Botz Domonkos | Shakespeare and Company

Szépirodalom - próza

Shakespeare and Company

 

Valamikor a hetvenes évek elején léptem át először a „vasfüggönyt”, és első utam – részben családi kötődések miatt – Párizs­ba vezetett. Mintha csak egy más világba cseppentem volna. Minden az újdonság varázsával hatott, az összes érzékszervem­mel habzsoltam a várost, az életet. Új ízek, illatok, hangok és képek csereberéltek helyet egymással. Itt éreztem először, mit is jelent a szabadság, és egy kis idő elteltével erősen kezdtem kételkedni mindabban, amit otthon a hivatalos média, a párt lapja próbált meg elhitetni velünk.

Egész napos csavargásaimnak egyikén, a véletlennek kö­szönhetően találtam rá a Sorbonne közelében a Rue de la Bûcherie egyik középkori épületének aljában, a mára már iko­nikussá vált Shakespeare and Company nevű könyvesboltra, ami talán teljesen egyedülálló a világon. Itt nemcsak vásárolni, vagy olvasgatni lehet, de akár még szállást is kaphat az oda betérő, némi ellenszolgáltatás fejében.

Az egyik polcon felfedeztem egy érdeklődésemre számot tartó kötetet. Utánanyúltam, és kezem összeért egy idősb höl­gyével, aki szintén azt akarta levenni. Egy, az 1800-as évekből származó, díszes, dombornyomott borítójú, magyar nyelvű bib­lia volt.

– El is tudja olvasni? – kérdezte franciául a hölgy.

– Igen, lévén magyar vagyok, ez az anyanyelvem – feleltem gyatra francia nyelvtudásomra támaszkodva.

– Akkor Isten hozta Párizsban – mondta, ím már magyarul. – Ritkán találkozni itt a honfitársainkkal, hazai híreket is csak rajtuk keresztül kapunk, ráadásul magyar újságok se na­gyon jutnak el hozzánk, és ha mégis, azok sem a valóságot tük­rözik. Így aztán nagy öröm, ha találkozunk valakivel, aki ott­honról jött. Nem szeretnék tolakodó lenni, de ha ideje engedi, szívesen meghívnám ide, a közeli Notre Dame kávézóba. Talán mindketten tudunk adni egymásnak valamit – mondta sokat sejtetően, amivel felpiszkálta a kíváncsiságomat.

Aztán a kölcsönös bemutatkozást követően már karon is fo­gott, és kiléptünk az utcára. Kicsit kényelmetlenül éreztem ma­gam, karonfogva egy számomra idegen, nálam jóval idősebb nővel, aki úgy viselkedett, mintha valami közeli ismerősök len­nénk. Pár perc séta után helyet foglaltunk a kávéház teraszán. Ekkor figyeltem csak meg beszélgetőtársamat. Könnyű nyári kosztümöt viselt, divatos selyemsállal a nyaka körül. Arca szép volt, kozmetikumoktól mentes, és a köztünk lévő bő húsz év korkülönbség felét letagadhatta volna.

– Először jár Párizsban? – kérdezte, miközben ápolt kezé­vel, vékony ujjaival látszólag szórakozottan a kávéscsésze pe­remén babrált.

– Igen, ez az első utam a szabad világban.

– Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de vannak itt barátai, ismerősei? Mert kapcsolatok nélkül elég nehézkesen mennének a dolgok.

– Az egyik rokonom itt él már negyvenhat óta.

– Akkor nem elveszett ember, lesz, aki bemutassa a várost, az itteni életet, a lehetőségeket. Úgy könnyebb lesz itt boldo­gulnia a továbbiakban.

Hirtelenjében nem tudtam, mit értett a boldogulnia és a to­vábbiakban szavakon, de nem sok időt engedett a töprengésre, mert tovább folytatta.

– Majd meglátja, a jót gyorsan meg lehet szokni. Itt mindent meg lehet kapni, még az egyszerűbb emberek is megvásárolhat­ják maguknak mindazt, ami otthon egy munkásember számára csak elérhetetlen álom lenne, de gondolom, ezt már megtapasz­talhatta. Szóval, mifelénk gondtalanabbak, lazábbak és olykor kissé szabadosabbak a mindennapok. Ez utóbbit persze sokan félreértik. Nem a párt irányítja az életünket, éjszaka, ha későn érnénk haza, és be szeretnénk jutni a házba, nem kell felébresz­teni a házmestert, akiről tudjuk, kénytelen időnként jelenteni az „illetékeseknek”, és sorolhatnám hosszan mindazokat a nem kívánt jelenségeket, amelyekkel otthon megnyirbálják szabadságérzetünket. De hisz tudja, miről beszélek.

Igen, tudtam és nagyon is értettem. Közben megakadt a pil­lantásom két előttünk elhaladó fiatal lánykán. Lenge, már-már merész ruhácskájukat a meleg júniusi szellő a testükhöz simí­totta, megmutatva valamit a szépségükből, és mindjárt megma­gyarázva valamit a „paradicsomi alma” mindenek feletti hatal­mából.

– Én a szüleimmel még ötvenhatban, fiatal lányként, mond­hatnám, akaratomon kívül kerültem ide. Akkoriban minden menekültet forradalmárnak, szabadságharcosnak tekintettek, és akként is kezeltek bennünket. Nagy volt az ázsiónk, és sokkal könnyebb volt a helyzetünk, mint a ma érkezetteknek. Persze, sokáig hiányzott a hajdani otthon, a Budai Várnegyed, ahonnan kamaszlányként jöttem el, de már nincs visszaút. Talán majd egyszer, ha újra szabad lesz az ország, ha kivonulnak az orosz csapatok, hazalátogatok. Időközben ruha- és divattervezést ta­nultam. Nem lett belőlem milliomos, de megteremtettem a magam egzisztenciáját, és mindezt egyedül, külső segítség nél­kül. Magyarország pedig azóta is egy megszállt ország maradt, ahol kommunista diktatúra van. Ha ezek ellenére mégis vis­szamegy, akkor maga otthon a „kiváltságosok” közé tartozhat, mert innen nem sokan térnek vissza. A kormányunk elég tole­ráns, viszonylag könnyen megadják a magyaroknak a politikai menekült státust és minden segítséget az újrakezdéshez. Per­sze ez a tolerancia már nem jellemző a francia emberekre. Szá­mukra a más országokból érkezettek csak koszos idegenek ma­radnak, függetlenül attól, hogy Észak-Afrikából, vagy egy európai országból érkezett-e ide valaki. Ennél is rosszabb az, hogy az itt élő magyarok képtelenek az összefogásra, kerülik egymást, mintha valami súlyos titkot cipelnének, vagy valami miatt tar­tanának egymástól. Nem tudom, illik-e ilyesmit firtatni, és csak félve teszem meg. Ismervén a hazai állapotokat, visszamegy, vagy itt marad? – kérdezte, miközben éreztem, tekintete szinte lukat fúrt belém, mintha csak a válaszomon múlna a beszélge­tés folytatása.

– Maradhatnék, minden adott lenne hozzá, és talán meglepi a válaszom, de amint letelik a szabadságom, indulok vissza.

Nem sokat tévedtem, az arckifejezését látva tudtam, nem erre a válaszra számított, és talán csalódást okoztam neki.

Mielőtt még azt hihette volna, hogy a rendszer kegyeltje vagyok, igyekeztem eloszlatni a kételyeit, de éreztem, mintha megrendült volna az irántam tanúsított bizalma. Talán működni kezdtek az otthonról hozott beidegződések. Beszédében óvato­sabbá, kimértebbé vált. Azt hiszem, megértettem a félelmét, az óvatosságát… Csak Isten a tudója, mit képzelhetett rólam.

Ezt követően már más irányt vett, ellaposodott a beszélgeté­sünk, és éreztem, mihamarabb szabadulni szeretett volna tőlem.

– A vendégem volt – mondtam ellentmondást nem tűrően, némi lovagiasságot erőltetve magamra a beszélgetés végezté­vel, és azzal odaintettem a felszolgálót.

Miután elköszöntünk egymástól, még visszafordultam, utá­nanéztem, de szem elől tévesztettem, gyorsan eltűnt a forgatag­ban, a Marais negyed szűk kis sikátorainak egyikében.

Aztán újra kibukkant a felhők mögül a Nap, és felfénylettek azok a sokszor megénekelt párizsi háztetők.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Shakespeare and Company”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés