Nászta Katalin | karanténvers

Szépirodalom - vers

karanténvers

álmodtam egy világot
(de nem kellett – már megvolt)
amiben rend volt
csak épp annyira
hogy össze ne omoljon a fala
s azért benne ki lehessen
rúgni a hámból jobbra-balra
egy kicsikét
hogy az istránghoz visszatérjünk
legyen honnan
legyen mitől elrugaszkodni
néhanapján–

már nem álmodok róla
úgyis kiméra volt
lázból, szerelmes futásból szőtt
tarthatatlan, időleges
a pátosz elmúlt, el a szerelem
a szövőszékek elkorhadtak
elvástak a szálak, szétfoszlottak
nincs, ami összetartsa – semmi
s olyan világot, ami vasból van
nem szeretnék–

azt tudom már mi nem vagyok
(ezt egy másik versben majd kibontom)
és hogy miből fonták a húsom
miből készült a köldököm
s meddig nyújtózhatok
de nem tudom, mi lennék, ha bőröm
e hétrétegű öltönyöm
újra fel kellene öltnöm
anélkül, hogy ismerném neműségem
méretem, fajom

hogy virág sem, szél sem
föld sem vagyok, biztos
elhatárolt teremtménye e világnak
ami most éppen összeomlott
ahogyan eddig még sosem
és nem is fog

2020. április 9.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “karanténvers”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés