beszélgettek, nevetgéltek, jól szórakoztak.
Aztán a megafon elkezdett berregni, majd pattogó visításba kezdett. Hirtelen elhallgatott. Egy rövid idő múlva ismét megszólalt. – Egy, kettő, három… próba! Apró kattogás és a bemondó közölte: – Jóska küldi a következő dalt (a sétálók figyeltek, vajon kinek?), a bemondó folytatta: – Saját szórakoztatására. Aztán megszólalt a zene és Kazal László énekelt: – „Szénát hordanak a szekerek, a szekerek, én a bakon ülők teveled, teveled.”
Ez a korzói, vasárnapi szórakozás, addig tartott, amíg Török Pétert be nem sorozták tényleges katonai szolgálatra. Egy őszi napon összeszedték a hasonló korú srácokat. A kultúrházban volt a gyülekező, eligazítás. Aztán csapatokba sorakoztatták őket. Török Pétert és még húsz társát vonatra ültették és Pesten keresztül egy Heves megyei páncélos ezredhez irányították. Másnap reggel megérkeztek és megkezdődött az igazi katonai élet. Ebben legelőször is alaki ismereteket sajátítottak el, mert ugye fontos, hogy a katona szabályosan el tudjon fordulni jobbra, balra, sőt még hátra is. Ezt aztán végtelen napokon át gyakorolták. Egy őrmester azt mondta: – a katona egy ruhába bujtatott hústömeg és a folyamatos ba..ogatás után válik katonává. Ehhez tartotta is magát, mert abból a bizonyosból, nem fogyott ki sohasem.
Aztán eltelt három hónap, már másra is jutott idő, egy kis kultúrára, többek között. Az egyik századnál volt egy százados rangú katonatiszt, aki jól tudott zongorázni. Minő kivétel, elhatározta, hogy összehoz egy tánczenekart. Ugyanis a faluban működött egy tiszti klub a katonai vezetők, szabadidei kikapcsolódására, ellazulására. Az ott zenélő, soros, összeverbuválódott zenekar, leszerelt. Így csendes lett a ház.
A százados végigjárta a körleteket és zenészeket keresett. Sokféle fazon jelentkezett, bízva abba, hogy ha zenész lesz, több lehetősége adódik arra, hogy kimenjen a laktanyából.
A válogatás pontosan olyan volt, mint a televízióban látott ki-mit- tud. Lehet, hogy az alapötlet innen származik? Szóval a százados nagy türelemmel rostálta a zenész jelentkezőket és végül döntött. Egy srác, a Kapus Feri tangóharmonikán tudott játszani. Tatabányáról vonult be, autószerelő volt a szakmája, képzett zenésznek mutatkozott, Tabányinál tanult játszani a harmonikán. A Pásztor Sanyi pisztonon játszik, ő Kecskemétről vonult be, a Kovács Zoli pedig basszusgitáron tud zenélni, ő a szomszéd faluból jött.
Kezdett összeállni a zenekar, zongora, tangóharmonika, piszton, basszusgitár, már csak a dobos hiányzott, hogy megadja a dobokon az ütemet. Első lépés, haza kellett utazni a hangszerekért. Így mindenki egy hét szabadságot kapott, aztán utazás vissza a hangszerrel.
Letelt a hét és a zenészek hangszereikkel bemutatkoztak a kultúrteremben. Nagy volt a meglepetés, mert Kapus Feri a tangóharmonikáján, úgy játszott, mint az említett tanító mestere. Pásztor Sanyi szépen fújta a pisztont, Kovács Zoli pedig gitárján megadta az alapütemet. A százados zongorán, jól összefogta a kis zenész csapatot. A dobfelszerelés, mert ez is volt a laktanyába, a harckocsik mellett, árván és némán állt a sarokban.
Pár srácot oda is ültettek a dobokhoz, de azok csak ütögettek, vagy püföltek, de az ütemet nem tudták tartani. Ekkor jött a képbe Török Péter. A Kapus Feri emlékezett, hogy korábban a körletben egy stokedlin milyen ügyesen dobolt Péter. Kérte, próbálják ki. A próba sikerült, még nem ment minden úgy, mint egy igazi dobosnál, de érezték, ez a srác jó lesz. Ettől kezdve a zenekar az alaki kiképzések után a kultúrteremben, szorgalmasan gyakorolt. A zene belengte a laktanyát, a kantinba igyekvő katonának olyan érzést adott ez az esti hangulat, mintha valahol a Balatonon lenne. Persze a Balaton sehol sem volt, a hangulat maradt a kantinban legurított korsó sör kesernyés íze, mégis katonaság ez a javából.
Egy hónap múlva a zenekar bemutatkozott a tiszti klubban. Elismerést kaptak, meg pár felest, sörrel elkísérve, melyet az ott pihenő, kikapcsolódást kereső, paroli nélküli „civilek” kiutaltak nekik. Már úgy fél éve játszott a zenekar, Török Pétert befogadták, mert a korábban elvégzett „stokedlis dobos” tanfolyam, úgy látszik eredményes volt. Ő magát titokban, őszintén „stokedlis dobosnak” tartotta, egészen leszerelésének napjáig, mert akkor megszűnt az erre a katonai évadra verbuválódott zenekar.
Hozzászólások