Az ezüst színű Opel Astra lassan fordult be a tízemeletes panelházak közé. Délelőtt tíz órakor kevesen jártak az utcán. A felnőttek dolgoztak, a gyerekek iskolában, óvodában voltak. Csinos, fiatal anyuka sétáltatta két-két és féléves kisfiát a kora tavaszi napsütésben. A szemben lévő járdán idős néni húzta maga után bevásárlókocsiját. Nem törődtek sem az autóval, sem utasaival. A volán mögött ülő férfi elismerően nézegette a fiatal hölgyet, a mellette fészkelődő középkorú nő a néni mozgását figyelte. Remélem nem ő az – dünnyögte magában –, és kiszállt az autóból. Táskájából vékony pengéjű zsebkést vett elő, kinyitotta, majd elindult a tizenkettes lépcsőházhoz. A pengét gyakorlott mozdulattal illesztette a zárnyelvhez. Balkezével finoman rázogatta az ajtót, jobbjával a kést mozgatta. Néhány másodperc kellett csak ahhoz, hogy a régi típusú kopott zárat megadásra bírja. A lift a földszinten várakozott. A nő beszállt, és benyomta a negyedik emelet gombját. Sem izgalmat, sem aggodalmat nem érzett, oly sokszor játszott már hasonló szerepet, amikor régiségkereskedőnek, használt ruha vásárlónak, vagy éppen eladónak mondta magát. Zsebében névjegykártyák lapultak, gondosan ügyelt arra, hogy mikor melyiket adja át. Öltözete nem volt feltűnő, szolidan elegáns, semmiképpen sem adott okot bizalmatlanságra. Ballonkabátja, cipője, kesztyűje illett egymáshoz, talán a ridikülnél jóval nagyobb táskája volt az egyetlen, ami furcsának tűnhetett valakinek, ha figyelmesebben megnézi. Ettől nem kellett tartania, senkivel sem találkozott. Ebben a hónapban már járt ezen a lakótelepen, nem szívesen jött újra, de a főnök ragaszkodott hozzá. A negyedik emeleten óvatosan lépett ki a liftből, és elégedetten látta, hogy nincs senki a folyosón. A huszonnégyes számú ajtót kereste, és a csengő alatti x-t, amit Bagós rajzolt oda az előző napon. Ezzel jelezte: ez az a lakás, amit ma kockázat nélkül meglátogathat. Bagósban meg lehet bízni – gondolta –, jól tájékozódik, jól térképezi fel a helyzetet, információi megbízhatóak, még azt is mondhatná rá, hogy jó szakember, ha ez nem lenne vicces ebben a helyzetben.
A második csengetésre résnyire nyílt az ajtó, amennyire a beakasztott biztonsági lánc engedte.
– Mit óhajt kérem? – kérdezte Mariska néni, aki alapvetően nem volt bizalmatlan, de életének nyolcvankét évében bizony sok mindent megélt, és sok mindent hallott.
– Kezét csókolom! Zsigmondi Jolán vagyok, használtruha-kereskedő. Tessék itt a névjegyem.
– Ne fáradjon hölgyem, nekem nincs eladó ruhám, és nincs pénzem vásárolni.
– Én férfiruhát keresek, öltönyt, kabátot. Úgy hallottam a néni férje tavaly hunyt el. Ha maradt valami szívesen megnézem, és ha tetszik, azonnal fizetek is. Elég, ha itt a résen ki tetszik adni. Ígérem nem fogok elszaladni vele – mosolygott Jolán, bizalmat ébresztve maga iránt.
– Hát nem is tudom – bizonytalanodott el Mariska, és Egon ruháira gondolt, amihez azóta sem nyúlt –, talán a télikabátját megmutatnám, alig hordta szegény, csaknem új.
– Nagyszerű, csak tessék nyugodtan megkeresni! – kedélyeskedett a nő, és elégedetten látta, hogy a néni eltűnik, majd hamarosan visszajön egy átlagos, egyszerű kabáttal, amit kiad neki.
– Egyelőre ezt gondoltam megmutatni, bár nem hiszem, hogy érdekelni fogja! – csak magában tette hozzá: az sem baj, ha elszalad vele.
– Ez egy remek darab! Pont ilyeneket keresek! – lelkendezett megjátszott meglepetéssel Jolán. – Tessék ezt nekem eladni és máris fizetek érte hatezer forintot!
– Mennyit mondott kedveském? – hitetlenkedett Mariska néni. Azt hiszem nem hiába imádkoztam reggel, ma szerencsés napom lesz.
– Hatezret mondtam, tessék, már adom is! – vette elő pénztárcáját, és kezében lobogtatta a pénzt. – Nagyon igényes lehetett a kedves férje. Megnézhetném az öltönyét is? Szívesen megvenném azt is.
– Persze, persze! Már nyitom is az ajtót.
Úgy tűnt, a váratlan pénz miatt minden óvatosságról megfeledkezett az idős hölgy. Kiakasztotta a láncot és beengedte hívatlan vendégét, aki gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Az előszobából be lehetett látni abba a szobába, ahol a régi szekrénysor állt. A kétajtós rész tárva-nyitva volt, azonban Jolánt sokkal jobban vonzotta a vitrin, amelyben értékes porcelánok, dísztárgyak sorakoztak. Igyekezett úgy tenni, mintha csak az öltöny érdekelné, de valójában alaposan szemügyre vett mindent. Elismerően gondolt Bagósra, aki ügyesen kiszedte a redőnyszerelőből, hogy miket látott a lakásban, amikor néhány nappal azelőtt ott járt. Szakértő kezekkel tapogatta meg a zakót, azután a nadrágot, vizsgálta anyagát, gyűrődését, majd kimondta a varázsszavakat: ez is megér hatezer forintot. Táskájából borítékot vett elő, és beletette a pénzt. A borítékot a dohányzóasztalra tette. Elégedetten hajtogatta össze a ruhákat, illetve úgy tett, mintha azzal foglalatoskodna, de nem boldogulna vele.
– Bocsánat – ült le hirtelen a fotelba –, megszédültem egy kicsit. Kaphatnék egy pohár vizet? Kérem, jól engedje ki, hogy hideg legyen.
– Máris hozom, üljön csak nyugodtan! – indult Mariska néni készségesen a konyhába. Nem láthatta, hogy vendége azonnal felpattan, óvatosan elhúzza a vitrin üvegét, és villámgyors mozdulatokkal pakolni kezd. Mire a néni visszaérkezett, már újra a fotelben ült, mint aki éledezik!
– Köszönöm, nagyon kedves! Már valamivel jobban vagyok. Lemegyek a fiamért, lent vár az autóban, majd együtt visszajövünk, segít elvinni a ruhákat.
– Jól van kedveském, ahogy gondolja – mosolygott kedvesen a néni, és készségesen kísérte vendégét az ajtóig.
Nyolc-tíz percig türelmesen várakozott, azonban Jolán nem jött vissza. Arra gondolt, valószínű újra rosszul lett szegény. Aggódva nézett ki az ablakon, azonban az utca néptelen volt, csak egy ezüst színű autót látott távolodni. Megfordult, és a dohányzóasztalra tekintett. Határozottan emlékezett, hogy a nő oda tette a borítékot, amely most nem volt ott. Megemelte a fotelba dobott ruhákat, hátha azok alatt van a pénze, de csalódnia kellett. Tanácstalanul forgatta tekintetét, amíg a vitrinre nem pillantott. Rémület szorította össze szívét, mert a polcokról dísztárgyak hiányoztak. Sírva rogyott le a fotelba, kétségbeesetten temette kezébe arcát. Sokáig ült magába roskadva, majd rendezte gondolatait. Becsapták, meglopták, elvitték néhány értékét, kedves emlékét. Egy aranyozott, vagy annak tűnő tányér, két ónkupa és négy porcelánfigura hiányzott. Hármat még férje kapott munkatársaitól, azokat is nagyon sajnálta, de legnagyobb veszteségnek a negyedik eltűnését érezte. A legalább százötven éves kis szobrocska nagymamájáé volt, amelyet édesanyja kapott meg esküvőjekor, tőle pedig ő örökölte. Mindig nagy becsben tartotta, szeretettel nézegette a családi örökséget. Emlékek sokasága pergett le előtte, megsiratta a kis angyalkát, amely egy hárfát tartott a kezében, mintha zenélne.
Négy hónap telt el a szomorú esemény óta. A rendőrség eredménytelenül nyomozott, nem találta a tetteseket, nem bukkant az ellopott tárgyak nyomára. Mariska néni, és a család lassan beletörődött a veszteségbe. Még nagyobb óvatosságra intették a nénit, aki már csak a családtagokban és két régi szomszédban bízott. Másokkal egyre bizalmatlanabb, tartózkodóbb lett. Imáiban gyakran kérte a tolvajok megbüntetését és a hárfázó angyalka megkerülését. Egy napon úgy tűnt csoda történik. Örömmel hívta fel telefonon egyetlen dédunokája, aki barátjával Hévízen nyaralt. Azt mondta, az ottani bolhapiacon meglátta a szobrocskát. Majdnem biztos abban, hogy az volt a dédi vitrinjében, hiszen kisgyerek korában sokszor megnézte, a dédi csodás meséket szőtt köré. Az árusnak semmit nem árult el, megvette az angyalkát. A barátja pedig – mintha csak bolondoznának – videóra vette az alkut, névjegykártyát kértek az eladótól, így letagadhatatlan lesz a rendőrség előtt. A hír nagy izgalomba hozta Mariskát, mégis azt kérte, mielőtt bármit tennének, mutassák meg neki a szobrocskát. A fiatalok három nappal később csengettek be a dédihez, örömmel és gondosan becsomagolva vitték az angyalkát. Előbb újra elmesélték, hogyan vették észre, hogyan vásárolták meg, majd óvatosan kibontották, és az asztalra állították. Mariska néni feltette szemüvegét, nézte a szobrocskát, kézbe vette, forgatta, hümmögött, bólogatott, szeme könnybe lábadt, majd megszólalt.
– Igen! Olyan, olyasféle! Köszönöm nektek, hogy elhoztátok. Azt mondtátok, tudjátok ki az eladó.
– Persze, itt van a névjegye! – nyúlt a táskájába Fruzsina készségesen. – Egy középkorú pasas. Feljelentjük, ugye?
– Találkozni akarok vele! – hangzott a meglepően határozott válasz.
– Miért? Erre semmi szükség. Ha biztos vagy abban, hogy ez a családi örökség, akkor fel kell jelenteni! A rendőrség majd megoldja!
– Biztos vagyok benne, mégis azt kérem, vigyetek el hozzá! Tegyétek ezt meg egy öregasszonynak!
Fruzsina kérdően nézett Nándira, aki kicsit oldalra biccentette fejét, felhúzta vállát, mint aki azt jelzi: ha ezt akarja, akkor ezt akarja, tegyük meg neki! A lány bólintott, majd megígérte a dédinek, a következő hétvégén megkeresik Simon Gyulát, akitől megvették a hárfázó angyalt. Mariska néni ezzel nem elégedett meg. Mielőbb indulni akart. Kérte, most azonnal hívják fel Simon urat, és valamilyen ürüggyel javasoljanak személyes találkozást minél hamarabb, akár már holnap. A kérés egyszerre volt határozott és kétségbeesett, nem lehetett nem teljesíteni. A rövid beszélgetés eredményesnek bizonyult, Simon Gyula két nappal később várta őket szigligeti otthonában.
Fruzsina és Nándi a megbeszélt időpontban érkeztek Mariskáért. A néni izgatottnak tűnt, de nem olyannak, mint aki nagy leleplezésre készül, inkább olyan volt, mint aki egy csodára, egy meglepetésre vár. Az autóban keveset beszélgettek, a rádióban halk zene szólt. Tapolcához közeledtek már, amikor Mariska néni váratlanul megszólalt.
– Mielőtt Szigligetre érünk, mondanom kell nektek valamit. Higgyetek nekem, jók a megérzéseim. Nem tudom, hogyan került Simon Gyulához az angyalka, de nem hiszem, hogy köze van a lopáshoz. Ne legyetek vele ellenségesek, bizalmatlanok, bízzátok rám ezt a dolgot.
– Dédike, a megérzéseid már cserben hagytak egyszer-kétszer, legutóbb azzal a Jolánnal! Ne legyél eleve bizalommal olyan emberhez, akit nem is ismersz. Ha nem tudja, vagy nem akarja megmondani kitől vette a szobrocskát, máris menjünk a rendőrségre! Ha megmondja, akkor pedig azért!
– Nem hiszem, hogy erre sor kerül, inkább úgy érzem: csodálkozni fogtok. Persze – bizonytalanodott el – tévedhetek is, majd meglátjuk.
Simon úr udvariasan fogadta vendégeit, bár fogalma sem volt miért jöttek. A telefonban egy nagyon jó üzleti lehetőségről beszéltek, azonban többet nem árultak el. Az idős hölgy megjelenése még rejtélyesebbé tette a helyzetet. A kölcsönös bemutatkozás után a szegényesen berendezett szobába kísérte, és hellyel kínálta őket, majd kíváncsian várta mondandójukat. Mariska néni elérkezettnek látta az időt.
– Köszönöm önnek uram, hogy időt szakított ránk. Számomra nagyon fontos ügyben jöttünk, és remélem önnek is az. A rendőrség is nyomoz benne. Néhány hónappal ezelőtt fondorlatos módon megloptak engem, és elvittek egy számomra nagyon kedves emléket. Egy porcelán szobrocskát, egy angyalt, aki a kezében hárfát tart, mintha zenélne. Ön egy ilyen szobrot árult a piacon.
– Így van asszonyom, de biztosan nem azt, amit öntől elloptak.
– Elhoztuk az angyalkát, kérem, nézze meg, hogy ezt árulta-e! – mondta Mariska és táskájából az asztalra tette a porcelánt.
– Úgy nézem, igen – vette kezébe Simon Gyula a szobrocskát –, illetve biztosan mondhatom, hogy igen. Van itt rajta egy pici sérülés, erről megismerem.
– Igaza van uram, ez valóban jellegzetes!
– Remélem, nem azt akarja mondani, hogy az önén is ilyen jel volt? Biztosíthatom, ez nem lehetett a magáé! – kezdett ideges és türelmetlen lenni Simon úr. – Tőlem hívhatja a rendőrséget is.
– Erre semmi szükség, kérem, nyugodjon meg! Pontosan tudom, hogy ez a szobor sosem volt nálam, de tudni szeretném hogyan került önhöz. Higgye el, nem egy bolond öregasszonnyal van dolga, mindent meg fogok magyarázni! Nagyon kérem válaszoljon!
A férfi Fruzsináékra nézett, akiknek arcán éppen olyan meglepődést és tanácstalanságot látott, mint amit ő maga is érzett. Furcsa helyzetbe keveredett. Egy ismeretlen idős nő bűncselekménnyel hozza kapcsolatba, ráadásul a saját lakásában, és olyan dolgokban akar vájkálni, amihez semmi köze. Gondolkodott mit tegyen, de nem érezte úgy, hogy bármilyen magyarázattal tartozna az ismeretleneknek, akik végül is becsapták, hiszen ebből bizonyosan semmilyen jó üzlet nem kerekedik ki, pedig arra nagy szüksége lenne.
– Látom, uram, nehezen nyílik meg, és megértem – sóhajtott Mariska. – Valóban én tartozom magyarázattal önnek, és dédunokámnak is. Való igaz, amit mondtam. Tényleg megloptak, és tényleg elvittek tőlem egy hárfázó porcelánangyalt, amit én az anyámtól, ő pedig az ő anyjától kapott. Amint megláttam ezt, ami most itt áll az asztalon, amit Fruzsina vett meg nekem, azonnal láttam, hogy nem az enyém. Az én szobrocskám bal kézzel fogja a hárfát és jobbal penget, ez pedig pontosan fordítva. Egyébként teljesen egyformák. Mintha testvérek, mintha ikrek lennének, mert azok is! Egyszerre készültek, egyszerre születtek ugyanabban a német műhelyben, vagy gyárban, ezt nem tudom, de azt igen, hogy mind a kettő az én nagyanyámé volt. Egyiket az egyik lányának, az én anyámnak, másikat a másik lányának, Ilonka néninek, az én nagynénémnek adta! Vagyis, ha ön ezt a szobrot, vette, vagy kapta valakitől, akkor tudnom kell, hogy kitől, de ha ez családi öröksége, akkor rokonok vagyunk!
Hosszú másodpercekig tartó döbbent csend követte a dédi szavait. A fiatalok ámulva tekintettek egymásra, kíváncsian várták, hogy ebből mi lesz. Simon Gyula arca lángvörössé vált, borzasztóan zavarba jött, mint aki szégyelli magát. Kezébe vette a szobrocskát, nézte, mintha tanácsot kérne tőle, azután lassan, halkan megszólalt, kereste a szavakat.
– Kedves Mariska néni! Engedje meg, hogy így szólítsam, mert valószínű rokonok vagyunk, bár én nem emlékszem, hogy hallottam volna magáról. Özvegy ember vagyok, öt évvel ezelőtt hagyott itt a feleségem, egyedül maradtam. Édesanyám leánykori neve talán ismerősen cseng önnek: Baranyai Klára. Édesapját Baranyai Lajosnak hívták, édesanyját pedig Szénási Erzsébetnek.
– Ó, istenem! – sóhajtott fel Mariska. – Erzsike az én unokanővérem. Kisgyerekként sokat játszottunk együtt, aztán elszakadtunk egymástól, mindenki élte a maga életét. Most nagyon szégyellem magam, mert ha jól számolom: legalább negyven éve semmit sem tudok róla. Él még?
– Sajnos nem, és már édesanyám sem. Két évvel ezelőtt temettem el. Itt lakott velem ebben a házban. Amikor legyengült, megbetegedett, fél évig ápoltam. Tiszta a lelkiismeretem, megtettem érte mindent, amire képes voltam, és… – csuklott el Gyula hangja, nem tudta folytatni, könnyek szöktek a szemébe.
– Nem kételkedünk a szavaiban, illetve úgy is mondhatom, a szavaidban. Ezek után nyugodtan tegeződhetünk. Az unokatestvérem unokája vagy. Az én nagypapám, nagymamám a közös ősünk, akik neked, Gyula, a dédszüleid. Csaknem másfél évszázad köt össze bennünket. Nagyon sajnállak, amiért ennyi csapás ért. Vannak gyerekeid?
– Egy nagy lányom van, Budapesten zenét tanul. Barbara tehetséges, szorgalmas. Kissé talán visszahúzódó, nagyon megviselte édesanyja elvesztése. Szépen éltünk. Sajnos egyre nehezebben tudom előteremteni a tanulás költségeit. Az albérlet is nagyon drága. Ő is dolgozik, ha erre lehetősége adódik, aminek nem örülök. Jobban szeretném, ha minden energiáját a tanulásra fordítaná. Így, vagy úgy, de előteremtem a pénzt. Korábban jó munkahelyem volt, jól kerestem. Amikor eladták a céget, az új tulajdonos nem tartott igényt rám. Most egy fatelepen dolgozom, bizony nem vet fel a pénz. Szerényen élek, láthatjátok, ha körülnéztek.
– Ezért adtad el az angyalkát?
– Igen, és még sok minden mást is. Bolhapiacokra járok, pénzzé teszem a nélkülözhető értékeket, és reménykedem: majd jobbra fordul. Ezért is egyeztem bele ebbe a találkozásba, mert jó üzletet ígért!
– Nagyon sajnálom, amiért megtévesztettünk, erre a fordulatra nem gondolhattunk.
– Nincs szó haragról, örülök, hogy találkoztunk. Most mi lesz? Visszakéritek a pénzt?
– Nem, dehogy! Az üzlet az üzlet! Az a kis szobrocska nekem egyébként is többet jelent, mint neked. Ne érezd hibásnak magad, ez így természetes. Ha már a pénzről és üzletről van szó, mégis volna egy ajánlatom. Három szobás lakásban élek egyedül. Szívesen fogadom a lányodat. Lakhat nálam, és nem kérek érte semmit, csak annyit, tartson rendet maga körül.
– Mariska néni! Ez most komoly?
– Ahogy a jól ismert tréfa mondja: persze, hogy komoly, viccnek erős lenne!
– Nem is tudom, mit mondjak, ez óriási segítség lenne! Persze Barbarát is meg kell kérdeznem, és te is találkozz vele, mielőtt végleges döntést hozol. Mégis csak idegent engedsz be a lakásodba?
– Idegen? Ugyan már! Látom a fényképét ott a polcon. Mintha Erzsike szemeit látnám. Barbara ereiben nagyszüleim véréből is csörgedezik jó néhány csepp. Nagyon örülök, hogy megtaláltuk egymást. Ha eljön hozzám, ő lesz az én igazi muzsikáló angyalkám. Sohasem hittem volna, hogy egyszer még hálával gondolok arra a szélhámos Jolánra.
Hozzászólások