Petrozsényi Nagy Pál | Én, Petrozsényi Nagy Pál

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

 

Migráció, globális klímaváltozás

Ab ovo: az elejétől

 

 

1.

 

Szép, nyugodt öregségnek nézek elébe, gondoltam egy ideig. S valóban, minden jel arra mutatott, hogy ami ezután következik, már, hogy is szokták mondani? Szóra sem érdemes. Nem így történt. Ellenkezőleg, életem, sőt az egész világ sorsa olyan szakaszba szaladt, amire még álmában sem gondolt volna egy ember sem. Vagyis, bocsánat, kivéve a nagyon vallásos, naponta bibliát olvasgató istenhívőket. De ne vágjunk a dolgok elébe! Minden a globális klímaváltozással és migrációval kezdődött úgy 2015 körül. A népvándorlás oka sokrétű, mint általában a legtöbb népvándorlásnak: éhínség, vízhiány, munkanélküliség, államközi csatározások, politikai, vallási üldöztetések… Ez ellen menekültek a Közel-Keletről, Afrikából, kerestek emberhez méltó életteret Afrikából, a Balkánból, Közép Ázsiából. Az USA-ban és Európában. Naná, hova vándorolhattak volna máshova, mint ahol, hitük szerint, megtalálhatják a Kánaánt.

Allah akbar! Migránsok akcióban

Sosem találták meg, ezzel szemben konfliktusok miriádját zúdítottak magukra és „Kánaánra” is, amin főképp Németországot értették. Nem célom a népvándorlás még csak felvázolása sem, csupán néhány szerény megjegyzésben érintem, mintegy előszóként a témát, ami amúgy is megtalálható bármelyik lexikonban, a világhálón, no meg személyes tanúi is lehettek mindazok, akik ezeket a sorokat olvassák. A közvélemény parányi hányada, köztük a pápa, néhány szent életű ember, vallási közösség tárt karokkal fogadta volna a szerencsétlen sorsú migránsokat, mert mindig azt kell segíteni legjobban, aki erre leginkább rászorul. Oké, oké, hajtogatták a moderáltabb altruisták, szerencsétlenek, ez kétségtelen, de bármennyire is szánjuk őket, nekünk mégis a saját fajtánk, családunk, nemzetünk a legelső. Hogy kik, milyen államok vallottak ilyen nézeteket, nem nevesítem, mindnyájan tudják, akiknek volt szerencséjük ezt a korszakot megélni. Nem eredeti álláspont, de nagyon is emberi, mert, tegyük kezüket a szívünkre, és valljuk be őszintén, kinek nem a saját gyermeke a legkedvesebb. A harmadik legjellemzőbb magatartást a közönyösek, egoisták tanúsították, és tanúsítják jelenleg is. Nekik aztán abszolút mindegy, ki, miért veszi nyakába a világot, csak ők maradhassanak saját megszokott komfortjukban. Hát igen: ilyen a világ. Krisztustól innen, mit Krisztustól, az ősember tüzétől kezdve mindig is ilyen volt. A negyedik kategória… Hoppá, ilyen is van? De van ám, bár a jellemzése kissé bonyolult. Látszólag a Ferenc pápa táborához hasonlítható, viszont ha számba vesszük, milyen tagok alkotják (dörzsölt politikusok, államfők, ilyen, olyan elnökök, egyszóval az EU potentátjai), egyből megtorpanunk, és csak pislogunk, pislogunk. Kissé nehéz elképzelni, hogy egy olyan hatalom, mely szinte naponta mér kettős mércével, és sárba tapossa mind az államok szuverenitásának, mind a logikus gondolkodás szabályait, összehasonlítható lenne a világ legönzetlenebb szervezeteivel. Hogy ki ez a megtévesztő álarcba bújt hatalom? Két szóból áll: EU, ki is lehetne más? – állítják ma már egyre nagyobb számban. Némelyek szerint nem is olyan kiismerhetetlen, ugyanis őket csak egyetlen főcél vezérli: a kivándorlók teljes, minél rafináltabb kihasználása. Mások szerint… Hm, mielőtt végleg pálcát törnénk felettük, talán hagyjuk a további okoskodást az időre, majd az eldönti, kinek van igaza. Ha megérjük.

A népvándorlással szinte egy időben törtek a világra a klímaváltozás okozta gondok, keservek, aminek átkos következményeitől már nemcsak a migránsok, hanem mindnyájan máig rettegünk. Cunamik, árvizek, tornádók, felmelegedés, lehűlés gyakran akár egyetlen napon belül is. A világ lakossága rohamosan elbizonytalanodott, s bizony megismétlődni látszik az ősi jó refrén: Isten a mi megmentőnk, s akik eddig tagadták ismét közeledni igyekeznek a Mindenek Urához. Egek, mi következhet még azután, amikor már a sarkokon is fokozódik az olvadás, sorra gyulladnak ki a vulkánok, köztük talán még egy szupervulkán is… Stop, ne fessük falra az ördögöt! Bár nem alaptalanul aggódunk, azért még nem jött el az apokalipszis ideje, és az emberben óriási a tudás, energia, amivel úrrá lehet a legsátánibb erőkön is, ha… összefog nem feledkezvén meg persze Istenről sem, teszem hozzá én. Vagy ne tegyem hozzá? Mi, emberek Isten nélkül is fügét fogunk mutatni az ördögnek? Akár így, akár úgy, Madách mondása mindenképp megszívlelendő: Ember küzdj és bízva bízzál! Ennyit bevezetőként.

 

Küzdelem a halállal

Jancsi, Judit és az Igazgató úr

 

Én bíztam, sőt, egyenesen boldognak éreztem magamat.

– Muci, én olyan boldog vagyok! – leptem meg a feleségem időnként.

– Boldog? – kerekedett ki Judit szeme. – Hát nem látod, mi történik a világban?

Láttam én, hogyne láttam volna. Messziről meg a tévéből, anélkül azonban, hogy engem bármi is személyesen érintett volna. Így persze könnyű bizakodni, örülni.

Az első csapás, ami nem egészen rajtam csattant, de már nagyon közelről érintett, Jancsi bátyám halála volt. Tüdőrák, gyorsan végzett vele. Ő volt az első rákos a családban. Jaj, istenem, jaj istenem! – zokogtam fel naponta többször is, és szó szerint belebetegedtem a bánatba. Normális módon sokáig sem enni, sem aludni nem tudtam, vérnyomásom az égben, amitől annyira szédültem, hogy még Jancsi temetésére sem mertem buszba vágni magamat. Pláne egyedül, miután Judit túl beteg volt már ahhoz, hogy elkísérje útján egy félig vak, félig süket gyászolót. Mármint engem, ugyanis idáig jutottam egészség terén. A fia, Tibi ugyan megígérte, hogy Temesvárra szállít az autóján, de ígéret szép szó, megtartva, úgy jó. Nem sokkal utána aztán egyszer csak ő is eltűnt, s a mai napig sem gyanítom, hol csatangol a nagyvilágban.

Második csapás: feleségem elhunyta. Már régóta vártuk, úgyhogy senkit sem lepett meg. Szegény Judit igazából nagyon intenzíven úgy két évig szenvedett. Vele együtt én is, mert nem lehet ám vidám film végignézni egy asszony fokozatos leépülését. Tizenöt évig élt egy daganattal a gyomrában, és bírta, győzte türelemmel, megnyugodva isten akaratában. Vasárnaponként elballagott a katolikus templomba, és lelkiismerettel gondozta házát, „boldog” férje urát. Néha, református létemre, én is elkísértem, mert amiért más a templom, a vallási rítusok, mint a vastagnyakú kálvinistáké, azért ez is csak isten háza, és ugyanahhoz az Úrhoz imádkozunk.

– Térdelj le! Vess te is keresztet! – szólt rám alkalomadtán, míg hozzá nem szokott, hogy ez nálunk nem dívik.

Apropó, vallás! Ha már itt tartunk, járogatott hozzánk egy Balogh Csaba nevű fiatal, meglehetősen ösztövér, közel két méter magas Jehova Tanúja. A Jehova Tanúi, mint tudjuk, olyan vallási gyülekezet, mely a Bibliát magyarázva, és attól soha el nem térve tanúskodik Jehováról és a világról.

– Kérlek, ne engedd a házunkba ezt a Góliátot! Beszélgessetek csak az ablakon át, ha már mindenképp ragaszkodsz az ipséhez – ágaskodott Juditban a katolikus. – Mit érdekelhet egy reformátust egy jehovista!? Meg akarsz térni? Nosza, vajon mit szólna ehhez az édesapád? Megfordulna a sírjában.

– Mit szólna? Hit ez is, és engem valamennyi hit érdekel.

– Hát… te tudod – engedett végül is ő a huszonegyből. – Még a végén kiderül, hogy neked az iszlám hit sem közömbös, és csöppet sem lennék meglepve, ha egyszer csak turbánban tipegsz ki a mecsetből. Lásd édesbátyád, Albika meg a többi hitehagyott példáját. Ne felejtsd, volt már egyszer török világ Magyarországon. Hát most iszlám és migránsvilág lesz.

– Valakivel nekem is kell néha filózni, ami viszont még nem jelenti azt, hogy más hitre térek, Mucikám. Neked ott van Csöpi, a nővéred meg a több rokon garmadával, míg én legfeljebb csak Kamil barátommal folytatok eszmecserét nagy néha.

– De begyedben vannak a rokonaim! Hogy lehet az, hogy annyi éven át még mindig nem fogadtad el őket. Pedig egyszer még, ki tudja, te is rájuk szorulhatsz egy szép napon, és akkor…

– Akkor?

– Isten legyen neked irgalmas, mert senki sem fog segíteni rajtad, Bucikám – sóhajtott fel a feleségem.

– De hát mit tegyek, ha egyszer ilyennek teremtett a Jóisten? Egyébként ilyen volt az anyám is: magába zárkózó, félénk margaréta, amit többnyire azzal palástolt, hogy senkinek sem nyílott meg mindaddig, amíg valaki a bizalmába nem férkőzött. Utána rá sem lehetet ismerni: pillanatok alatt kivirult az arca, és csak úgy pergett a nyelve, mint az orsó. Ja, egész más ember lett belőle. Nyilván én is így reagáltam volna, ha veszik a fáradságot, és meg akarnak ismerni.

– Á, hol van az a világ, amelyik meg akar valakit ismerni. Jó napot, jó reggelt, hogy vagy, és már szalad is mindenki a dolga után.

– Így igaz, és ezt el is fogadtam volna, ha… Nehéz, magam sem értem, mi okból, de valami mindig visszatart becses rokonaidtól.

– Hogyne, a diploma, végtére te mégiscsak tanár vagy, nem sofőr, mint ők, proli autószerelők, világos.

– Ugyan, különben már van diplomás is közöttük. Az a dolog, az az izé lelkük legbelsejéből származik, mintha… mintha egy végtelen jéghegy dermesztő hűvösségét érezném felém áradni. Egyrészt Csöpiből, másrészt az exfutballista fiából, a Zsoltiból, amitől egyből torkomra fagy a szó, és továbbra sem merek megnyílni. Pedig de hányszor szerettem volna! Elvégre nem menekülhetünk egy életen át vaspáncélba öltözve. Igen, valakivel mindig muszáj smink nélkül, hátsó gondolatok nélkül nevetni, örülni ennek a csodálatos életnek. Hiányoznak a barátok, az őszinte, szerető szívű emberek, akik engem is szeretnek, becsülnek, amit a te családodban, most meg fogsz sértődni, valahogy sosem éreztem. Sem érzelmi, sem intellektuális szinten. Tudom, hogy patetikusan hangzik, de hagy legyek már egyszer én is patetikus. Ilyenkor többnyire Ady Endre Szeretném, ha szeretnének című verse jut eszembe, no meg az, amivel 35 évvel repatriálásom előtt riogattak az erdélyi magyarok: vigyázz, öreg, a magyarországi magyarok másmilyenek, mint mi vagyunk, őket csak a virtus meg a mani élteti, egyébként is cseberből vödörbe esel, mert csak nem hiszed, hogy Kádár papa különb a Deákné, azaz Ceausescu vásznánál. Megharagudtál?

– Akkor miért mégis mifelénk, szittya magyarokhoz irányítottad a sajkádat?

– Mert magyar vagyok, és magyar író csakis magyar földön élhet és alkothat igazán.

– Te írónak tartod magadat?

– Könnyebbet nem tudsz kérdezni? Nem tudom. Többen igen, még többen, különösen a felsőbb irodalmi berkekben, egy nímandnak, ahogy az őseink szokták mondani – igyekeztem más vizekre evezni.

 

(Folytatása következik)

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Én, Petrozsényi Nagy Pál”


  1. Szívesen olvastam az írásodat, kedves Pali.

    Hozzászóló: kisslaki | 2020. április 16., 08:31

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés