Én neveztem el Lajkának. Akkoriban – kiskamaszként – igencsak érdekelt az űrhajózás. Apám először hümmögött ugyan, találhattam volna valami magyarosabb nevet is a kutyánknak, de amikor megmondtam, hogy igazából Kudrjavkának kellene hívnunk, hiszen a szovjet mérnökök az „igazi” Lajkát is így szólították leggyakrabban, akkor belenyugodott az új kutyánk nevébe. A mi Lajkánk azonban nem volt űrkutya, az űrhajózáshoz talán csak egy fogalom kötötte: a szökési sebesség. A szökésben verhetetlen volt, azt meg kell hagyni. Nem gátolta ebben semmi, még az udvarunkat körülvevő rozoga kerítésünk se, elvégre kotorékeb volt, nagyrészt tacskó. Ezt onnan is tudtuk, hogy semmilyen utasítást nem volt hajlandó végrehajtani.
Gyere ide, mondta neki apám egy napsütötte, február végi, szombat délután. Lajka erre elfutott az ellenkező irányba, és leült az udvarunk legmélyén. Még a fejét is megrázta, jelezvén, hogy esze ágába sincs bárhová is menni. Apámnak kellett odasétálnia hozzá. Jobb híján. Ha már a hegy nem megy… Ül, vezényelt apám. Lajka erre lefeküdt, hosszú orrát sértődötten dugta el a mellső lábai alá.
Ugye tudod, hogy egy macskát nevelünk, mondtam apámnak. Engem inkább anyádra emlékeztet, ő ilyen makacs, válaszolta apám nagy hangon, de aztán észbekapott, hogy mit is mondott valójában, és zavarában elhajított egy keze ügyébe kerülő fadarabot. Na, hozd vissza, kiáltotta a kutyának. Az a bot még most is ott fekszik az egyik tuja alatt.
Hát, akkor, mondta apám, ott vigyen el a rosseb.
Végső soron a kutyanevelésünk ebben a mottóban öltött testet: Ott vigye el a rosseb!
Lali, sápítozott anyám egyik délután, Lajka kitúrta a tulipánhagymákat a kiskertben. Ott vigye el a rosseb! Ez a dög szétrágta a papucsomat, panaszkodott hugi. Ott vigye el a rosseb, válaszolta apám kitárt karokkal. Az élet már csak ilyen, a kutya rág, az eső esik, egyik ellen sem tehetünk semmit.
Még aznap este apám kiabálásától visszhangzott a ház. Az anyád hétszentségit, Lajka! Hova dugtad a távirányítót! Mindjárt nyakon verlek, korholta a kutyát, miközben négykézláb mászott fel-le a szobában. Lajka persze semmiféle megbánást nem tanúsított, ellenben lelkesen segített a kutatásban, hosszú orrával szimatolt az ágy alatt, szekrény mögött, asztal alatt.
Aztán végleg kitavaszodott, és Lajka útra kelt, hogy felfedezze a szomszédságot.
Amikor csengettek, általában valamelyik szomszéd állt a kapunkban a viháncoló Lajkával az ölében. Itt a kutyátok, mondta az illető, majd két óra múlva ismét becsöngetett valaki, aki a karjában, naná, hogy a kicsattanó kedvű Lajkát tartotta.
Apám ekkor befoltozott minden lyukat a kerítésen. Lajka újakat csinált. Apám azokat is befoltozta, de Lajka ismét újakat készített. Apám baromfihálót szerelt a kerítésre, Lajka erre kiásta magát az udvarból. Apám betemette a gödröket, Lajka újakat ásott. Apám erre azt mondta, hogy ott vigye el a rosseb.
Jani bácsi, apám haverja, a majdnem szembeszomszéd, egyre sűrűbben telefonált nekünk. Gyere Lali, mert Zsuzsi mindjárt elássa a kutyádat, röhögött a kagylóba. És apám minden alkalommal készségesen, gyanúsan sietősen ugrott át a szomszédba, ahonnan igen jó kedvűen érkezett meg két-három óra múlva. Áldomást ittunk a megkerült kutyára, mondta kissé szégyenkezve. Ahogy az ölében tartotta Lajkát, akkor láttam meg, hogy mindkettő szemében ugyanaz a pajkos fény csillog. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy ezek ketten – apám és Lajka – valahol lelki ikertesók. Még a nevük első három betűje is ugyanaz volt.
Erről azonban sose beszéltem apámmal. Se Lajkával.
Hozzászólások