Apámnak adogattam a tetőcserepet, egyiket a másik után. Biztos mozdulatokkal húzta ki a kezemből őket, és mindegyiket odatette, ahova kellett, egyiket a másik után. Úgy araszoltunk a tetőn, mint a cseresznyefa árnyéka a pincedombon, nyári délutánokon. Volt ebben a magasban végzett, monoton munkában valami megnyugtató, biztonságot adó. Csend volt és jó levegő. Mintha nem is hat méter magasan dolgoztunk volna, hanem egy hegy csúcsán ücsörögtünk volna.
Gyorsan haladtunk, észre se vettük, hogy közben ránk alkonyult. Amikor az utolsó cserép is a helyére került, akkor láttuk csak meg a teliholdat, ami szemmagasságban vöröslött az égen, szinte karnyújtásnyira tőlünk. Nem volt kedvünk lemászni a magasból, fent maradtunk, úgy, mint az apostolok a színeváltozás hegyén. Leültünk a tetőgerincre, apám rágyújtott, és én mellé kuporogtam.
Apa, kérdeztem, te mit csináltál aznap, amikor Holdra szálltak az amerikaiak? Mikor mit csináltam?! Tudod, mikor Armstrongék… Gőzöm nincs. Azt se tudom, mikor volt az! 1969 júliusa.
Apám beleszívott a cigarettájába és gondolkodni kezdett. Nem tudom mit csináltam, mondta, és mikor csalódottan felsóhajtottam, még hozzátette. Tizenhat éves voltam akkor, annyi, mint te most. Nyár volt. Vagy fociztunk a falu szélén vagy anyád után koslattam. Mást nem tudok elképzelni. Ti már ismertétek egymást akkor? Nem tudom. Ha nem anyád volt, aki után koslattam, akkor olyan lány volt, akit anyádnak szántam. Egyébként szakmunkásba jártam. A nyári gyakorlaton a kaposvári panelek építésénél dolgoztam abban az évben. Húztuk fel a tízemeleteseket, meg néha a négyeseket. Úgy daruzták fel hozzánk az öttonnás elemeket, amiket aztán milliméter pontosan kellett a helyükre tennünk. Nem volt tériszonyod? Nem. Viszont a széllel voltak gondjaink. Kaposváron vagy fúj a szél vagy harangoznak. Az nem Veszprém? Na, ne okoskodj itten, mert lehajítalak!
Felröhögtem. Te, apa, és ti is egy ilyen magasban lógó gerendán ebédeltetek, mint azon az amerikai fényképen? Dehogy, egy lepusztult menzán ettünk. Hol volt akkor Amerika! Holdra szállás?! Kár, pedig az milyen menő lett volna. Na, de azért mi is tudtunk kunsztokat, mondta apám, amolyan magyar, somogyi kunsztokat. Megmutassam? Bólintottam, hogy naná!
Óvatosan feltérdelt a tetőgerincen, fejét ráhajtotta az egyik kúpcserépre, kezeivel kitámasztott kétoldalt, majd óvatosan magasba emelte lábait. Apám fejen állt a tetőn. Ekkor azt gondoltam, hogy most meg fog halni, jön egy széllökés és lezuhan, nyakát szegi. Talán ez lesz az utolsó emlékem apámról. Aztán meg azt gondoltam, hogy ha most én is fejen állnék, akkor azt látnám, hogy apám a két lábával egyenesen a Holdon álldogál, kócos, borzas haja az égnek áll, cigarettájából a hamu is felfelé hullik, a felemelt kezei felé, amiben – mint valami kisvárosi Atlasz – a házunkat tartja, a tetejénél fogva.
Lássuk be, ez azért utolsó emléknek nem rossz – apámról.
Ezt a kunsztot csak ketten tudtuk a faluban, a nagyapád meg én. Az apukád? Dehogyis: az apósom. Apámnak büszkén lekonyult a szája: elmosolyodott. Nem azért mondom, de amikor anyád először látta ezt tőlem, akkor szeretett belém.
Amikor meghallottuk alattunk az ajtócsapódást, és anyám hangját, amint minket keres, apám összerezzent, kiesett szájából a cigaretta. Hű, gyerek, segíts gyorsan le! Meg ne lássa anyád, mert szívbajt kap itt nekem, de előtte kinyír mindkettőnket.
Lesegítettem, majd – mintha mi se történt volna – macska sunyin osontunk le a tetőről.
Hozzászólások