Rudival péntek délután futottam össze az Akácfa utca közepén. Kitörő örömmel üdvözöltük egymást, a barátság elég régi, együtt jártunk két évig a gimibe. Én az utolsó két évben kerültem ide, vidékről.
– Rég nem láttalak, Rozgonyi Rudolf! Milyen jó kiejtésű neved van! – mondtam neki és ölelkezés közben veregettem a vállát.
– Nem láthattál – mondta Rudi. – Egy jó darabig nem voltam a városban, még Biharban sem! Világot láttam, kicsiben, nemrég jöttem vissza! – mondta nyomatékkal és szélesre tárta karjait. Az volt az ember benyomása, hosszú, görbe utakat járhatott be, lelkesedés nem látszott az arcán.
– Az élet iskolája? – kérdeztem vissza.
– Az, a fene egye meg! Egy év alatt kijártam mind a tíz évfolyamot, volt benne minden, intő, rovó, osztályismétlés, ne is folytassam – mondta Rudi és megkérdezte: – Van egy kis időd? Bólintottam, hogy igen. – Gyere, itt van a sarkon a bádogpultos söröző, majd elmesélem.
Fogtuk magunkat és betértünk a fényesre koptatott bádogpultos sörözőbe és leültünk egy távolabbi asztalhoz. Rudi szó nélkül hozott egy-egy korsó sört, meg indításnak egy fél szilvapálinkát, fejenként.
Egymásra néztünk, összeérintettük poharainkat. – Egészségedre! – mondtuk mind a ketten, egymásnak és Rozgonyi Rudolf, ez a huszonöt éves, szőke srác mesélni kezdett.
– Pest, a főváros, ez volt minden álmom! Azért Budapest, mert mégis csak egy ország fővárosa, ott zajlik minden. Vidéken nincs semmi. Én mondom neked. Talán a jó levegő, amely még megközelíti az igazit, meg a csend. A csend az utóbbi időben kikristályosodott. Hiszen nincs egyetlen üzem sem, amely zajt bocsájtana ki. A földeken sincsenek gépek, hiszen azt sem művelik. Tehát csendből az utóbbi években még nagyobb csend lett. Néha még a levegő sem mozdul, a délibáb a Hortobágyon reneszánszát éli. Zavartalan, csak a délibáb fantáziájára van bízva, mit rajzol a levegőbe, – mondta így indításként. Megállt egy pillanatig, ivott a söréből, de csak annyit, hogy a közben kiszáradt ajka, némi nedvességet kapjon.
– Mindent elvállaltam volna, csak lett volna mit? A vége felé, mielőtt Pestre vettem az irányt, ez volt az összegzés. Igaz, voltak feltételeim, de azok köddé váltak, elfoszlottak. Szakmám nincs, érettségim van, de azzal a gimnáziummal mehetek, ahová akarok, de nem fogadnak sehol kitörő örömmel. Íróasztalt nem kapok, nem mintha arra vágynék. Dolgozni kell, azt tudom, mert csak akkor van mani. Az égből nem hull alá. Már tudom, hogy csak a fizikai munka maradt számomra, ha csak nincs egyszer az életben valamiféle szerencsém. Kis szünet következett, majd folytatta.
– Itt eljátszottam minden lapot, már nem tudnék megcsinálni egy terített betlit, tudod úgy jelképesen. A leosztás sem kedvez nekem az utóbbi időben. Sokszor dühöngök, mert csak üres lapok kerülnek a kezembe. Ezzel pedig nem lehet semmit kezdeni. Meg kellett hoznom a döntést, irány a főváros! – ezt egy kicsit felfokozott lendülettel mondta.
– Hozzájárult az én hülyeségem is. Most már bánom, mint a kutya, amelyik kilencet fiadzott. Tudom, hogy nem tehetek róla, mit csináljak, ha hajt a vérem. Abban a boltban, ahol utoljára lapítottam, a tulaj asszony is tette, vette magát előttem. Azzal nem elégedett meg, hogy reggeltől estig az élelmiszerboltban raktam a polcokra cukrot, lisztet, sót, meg ami kellett. A fizetség mellé prémiumként a testét is felajánlotta. Csípett engem, nem véletlen, mert atléta termetű vagyok, olyan férfias csávó, aki az ágyban is megcsinálja a flikflakot.Tetszett is ez, mert nem kellett koslatnom csaj után, meg a piát is kiöntötte nekem. Aztán egy idő után közölte: – terhes. Tőlem! Tőlem? Az nem lehet igaz, mindig vigyáztam. Aztán egyszer azt is észrevettem, hogy egy szőke szállító srác betolatott a raktárba. Jó sokáig bent „számláztak”. Ki tudja mi lett a vége? Szóval, ezért is mentem.
Maga elé húzta a sörös korsót, ivott belőle egy kicsit, aztán elkezdte dörzsölni a kezeit, mintha nem tudna mit kezdeni vele.
– Pesti utazáshoz még nagyban hozzájárult apám viselkedése is. Példát, azt nem tudott mutatni, csak a nagy szöveg volt nála. Persze akkor, amikor este kilenc felé hazakeveredett az italházból feltankolva három felessel, meg annyi sörrel. Ekkor aztán nyomta az okos szöveget. Mit hogyan kellene csinálnom, én pedig egy szarjankó vagyok. Nem való semmire, nem dolgozom, nincs kitartásom. Ez utóbbira talán igazat is adok neki, mert az eddigi tizenöt munkahely közül egyik sem jött be. Elég hamar otthagytam őket, tovább álltam. Ilyenkor az új munkahely okozta újdonság hozott némi izgalmat. Sajnos pár nap, vagy hét után ez a varázs is elmúlt, aztán jött az unalmas napok sora. Másra vágytam, hogy mire, magam sem tudtam megmondani. Valami újra… A következő melóhely felderítése is időbe telt, sokszor nem volt egy fillérem sem. Még szerencse, hogy anyám segített, mert neki jó szíve van és rájöttem, én vagyok a kedvenc gyereke. Ezt ki is használtam, cigire meg sörre is mindig adott lóvét, ha nem többet egy ezrest biztosan. Már sokszor nekem is égett a pofám, de nem volt mit tennem, elfogadtam. Aztán, hogy ez a fajta apanázs el ne vesszen, sokszor rá is tettem egy-két lapáttal. Úgy festettem le a dolgokat, hogy azok az én javamat szolgálják. A végén már sokszor nem is tudtam mi az igaz, mi a valós, vagy éppen fordítva.
Itt megállt, szünetet tartott. Elgondolkodott, csóválta a fejét, ezt talán azért nem kellett volna az anyámmal tennem, mintha ez tükröződne arcáról. Ittunk, mind a ketten a sörből, levegőt vettünk a beszélgetés folytatásához.
– Szóval, az utóbbi időben már nem is dolgoztam, otthon lebzseltem, a számítógépet bűvöltem, a lehetőségeket böngésztem, de nem akart bejönni semmi. Reggelente még a megyei lapot is átfutottam. Sokszor volt egy-két fogamra való állás. Az újságot reggel fél nyolc körül olvastam, azonnal telefonáltam és már az volt a válasz: – Betöltötték! Hogy a fenébe lehet, hogy már hajnalban elfoglalták? Még az ügyintéző be sem ment dolgozni. Vagy fal volt az egész hirdetés? Sokszor olyan választ kaptam, adjam be az önéletrajzomat. Ebből egy formát csináltam, benne volt a gépbe, csak dátummal kellett javítani. Ha pincért, felszolgálót kerestek, mert nem mindig írták egyformán, akkor arra hegyeztem ki, mennyire szeretném. Ha bolti eladót, akkor arra, hogy éveket töltöttem már a kereskedelemben. Persze ez nem volt igaz, ha csak azt a csajos boltot nem emelem ki. Persze ott a hancúrozás volt a lényeg. De a leírtakra nem is reagáltak, tehát mindegy volt, mit írok.
Bejött két srác a bádogpultosba, odaköszöntek.
– Szia, Rudi! Mi van? Lébecolunk? Meló semmi? – vigyorogva néztek ránk, jelezve, ez a hely jó lesz nekik is.
– Menjetek a fenébe! – mondta kissé bosszúsan Rudi. Intett a kezével.
– Az internetet is böngésztem, sok sületlen hirdetés keringett a képernyőn. Egyszer ráakadtam egy hirdetésre, amely már komolyabb volt. Felordítottam, ez kell nekem! Döntöttem, megyek Pestre! Persze gond volt, hogyan? Vonatra jegyet kell váltani, anyámat mégsem vághatom le több ezerrel. Valami alkalmi fuvar kell. Napokig ezen filóztam, aztán kapóra jött egy srác szövege, autóval megy holnap a fővárosba, csatlakoztam hozzá. Egy sportszatyorba összeraktam pár holmit, inget, gatyát. Anyám bőgött, apám csak mosolygott. A mosoly mögött azt éreztem, végre megszabadulok tőle, annyi baj volt vele az utóbbi időben, legalább ez megszűnik. Pesten egy rokon srác osztotta meg velem a körletét.
– Másnap munkába álltam. Számítógép mellett kellett ülnöm és ügyfeleket felhívni telefonon, kössenek biztosítást. Ezt már egyszer csináltam, sikerült is pár biztosítást megkötnöm, de annyi nem jött össze belőle, hogy abból sarokházat vegyek. Ott is hagytam két hónap után. Aztán ott Pesten nagyobb sebességre kapcsoltam. A telefon egész nap a fülemen lógott. A fizetés úgy volt kitalálva, hogy hívásonként fizettek egy bizonyos összeget, ha sok hívást sikerült lebonyolítani, akkor a főnök lejjebb vette az árat. Tehát mindegy volt az igyekezet, a fizetés olyan száznegyven körül ingadozott. Kérdem én tőled: – Mire elég ez? Semmire! Úgy ahogy mondom. Albérlet, bérlet a villamosra. Aztán kajára is kell valami. Nem ehetek heteken keresztül Fradi kolbászt, valami tartalmasabb is kellene. Aztán hol van a sör? Felejtsem el? Talán, ha szerzetesi életet élnék, akkor egy halvány reményem lenne, hogy átvészelem e modern század száraz éveit. Én nem is tudom, hogy azok az okos felnőttek hogy képzelik el egy huszonéves fiatal életét. Látom, te is csodálkozol ezen, pedig ez így van. Ez a színtiszta igazság.
Itt megakadt a beszélgetés. Rudi teljesen kifáradt a múlt idézésében. Láttam, a sör is elfogyott, tudtam, most én következem. Felálltam és hoztam két korsó sört. Ittunk belőle.
– Pest tele van csavaros eszű fazonokkal. Ha van erőd, merszed, akkor szakíthatsz is belőle, de aztán félre kell tenned erkölcsi mércéidet. Párszor rakodtam a nagybani piacon, tróger meló volt, de zsebből, azonnal fizettek. Közben nyomtam azt a telefonos melót, így lébecoltam egy darabig. Aztán összefutottam egy fickóval, aki kifaggatott, mit csinálok most. Mondtam neki, értek a számítógéphez, a telefonokhoz, mert ezzel dolgoztam akkor. Melót ajánlott, egy internetes kávézóba lettem kiszolgáló. Ne úgy gondold, hogy kávét főztem és pincérként felszolgáltam. Persze azt is lehetett kapni, de ott inkább az internetezés, a telefonálás volt a lényeg. Rengeteg hívást bonyolítottunk le a közel-keleti országokba. Érdekes melónak ígérkezett, a pénz is több volt. Azzal nem tudtam megbékélni, hogy ott mindenféle fazon megfordult. Üzleteket is ajánlottak, olyanokat melyek a Bé-Té-Ká mércéje szerint, 5-10 évig terjedő „jutalom-üdüléssel” honorálták volna, rácsos kis kéglivel kiegészítve. Aztán egyszer a honvágy is elkapott. Akkor már két éve nem voltam otthon. Egyszer apám is meglátogatott. Szolidabb volt, távozóban mondta: – Jobb lenne, ha hazajönnél! Ezt már remélni sem mertem. Aztán szürke hullámú hetek után, gondolkodóba estem. Mégis jobb lenne nekem otthon, ezt a szétszórt formát nem nekem találták ki.
– Most már itthon vagy! – szögeztem le ezt a nagy megállapítást. – Mit fogsz csinálni?
Rudi szünetet tartott, olyan hosszút, hogy már azt hittem, nem is akar beszélni. Látszott arcán, hogy valami frappáns összefoglalón gondolkodik, de nem jut eszébe semmi. Aztán mégis elkezdte:
– A munkanélküli hivatalban ajánlották, ha nekikezdek egy szakma kitanulásához, segítenek, pénzt is adnak. Lehet, hogy belevágok. Nagynéném itt volt rokonlátogatáson a napokban. Látta, hogy szeretek főzni, azt mondja, legyek szakács.
Ennek hallatára felderült mindkettőnk arca. Megemeltük a poharakat, megint összekoccintottuk. – Egészségedre! – mondtuk egyszerre. Hozzá tettem: – Rozgonyi Rudolf leendő szakácsra!
Hozzászólások