Tátrai S. Miklós | A karantén titka

Szépirodalom - próza

A karantén titka

 

A márciusi hó fehérbe öltöztette a várost. Kellemetlen meglepetésként visszatért a tél néhány napra, mintha sajnálta volna az emberektől a napsütést, a kibomló rügyeket, a nyíló virágokat, azt a kis örömet, ami még megmaradt a borzalmak és félelem mellett. A járvány nem volt tekintettel országra, vallásra, bőrszínre, életkorra. A vírus gazdatesteket keresett, és bárkibe beköltözött. Különös teremtmény, mert nem élőlény, de mégis vándorol, őrületes tempóban szaporodik, pusztít és öl. Az emberek menekültek, bezárkóztak előle, mert a védekezésnek alig volt más lehetősége. A hívők imája nem segített, bármely nyelven kérték istenüket.

Wenderer Mátyás tizenkettedik napja élt a bezárt lakásban. Nem félt, önmagáért nem aggódott. Nyolcvanegy éves volt, beletörődött a helyzetbe. Ha menni kell, hát menni kell – mondogatta magának –, régen megszokta az otthoni magányt. Felesége huszonnyolc évi házasság után vált el tőle, hozzáment váratlanul felbukkanó fiatalkori szerelméhez. Lánya és unokái Ausztráliában éltek, a gyerekek alig tudtak magyarul. Olykor beszéltek egymással telefonon, időnként pénzt küldtek neki, a hazajövetel lehetősége fel sem merült. Mátyás nem hagyta el magát, egészségesen élt. Hat-nyolc évet nyugodtan letagadhatott. Korábban voltak barátnői, egyiket-másikat talán szerette is, de a szerelem már nem talált utat csalódott szívébe.  A lakás rendben tartásában, mosásban és vasalásban Gizike – a szomszéd házban lakó fiatalasszony – volt segítségére, aki ápolónőként dolgozott a kórházban. Mindketten elégedettek voltak egymással. Gizinek jól jött az adózás nélküli pénz, a férfi pedig örült, hogy nem kell bajlódnia a házimunkával. Egyébként is szívesen nézte a fiatal nőt otthoni munka közben, kellemes emlékeket ébresztett benne. Hetente kétszer kártyázni ment a közeli nyugdíjasklubba, és gyakran találkozott barátaival a hangulatos borozóban. Háromszor kértek egy-egy deci bort, közben beszélgettek a régi időkről, az aktuális politikáról, viccelődtek, ugratták egymást.

A járványhelyzet a múlt hónapban kezdett veszélyessé válni. Aggasztó hírek érkeztek külföldről, majd napokkal később belföldről is. A megbetegedések száma jelentősen nőtt, kijárási tilalmat rendeltek el a városban. Gizike napi tizennégy órát dolgozott, nem tudott Mátyásnak segíteni. A baráti találkozók elmaradtak. Bevásárlásban és étkezésben, az önkormányzat jó szándékú, de arctalan segítséget nyújtott. A csomagot letették az ajtó elé, becsöngettek, de azt már meg sem várták, hogy kijöjjön. Az első napok viszonylag gyorsan teltek, az olvasás, a televíziózás, a telefonálgatások, a laptop böngészése kitöltötték az időt, de azután az órák egyre lassabban ballagtak. A kihalt utca lehangoló látványt nyújtott, már az ablakon sem szeretett kinézni. Egyre többször gondolt az előszoba beépített szekrényének alsó polcaira, ahol nagy dobozokban régi iratok, fényképek várakoztak reménytelenül. Válásuk után költözött kisebb lakásba, a teledobált dobozok akkor kerültek a szekrénybe, és azóta sem nyúlt hozzájuk. Már azt sem tudta, melyikben mi van, csak arra emlékezett, hogy pakoláskor minden összekeveredhetett, mert a gyorsaság volt az egyetlen szempont. Most igazán ráérnék erre – gondolta –, mégis nehezen szánta rá magát. Félt az emlékektől, az emlékezéstől, mert Karolát még mindig szerette. Újra és újra átgondolta válásukat. Sértődött ostobaságában elképzelhetetlennek tartotta, hogy ez bekövetkezhet, és amikor rádöbbent a valóságra, már késő volt. Flórián győztesként vitte Karolát. Felnőtt lányuk igyekezett távoltartani magát szülei problémáitól. Mindkettőjükkel laza kapcsolatot tartott, mint ahogy ők is egymással a válás után. Ahogy teltek az évek, a telefonok is egyre ritkábbak lettek, azután elmaradtak. Tizenkét évvel ezelőtt, születésnapján köszöntötte Karolát utoljára. Kiderült, Thaiföldön üdülnek Flóriánnal, és remekül érzik magukat. Többet nem hívta, őt sem keresték.

Mátyás találomra választotta ki az egyik dobozt. Valamikor porszívó volt benne. A porszívó már régen a szemétre került, a doboz túlélte, és híven őrizte a rábízott titkokat. Három dugig töltött reklámszatyor és egy kisebb csomag volt benne. Az idős férfi a legnagyobbat emelte ki. Lejárt igazolványok, hatósági igazolások, orvosi papírok, különböző tanfolyamok oklevelei, iskolai bizonyítványok és néhány fénykép került elő. Igazi értéknek a bizonyítványokat tekintette, és örömmel látta, hogy a fotók is azokhoz kötődnek. Általános- és középiskolai osztályképek, osztálykirándulások, főiskolai diplomaosztó ünnepség fényképei. Nem volt teljes a kollekció, több év hiányzott, amit most sajnált először. Ahogy ránézett Gabi nénire, és a körülötte álló 7. c. osztály vidám tanulóira, önkéntelenül elmosolyodott. Lehunyta szemét és sorolni kezdte a névsort: Arató, Asztagos, Bán, Bozóti, Csordás-Nagy, Érdi és sorban jött mindenki egészen Zahoránig. Azaz valami hiba csúszott a számításba. Harminchárom névre emlékezett, a fényképen viszont harminchatan voltak. Alaposan szemügyre vett mindenkit, és szégyenkezve vallotta be önmagának, hogy Gál, Lantos és Szabó kimaradtak. Vajon mi lehet velük és a többiekkel – morfondírozott –, élnek még, és ha igen, mit csinálnak ebben a bolond időszakban? Egyszer sem szerveztek találkozót, nyolcadik után úgy szétszéledt a társaság, mintha nem is egy osztályba jártak volna, pedig jól érezték magukat együtt. Barátságok, szerelmek szövődtek, és mégsem tudni mi lett belőlük, kinek hogyan alakult az élete. Mátyásban mozgolódni kezdett egy gondolat, egyre erősebben, egyre határozottabban, és néhány perc múlva már tudta mit kellene tennie. Megkeresni mindenkit, aki elérhető az interneten, és ha ez a bolond időszak elmúlik, meg kell szervezni az elmaradt találkozót.

A porszívódoboz félig kiborítva ott maradt az előszobában. Mátyás a laptop elé ült. Sokadszor gondolt köszönettel Leventére, egykori munkatársára, aki megtanította a számítógép használatát. Persze nem tudott mindent, sőt, sokkal kevesebbet, mint maga a gép, de munkájához remekül használta. Megismerte az internet világát, tudott keresni, írni, szerkeszteni, skype-olni és kapcsolatokat kiépíteni néhány közösségi hálón. Most is erre készült. A facebookon eddig is több száz ismerőse volt, és ezt a kört kívánta bővíteni a régi osztálytársakkal. A ritkábbnak vélt családnevekkel próbálkozott, mert arra gondolt, hogy a gyakrabban előfordulók közül nehéz lesz kiválasztani az igazit. A keresés eredménye csalódást okozott. Mindössze négy olyan személyt talált, akikben felismerte volt iskolatársát, további kettőt valószínűnek tartott, hármat pedig a „talán, de inkább nem” kategóriába sorolt. A biztosnak vélt osztálytársak fényképeit nézegetve elbizonytalanodott ötletében. A híresen szép Rakonczai Zsuzsi, és a mindig vidám, vékony kis Majorosi Évi nagyon megváltozott az elmúlt évtizedek alatt. Kedves öreg néniként tekintettek rá. Jó, jó – dörmögött magában –, felettem is eljárt az idő, és mennyi minden történt azalatt. Miért is akarnánk most, ezekben a zaklatott napokban egymással foglalkozni annyi év után, amely csaknem idegenné tett bennünket? – töprengett. Eldöntötte, a gyerekkori barátokat majd kedvezőbb időszakban keresi, amikor mindenki türelmesebb lesz, most inkább visszatér a nyugalmat ígérő dobozhoz.

A szalaggal átkötött kis csomagot nézegette. Ismerős volt, de nem tudta, hol és mikor látta, mi lehet benne. Egyelőre nem akarta kibontani, szerette volna, ha magától jön rá a megoldásra, de ez nem sikerült. Óvatosan oldotta a masnit, kezébe vette az első megsárgult papírt, beleolvasott, és hirtelen minden eszébe jutott. Édesanyja harmincnégy évvel élte túl apját, és a temetés után, mint egyedüli gyerekre, minden rámaradt. Az ingatlan, az ingóságok, iratok, dokumentumok, az otthoni szekrénykében és a bankokban lévő pénz.  A kis csomagot akkor látta, amikor édesanyja féltve őrzött kincseit rendezgette. Talán bele is nézett, de nem tartotta fontosnak. Kidobni nem akarta, a „majd egyszer” ügyek közé került, és eddig a pillanatig ott is maradt. Először nagyszülei házasságkötési anyakönyvi kivonata került elő, azután apja keresztlevele, majd szülei házassági és apja halotti anyakönyvi kivonata. Elérzékenyülve olvasgatott, keresgélt a rendezetlen régi papírok között. Szerelmes leveleket talált, amelyeket anyja írt apjának menyasszony korában, adásvételi szerződés lakásukról, születési anyakönyvi kivonatok, és itt megtorpant a keresésben. Azon nem lepődött meg, hogy sajátjának másolatát megtalálta, de a mellette lévő leragasztott sárga borítékban volt még egy. Az övétől majdnem három évvel későbbi keltezéssel, Wenderer Lukács névre kiállítva. A két dokumentumban apaként az ő apját, Wenderer Károlyt nevezték meg, de a másikban az anyát Bajzát Sárának hívták, és a gyerek Gyöngyösön született. Mátyás sosem hallott Bajzát Sáráról, és gyöngyösi rokonokról. Elképedve forgatta a papírt, mintha tanácsot kérne tőle. Behunyta szemét és kutatott emlékeiben. Egyszer csak látni vélte magát, amint kisgyerekként fekszik az ágyában, megébred, mert szülei szobájából hangos veszekedés hallatszik. Anyja egy gyereket szíd, csúnya szavakkal illeti, és ő megijed, fél, mert azt hiszi róla van szó. Hangosan felsír. A veszekedés abbamarad, anyja átjön hozzá és vigasztaja. Azt mondja: nem történt semmi, bizonyára rosszat álmodott. Jó volt elhinni, jó volt érezni a megnyugtató simogatást. Egyszer-kétszer még felrémlett ez a rossz álom, aztán elfelejtette, egészen mostanáig. A gyanú fojtogató gombóccá kezdett nőni, újabb és újabb emlékeket hozott felszínre. Egy szomorú karácsonyt. Nem tudta, nem értette, min pattant ki a vita szülei között, csak anyja síró, szinte hisztériás szavai maradtak meg benne: „Elég az, amit fizetsz, nekünk sem jut sok mindenre!” Sosem merte megkérdezni miről, kiről volt szó! A gyanú most összekötötte az eseményeket.

Mátyásban furcsa érzések kavarogtak. Nem lehetett kétséges, egy olyan titokra bukkant, amelyet szülei elhallgattak előle. Ha Lukács egy rokon gyereke lett volna, akit apja támogat, bizonyára neki is elmondják, meghívják magukhoz, így azonban nem sok kétsége lehet: Lukács a féltestvére, akiről nem tudott, és aki talán róla sem tud semmit. Korábban valószínű egészen másként ítéli meg ezt a helyzetet, de nyolcvanegy évesen, annyi öröm, bánat, siker és csalódás után képes volt higgadt maradni. Szüleire gondolt, különösen anyjára. Hogyan tudtak így élni? Milyen kapcsolat, egyezség, szeretet működhetett közöttük, a megbocsátás, vagy a beletörődés mozgatta életüket. Karolára gondolt. Ha most becsöngetne, visszafogadná, mindent megbocsátana neki. Ez megnyugtatta, és hinni kezdte: anyja és apja között is lehetett valami hasonló, hiszen hogyan tudták volna másként eltitkolni előle a történteket.

Félóra telt el töprengésben, majd Mátyás újra a számítógép elé ült. Csodában reménykedett, és nem hiába.  A facebook egy személyt talált a különleges családnévvel, Wenderer Szilárdot. A férfi negyven-ötven év közöttinek tűnt a fényképen, azonban a megadott adatokból kiderült, hogy Gyöngyösön járt középiskolába, és lakhelynek a Mátrát jelölte meg. Életkora miatt nem lehetett a féltestvér, azonban lehetett annak gyereke, vagy rokona. Mátyás izgalomba jött, és rövid habozás után megjelölte Szilárdot ismerősként. Jól tudta, hogy az elfogadás jelzése perceken belül megérkezhet, de az is lehet, hogy csak napok múltán, vagy sosem.

Aznap nem érkezett válasz, Mátyás csalódottan feküdt le. Nehezen jött álom a szemére, a titok felbukkanása felkavarta. Próbálta összeszedni azokat a mozaikokat, amelyek erősítik vagy cáfolják gyanúját. Ha apja elismerte fiának Lukácsot, akkor valószínű valamilyen módon gondoskodott róla. Gyerektartást fizetett, esetleg kisebb-nagyobb összeggel segítette. Azért az furcsa – gondolkodott Mátyás –, hogy apja halála után, a hagyatéki tárgyaláson fel sem merült egy másik gyerek léte és jogosultsága az apai részhez. Persze – emlékezett vissza azokra a napokra – ő sem örökölt szinte semmit. Maga is meglepődött, amikor kiderült, hogy a lakás és az autó anyja nevén van, az OTP-számlák és értékpapírok is. Különösebben nem érdekelte, huszonnégy éves volt, úgysem vett volna el semmit anyjától. Megviselte a hat hónap, amikor már tudták: apjának nincs esélye. Az orvosok szomorú jóslata tíz nap eltéréssel bekövetkezett. Ehhez képest édesanyja váratlanul, hirtelen távozott, bizonyára ezért nem volt alkalma megbeszélni vele életük nagy titkát. Egyszerre érzett csalódottságot és reménykedést. Bántotta, amiért szülei elhallgatták előle Lukácsot, és reménykedett, hogy élete alkonyán találkozhat testvérével.

A reggel nem hozott megnyugvást és választ sem Mátyásnak. Még soha nem volt olyan ízetlen a kávé, mint aznap. Bevette orvosságait, rosszkedvűen támasztotta állát a tenyerébe. Már éppen arra gondolt, nem volt jó ötlet ez a jelölés, amikor gépe üzenetet jelzett. Szilárd elfogadta őt ismerősnek, és rögtön megkérdezte: „ki vagy?”. A hirtelen rátörő örömben, csak annyit tudott válaszolni: „Köszönöm, hogy jelentkeztél, hamarosan bővebben írok!” Össze akarta szedni gondolatait, nehogy ajtóstól rohanjon a házba, és valami butasággal felkavarja egy másik család életét. Később megírta Szilárdnak, hogy karanténba zárt ráérő nyugdíjasként kitalált egy jónak tűnő programot. Elkezdi kutatni, hogy az ő furcsa családnevükön élnek-e mások is az országban, és ha igen, akkor összehozna egy virtuális klubot. Leginkább a bezártságra ítélt hatvanöt év felettiekre számítana. Ha Szilárdnak vannak ilyen rokonai, örömmel venné, ha összehozná velük. A kegyes hazugság hihető volt, a férfi hamar válaszolt, de türelmet kért estig, amikor jobban ráér. Azt azonban rögtön jelezte, hogy 78 éves édesapja és 74 éves édesanyja él. Valószínű érdekelni fogja őket ez a mókás kezdeményezés, bár nem lesz könnyű a kapcsolattartás. Az internetet ismerik, gépük van, de a facebookot nem használják. Mintha szándékosan akart volna minden kétséget eloszlatni, azt is közölte, hogy apját Lukácsnak hívják. Mátyásban azonnal lobogni kezdett a lelkesedés, és a legjobbnak tűnő megoldáson zakatolt az agya. Gyorsan újra írt Szilárdnak. Azt kérte, ne szóljon apjának, viszont küldje el e-mail címét, majd ő bejelentkezik egy levéllel. Hozzátette: „… talán furcsa ez a kérés, de majd meglátod, jó okom van rá.”

Az izgatott és türelmetlen Mátyásnak az este olyan messze volt, mint a következő évezred. Nem tudott és nem is akart várni. Újra a géphez ült, címzés nélküli levelet szerkesztett, amit egyelőre a piszkozatok közé mentett. Őszintén és óvatosan írt, mert fogalma sem volt, hogy Lukács mit tudhat erről a szomorú történetről. Szándékosan nem szólt szüleiről, és hangsúlyozta, hogy lánya, unokái külföldön élnek, ezért maradt magára ebben a nehéz helyzetben. Megírta telefonszámát, lakáscímét. Este Szilárdtól nagyon rövid üzenet érkezett, csak az e-mail elérhetőséget küldte meg. Az újabb nyugtalan éjszaka után, reggel határozott döntést hozott: karantén ide, karantén oda, kijárási korlátozás sem érdekli, ha érdemi választ kap, autóba ül, és elmegy Lukácshoz. Ezt a helyzetet csak személyesen lehet megbeszélni, mégpedig mielőbb. Újra átolvasta levelét, megcímezte, és elküldte. Meglepően rövid, és nem éppen biztató válasz érkezett: „Üdvözöllek Mátyás! Wenderer Károly fia vagy?” Erre nem számított. Ezek szerint Lukács sokkal többet tudott eddig, mint ő. Nem látta értelmét a mellébeszélésnek. Részletesen megírta, hogyan találta meg Lukácsot, hogy mindeddig fogalma sem volt létezéséről, és reménykedve várta a választ.

Egy nap telt kétségek között, mire a válaszlevél megérkezett. Minden illúziót és reményt romba döntött:

Kedves Mátyás!
Sokat gondolkodtam, mit és hogyan írjak neked. Nem kételkedem szavaidban, így biztos, hogy te semmiről nem tehetsz, nem vagy hibás sorsom alakulásában. Igen, féltestvérek vagyunk! Ugyanaz az az apánk, csak neked volt, nekem pedig nem! Kisgyerekként úgy tudtam, tengerész, és majd visszatér hozzánk! Amikor hatéves lettem, és iskolába mentem, akkor anyám azt mondta, hogy apám külföldön maradt. Elhagyott bennünket, sosem fogjuk látni. Emlékszem sírtam, sirattam magam, vagy azt a férfit, aki nem is érdemelte meg. Három évvel később anyám férjhez ment egy ácsmesterhez, aki rendes ember volt, apám helyett apám lett, pontosabban úgy nevelt, de nem vett a nevére. Ezt anyám sem akarta, nem tudom miért. Talán reménykedett egy kedvező változásban, vagy a tartásdíjat féltette, nem tudom. Amikor tizennyolc éves lettem, édesanyám mindent elmondott szerelmükről, kapcsolatukról, csalódásáról, apánkról, anyádról. Ezekkel nem szomorítalak, nem szépen beszélt róluk, ami az ő helyzetében érthető volt.   Neked biztosan egész mást jelentenek, mint nekem. Anyám mindig félretette a tartásdíjat, azt egyösszegben átadta nekem, és azt mondta: ne foglalkozzak apámmal, ne keressem, mert nem érdemli meg. Örüljek neki, nevelőapámnak, két húgomnak, mert ez az én családom. Így tettem, és elégedett, boldog ember lettem. Megnősültem, családot alapítottam, megöregedtem. Nem akarom bolygatni a múltat. Már nem érdekel. Nincs semmi értelme a „mi lett volna, ha…” kérdéseknek, és nincs semmi értelme találkozásunknak sem. Eddig is megvoltunk egymás nélkül, és ha túléljük ezt a járványos időszakot, ezután is megleszünk.

Nem haragszom rád, vigyázz magadra:
Lukács

A levél teljesen összetörte Mátyás lelkét! Nem számított arra, hogy féltestvére azonnal a nyakába borul, még ha jelképesen is, azonban az egyértelmű elutasításra sem. Mi baja velem ennek az öregembernek? – tette fel magának a kérdést. Testvérek vagyunk, miért nem akar látni, mielőtt meghalunk? Ha az előző két éjszaka nehezen és zaklatottan telt, akkor az aznapi borzalmasan. Szinte semmit nem aludt, és ha mégis, akkor apját, anyját látta, amint veszekednek, és ő egy másik kisfiúval kézen fogva áll, nézik őket és sírnak. Telefonjának hangjára riadt fel. Előbb az órára nézett, meglepődve látta, hogy mindjárt kilenc óra. Elképzelni sem tudta ki keresi, a kijelzőn ismeretlen számot látott. Előbb szélhámosokra gondolt, azonban ösztönei azt súgták, vegye fel. Benyomta a zöld gombot és füléhez tette a készüléket:

– Jó reggelt Mátyás bácsi! Szilárd vagyok, Wenderer Szilárd! Itt állok autóval a házad előtt! Apám könnyek között hívott fel ma reggel. Azt kérte, mindenképpen vigyelek el hozzá. Ostobaságokat írt tegnap, megbánta. Ő nem tudott jönni, mert kerekesszékben ül, de nagyon szeretne látni! Menjek segíteni?

– Nem kell, köszönöm! Tíz perc és ott vagyok! – hangzott a boldog válasz.

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “A karantén titka”


  1. Szép történet. Mai mese. Igazi”Tátrais”.

    Hozzászóló: Bandi András | 2020. április 1., 17:06
  2. Megható, kedves történet, kedves Miklós.
    Szeretettel köszöntelek.

    Hozzászóló: kisslaki | 2020. április 13., 10:59

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés