Júlia kisasszony és a költő • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Júlia kisasszony és a költő

 

Az öreg varjú káromkodva felrebbent a sorompórúdról. Még egy versnyit sem gunnyasztott rajta, mikor hirtelen kilinkelve megemelkedett alatta, ahogy a bakter feljebb tekerte a csörlővel.

Takács Zoltán illusztrációja

Júlia kisasszony alig pár perce gördült ki a vonatjával a füstös állomásról, maga mögött hagyva Szamosházy Rezsőkét, a gyűrűs vőlegényét és a várost. Most mélán ábrándozva kibámult a kupé ablakából, de gondolatai már odahaza jártak az istállóban. Színezgette a boldog estét, mikor végre megint kiosonhat a lovak közé, Józsihoz. Biztos, a kedvelt lovásza megint rengeteg újdonságot tanult el a csődöröktől, míg ő odavolt a városban eljegyzést tartani.

Rezsőke már eszébe sem jutott, pedig a szépreményű költőnek ő volt a múzsája. Igazán fárasztó volt a poéta egész este, mert ugyan kebleit átengedte neki ajnározni, de ő tovább akart menni egészen a gyepűig. De arról szó sem lehetett – majd a kézfogó után szerelmem –, csitítgatta, és a távoli beteljesülés ígéretében, szinte véletlenül, békéltetően végigsimította a szegény, ágaskodó kedvű költő nadrágját, a gombolásnál.

– Hát hiába írtam be a verseskötetembe, hogy „Múzsámnak, Júliámnak?” – jajongta Rezsőke.

De aztán megbékélt, mert fél éjellen át kedvese kacsóját foghatta, és szavalhatta költeményeit. Júlia közben lehunyt szempillákkal itta magába az elcsendülő rímeket. A költő könnyekre fakadt ettől a szellemi, égi egyesüléstől, hiszen nincs annál csodálatosabb, mikor két érző, egymásért reszkető kebel, egy ütemre dobban. Még az sem zavarta, hogy az éppen mennybe szállongó, szűzies múzsa, időközben fel-felhorkant. – Talán a gyönyörtől… –

Már vagy egy órája kattogtak a kerekek Júliával. A mozdony vadul zihálva köpte a füstöt, ahogy a vonatot rángatta maga után. A vagonok rázkódva billegtek, dülöngéltek, bár nem is csoda, hiszen a gőzparipa legalább húsz kilométeres sebességgel száguldott a síneken.

Júlia élvezte, ahogy az ellenszél kényezteti arcát, haját, s bekúszik melle alá, és kacéran nyakába csókol, mint egy öregedő bonviván.

Csak akkor kapta vissza a fejét, mikor egy koromszemcse szemébe szállt és megkönnyeztette. Kiköpött, majd felhúzta az ablakot, visszaült a helyére, és bekapott egy cukkerlit. Lehúzta fátylát, hogy ne kelljen a csendőrőrmester széptevését hallgatnia, ki már itt ült, mikor ő az iménti állomáson beszállt.

Takács Zoltán illlusztrációja

Az őrmester segédje, egy paksi próbarendőr, biztos nagy karriert fog befutni a cégnél, mert rendkívüli figyelmes volt elöljáróival szemben. Most is azonnal kackiásra pödörte az őrmestere bajszát, mert ismerte annak roppant bikakedvű természetét. Tudta, hogy mindjárt szerelmetes hangulatba esik, ha úrinőt lát.

A vonat már rég elsistergett az állomásról. Szamosházy még a restaurációban megevett egy zónapörköltet, leöblítette egy fél üveg borral és bánatosan hazament. Nekiállt verset írni. Állandóan Júlia arca tűnt elő, akárhová is nézett. Kicsit haragudott rá.

– Hiszen gyűrűs menyasszonya, a fene egye meg! Mibe került volna neki, hogy ha nem is igazándiból, de azért mégis enyhíthette volna benne a kínzó feszültséget?

Könnyek tolultak a szemébe, mikor arra gondolt, hogy még öt hónapot kell várnia a boldog beteljesedésig. Felidézte az éjszakai dédelgetést, majd a csodálatos verseit. Erre még egy vesztaszűz is elolvadna.

Már beesteledett. A gázlámpákat felgyújtogatták éjszakára. A vendéglőkben a cigánybanda is már hangolta hangszereit a tyúkleveshez, vagy egy kupica vacsoraváró pálinkához.

A madarak is elültek a parkban, kertekben. A belátogató falusi galambok már korábban hazarepültek, hogy még időben beszedjék esti etetéskor a tyúkoktól a tizedet. Csak még egy részeg vadgalamb kötekedett a turulmadárral a Híd tetején, mert a Kőbányai sörgyár udvarában, teleitta magát egy pocsolyából.

– Hívhatod a haverodat! Elbánok vele is, ha nem hagyod magad tubicám! – S mivel nem tudott már repülni, szárnyait mankóként használva gyalog próbálta megmászni a bronzmadarat. Persze, hogy kő gyanánt csobbant a vízbe. Először alámerült, de a Duna újra felvetette, és lágy hullámain vitte, ringatta a Vaskapu felé. A galamb közben már édesdeden hortyogott.

Szamosházy a második konyakját itta az iparoslegények kocsmájában. Már kora délutántól egyre jobban mérgelődött menyasszonya ódzkodása miatt. Lassan rájött, hogy csak számításból hergeli Júlia. Hülyét csinál belőle, biztos csak azért, hogy egy életre beüljön a vagyonába. Na és a patinás nevéért.

– Lehet, hogy még a lovászával is hentereg a céda –, magyarázta a mellette iszogató cipészmesternek a harmadik konyak után, nem is sejtve, hogy milyen közel áll az igazsághoz.

A Vágóhídi kávémérés előtt ácsorgott egy kicsit, s nézte, ahogy egy átutazó vándorpatkány társaság a városi fajtestvéreikkel verekedett egy kutyadög miatt. Szamosházy megmosolyogta őket, de egy hirtelen, egy villámszerű elhatározással, keményen elindult a „Vén trombitás” nevű kuplerájba.

– Kutya legyek, ha nem merek bemenni! – bátorította magát, mert eddig még ruha nélkül nem látott nőt, legfeljebb, ha nem egy Botticelli metszeten. Majd összeesett az ajtó előtt, úgy zakatolt a szíve. Lábai, mint a nyárfalevél, remegtek az izgalomtól, s a félelemtől kiszáradt a szája, mikor belépett a lányotthonba, ahová nem felolvasni mennek az irodalmárok.

Egy idő után, egy döngő léptű, vidáman fütyörésző Szamosházy hagyta el az örömkertet. Széles jókedvében még megivott egy kapucínert a Teátrum kávézóban, majd csendesen egy pajkos víg nótát fütyörészve, hazasétált a kihalt sikátorokon keresztül. Mikor hajnaltájt hazatért, elegánsan feldobta kalapját a fogasra, és lesöpörte az asztalról Júliához írt legfrissebb versét.

Meghúzta az ágy lábánál őrködő konyakosüveget, és hófehér tiszta lapot tett az asztalra. A plafonra nézett, majd befelé mosolyogva, elkezdte írni élete első novelláját.

 

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS