Petrozsényi Nagy Pál | Én, Petrozsényi Nagy Pál

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II.

2.

 

Nemrégen éppen ez irányban tapogatóztam. Esetleg egy írószövetségi tagság tiszta vizet önthet a pohárba. Meg is pályáztam legott a tagságot. Eredmény?

  1. október 28.

Tisztelt Petrozsényi Nagy Pál
A Magyar Írószövetség Tagfelvételi Bizottsága megtárgyalta tagfelvételét és úgy ítélte meg, hogy írásainak színvonala meglehetősen hullámzik. A többség a Választmány jóváhagyásával nem szavazta meg az ön felvételét szövetségünk tagjai sorába.
Megértésében bízva.
Üdvözlettel
Szentmártoni János elnök

Tehát nem vagyok író. A tagság és az íróság ugyan nem egymás függvénye, ezt magam is beláttam, de nekem, valahogy mégis ez volt az írói ambícióm. Emberi gyöngeség? Mea culpa, az, pontosabban hiúság, amire, lám-lám, én sem vagyok immunis. Csupán az a mondat ütött mellbe, hogy „írásainak színvonala meglehetősen hullámzik”. De tisztelt Szentmártoni János úr, melyik írónak, költőnek nem hullámzik a stílusa? Egyik műve jó, a másik kevésbé. Vagy tán Petőfi, Madách, Jack London minden alkotása remekmű? Lehet-e, szabad-e valakit csupán ezért alkalmatlan tollforgatónak ítélni?

– Annyi baj legyen! – legyintett a levélre egyik ajánlom, Csernák Árpád barátom. – Megjósolom, úgysem láttál volna semmi hasznot belőle. Ez az egész tagság csak arra jó, hogy összegyűljünk időnként, összevissza daráljunk, majd befizessük a tagdíjat.

Sommás vélemény, azóta sem próbálkoztam semmiféle szervezetbe bejutni. Juditnak nem szóltam, csak nyeltem egyet, és hallgattam. Mellesleg meg sem értette volna, mitől lombozódtam le újólag. Értik, nem? Ő és az irodalom nemigen árulnak ugyanazon a gyékényen. Eleinte persze bántott, de kit nem bántott volna, hogy pont az élettársát hagyja hidegen egyetlen, még megmaradt szenvedélye. Ettől függetlenül ideális feleség: megértő, dolgos, segítőkész, és hagyja, hogy zavartalanul éljek a „hobbymnak”.

– Nem unod még? – jegyezte meg olykor óvatosan.

– Mit?

– Hát ezt a körmölést. Nem lenne okosabb egyszer-kétszer leszállnod a földre is, és kitanulni, hogy kell boldogulni egy háztartásban, irodában, befizetni a rezsit, megfőzni az ebédet, mert mit fogsz csinálni, ha meghalok.

Megrettentem.

– Jaj, már megint ez a halál! Nincs jobb témád, megijesztesz.

Nem erőltette, és én sem töprengtem el komolyabban a szavain. Ő sütött-főzött, intézkedett, én körmöltem, meglehetősen verejtékezve, kínlódva, de mindig kinyögtem magamból, ami ott motoszkált az agyamban, holott már csakugyan ideje lett volna észhez térnem: Ju­dit élete utolsó állomásához közeledik. Szüntelenül jajgatott, és folyamatosan összébb esett, feje a mellére horgadt, mint egy kilencvenéves öregasszonynak. Csak nem fog meghalni! – döbbent belém a gondolat, de folyton elhessegettem magamtól. Képtelen voltam, elfogadni a tényt, hogy az én dalos pacsirtám hamarosan édesapja után száll a mennyekbe. Türelmesen ápoltam, rá is fért szegényre, mert a nővére, Csöpi… Hogy is mondjam, csak lélekben volt a húgánál. Nyilván azt hihette, jó kezekben van, ott vagyok én mellette, és bizony ugyanúgy kerülte az otthonunkat, mint azelőtt. Állítólag azért, mert meglátása szerint nem fogadom szívesen. Mégsem változott semmi azután sem, hogy tisztáztuk, szó sincs ilyesmiről. Judit, mint sok egyebet, ezt is szótlanul lenyelte. Így hát jóformán teljesen egyedül viseltem el az ápolás valamennyi gyötrelmét, amit semmi sem illusztrál jobban, mint a Betegen című novellám:

 

Betegen

Alkonyodott. A lenyugvó nap sugarai átosontak a szobácskán, és pár percre megállapodtak az öregember tar fején, aki egy fotelben ülve ejtőzött. A férfi hol az ablak előtti madáretetőt, hol a feleségét figyelte. Beteg volt az asszony, nehezen szuszogott. Hogy meddig él még, ki tudja, de hogy nem sokáig, azt sejtette. Nyilván az asszony is, még ha nem is nyilatkozott róla. Csoda, hogy eddig is kibírta, ugyanis rákos volt, és idestova tizenkét éve vívta életharcát a könyörtelen tumorral. Ma már 75 éves, hála két csodagyógyszernek, és még mindig képes őt életben tartani. Igaz, már korántsem a régi állapotban, erőben. Kezdte azzal, hogy elkezdett fogyni a szegény öregasszony, amíg hatvanöt kilóról lefogyott negyvenre. Lassan úgy nézett ki, mint az auschwitzi fogolytábor rabjai. Lábai, mint két paszulykaró, arca beesett, bőre sárgás és olyan ráncos, mint a nagyanyjáé volt kilencvennégy éves korában – szorította össze az öregember szívét a szánalom. Hej, ronda dolog ám a betegség, hát még ha valaki idős is emellett!

– Egyél, többet, az isten áldjon meg! Ha így folytatod, lábra sem tudsz állni a gyöngeségtől, az meg, gondolom, neked sem hiányzik, hogy még az ágyból se tudj felkelni – könyörgött neki ő is, meg a felesége nénje is.

Persze megígérte, de az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, és ő bizony nem tudott (vagy nem is akart?) többet enni egy macskánál.

A második sokk akkor érte őket, amikor Ritát hetente egyszer elfogta a hidegrázás. Csak nem újabb betegség, esetleg egy másik rák kezdete! – ijedezett a jó öreg, és csak nézte, nézte, miként reszket az asszony, mint a nyárfalevél, anélkül, hogy bárki megmagyarázná, mitől lázasodik be csaknem hetente. Amikor rákérdezett, a kezelőorvos csak hümmögött.

– Sok oka lehet ennek, Váradi úr: kevés mozgás, elégtelen táplálkozás, vashiány, rossz vérkeringés, de amíg mindezt ki nem vizsgáljuk, sajnos nem sokat tudunk mondani.

Hogy aztán erre a kivizsgálásra a gyakorlatban is sor került… No, arról már nem nyilatkoztak a tisztelt doktorok, mindenesetre a hideglelés maradt, amit jobb híján prizniccel, lázcsillapítókkal orvosoltak, és ezzel letudták az esetet. Na ja, ott ahol annyi a beteg és kevés az orvos, nemigen lacafacáznak egy szimpla hideglázzal. De miután a remény hal meg utoljára, még bizakodott a nyugdíjas öregúr, meg aztán az mégiscsak fura lenne, hogy valaki egy kop­lalás vagy láz miatt tegye le a kanalat.

Jól saccolta, nem tette le, csupán közelebb került hozzá némileg, magyarán egy szép napon már lábra sem tudott állni Váradiné Kis Rita. Nesze neked felépülés, mi jöhet még ezután? Az öregember, Pötyi meg az egész rokonság döbbenten figyelte, miként épül le fokról fokra a nem­rég még életerős asszonyka.

– Nem figyelmeztettem, egyen többet, a lelkecském, mert ebből egyszer még nagy zűr lesz? – nyelte le Pötyi kibuggyanni készülő könnyeit.

– Eh, étel, nekem a lábam fáj, de nyugodjatok meg, pár nap múlva elmúlik.

El, amikor el, de a legtöbbször bizony egész nap csak feküdt, feküdt, s még a mosdóba is csak járóbottal tudott araszolni. Azért nem zúgolódott, legrosszabb esetben sóhajtott egyet-kettőt, és jóccakát. Hívő keresztény létére türelemmel vi­selte a keresztet, amit az Úr vállaira pottyantott. Az öregember szintén, de amikor a nejét már a fulladás is elfogta, szusszantott egyet, és felkapta a telefont.

– Mi az, mit csinálsz?

– Segíts magadon és az isten is megsegít. Hívom a mentőket.

– Már megint? Nem megyek. Ez csak olyan… izé… átmeneti légzési zavar, amit a tüdőmbe szivárgott víz okoz – motyogta alig érthetően az öregasszony. – Ez ellen kaptam ezt a vízhajtót – kapott be gyorsan egy furosemid tablettát. – Pillanat, még tíz-húsz perc, és kutyabajom, meglátod.

– Hogyisne, hiszen tíz-húsz perc alatt akár százszor is megfulladhatsz.

– Kérlek, higgy nekem, a kórházzal pedig várjunk még – könyörgött; utálta a kórházat, no de ki nem utálja?

Vártak, és valóban elmúlt ez a roham is, most pedig itt fekszik mellette tátott szájjal, csendesen. Nyilván bóbiskol, és a madarak is lefeküdtek aludni – ropogtatta meg csontjait az öregúr.

– Jó estét, vagy inkább reggel van?

– Nini, hát felébredtél! Hogy érzed magad, galambom?

– Megjárja. Te mit csinálsz itt a fotelben?

– Nézegettem a cinkéket, ahogy csipegetik az etetőben a magokat. Jól fekszel, van valami óhajod? – kérdezte hangosan, miután a felesége nagyot is hall újabban.

Akárcsak ő, merthogy a betegségek őt se igen kímélik, bármennyire is vigyáz magára. Először is cukros, továbbá gyógyszert szed szemgyengeség, magas vérnyomás, memóriazavar és prosztata-megnagyobbodás ellen is. De Ritához hasonlóan ő sem panaszkodik, egy férfinak különben sem illik nyavalyogni, szokták volt mondogatni már gyerekkorában a szülei. Ettől függetlenül kettőjük közül egyiknek mindenképp talpon kell maradnia, hogy ápolhassa a másikat.

– Kösz, jól vagyok. Esetleg hozhatnál egy üveg Ice teát!

– Mit? Nem értem?

– Hoznál nekem egy üveg jégteát?

– Parancsolj!

Hallgattak, mindketten a maguk gondolataiba süppedve.

– Tudod, mi szurkál mostanában? – törte meg a csendet végül az öregasszony.

– Mi?

– Mi lesz veled, ha…

Megtorpant. Mondja, ne mondja? A téma cikis, ám egyszer ezt is, meg egyebet is ki kell beszélniük magukból.

– Semmi, ne is gondolj ilyesmire – találta ki Rita aggodalmát.

– Márpedig egyszer előbb-utóbb mindenkinek harangoznak, ezért nem árt, ha előtte… – fog­ta el Váradinét a köhögés, és percekig nem bírta folytatni.

A férfi megrettent. Tudta, hogy a nagybetegek előre megérzik a végüket, és nincs kizárva, hogy Rita is…

– Vauuu! – vonított a kutya az udvaron.

Felugrott a fotelből, és elkezdett fel-alá járkálni.

– Ülj le, kérlek, és nyugodj meg! Hogy elmegyek, az rendben van, egyedül az aggaszt, ki viseli majd ezután a gondodat. Megnősülsz? Már csak azért kérdem, mert te bizony még egy rántottát sem szoktál magadnak csinálni, nem tudsz kezelni egy bankkártyát, mosógépet, egyszóval teljesen magadra leszel utalva.

– Körülbelül, de majd csak elboldogulok valahogy – érzékenyedett el, amiért a neje még most, ilyen állapotban is elsősorban őt félti.

– Remélem, ugyanis Pötyire aligha számíthatsz.

– Egyetértek. Se rá, se a fiaira. Erre én már akkor rájöttem, amikor be-bevittek néha a kórházba.

– Miért, mi történt?

– Hagyjuk, nem nagy ügy, és nem is hibás ezért, mégis fájt, és, nos igen, megjegyeztem magamnak.

– Micsodát?

– Hogy, jóllehet ott lakik közvetlenül mellettünk, egész hét alatt csupán egyszer-kétszer do­bott meg egy egyfogásos ebéddel.

– Aha, hát innen fúj a szél – mosolyogta el magát az exóvónő. – Úgy látom, téged a hasadon keresztül lehet megbántani legjobban. De legyünk tárgyilagosak! Rászorulsz te arra, hogy „megdobjanak” egy ebéddel? Pénzünk van, étterem, eszpresszó is tömérdek, de akár haza is ho­zathatnád az ebédet. Erre való az ételfutár, ha netalán lusta lennél kimozdulni itthonról.

– Igen, igen, egyértelmű – idegeskedett a kopasz, szemüveges apóka. – Ettől eltekintve azért, már ne is haragudj, ennél többet érdemelnék, miután rájuk hagytuk minden vagyonunk.

– És? Szerinted jobb lett volna, ha inkább első házasságodból való fiadra hagyjuk, aki harminc év alatt egyszer sem látogatott meg bennünket? Mit látogatott, még csak nem is írt a pro­fesszor úr, hogy megkérdezze, élünk-halunk-e egyáltalán.

Ez telitalálat volt, de lenyelte. Ami tény, az tény: a professzor úr csakugyan magasan tesz rájuk. Úgy tűnik, máig sem képes felfogni, következésképp meg sem bocsátja, hogy nem hozta őt is annak idején magával.

– Mi ez: az igazság órája?

– Tagadod?

– Más? Van valami még a tarsolyodban?

– Kinek nincs, de előbb arra válaszolj, amit kérdeztem.

A férfi vállat vont.

– Nem tagadom.

– Mert nem is tagadhatod. Aztán azt pedzed-e, miért nem számíthatsz Pötyire!

– Miért?

– Mert a mai napig sem illeszkedtél be a családunkba – vádolta meg az asszony keserűen.

– Tehát ez szurkál mostanában.

– Többek közt, és el sem merem képzelni, ki nyitja rád az ajtót, ha egyszer te is ágynak esel, ugyanis ennek is eljön ám az ideje. Ma még fitt vagy, jól eszel, alszol, de holnap… Ki garantálja, hogy holnap is minden ilyen rendben lesz, és neked bizony senkid sincs, se fiad, se rokonod – tárta ki a szívét akadozó hangon, csöndesen.

– Köszönöm, hogy Pötyi helyett is törődsz velem – hatódott meg ismét az egykori erdélyi menekült. – Elismerem, sok mindenben igazad van, csak ez a beilleszkedés… Hát ez kemény dió, sokkal keményebb, mint egyesek gondolnák, különösen olyannak, aki meg szeretné őrizni saját identitását is egyúttal. Van akinek sikerül, van akinek nem, sőt, eszébe sincs integrálódni, lásd a bevándorlók, menekültek millióit. Én akartam. A te hazádban ugyanúgy, mint az enyémben, de, legyek őszinte? Már nagyon belefáradtam – hunyta le a szemét kimerülten.

Esteledett. A szobára lassan rászakadt a sötétség.

– Brr, fázom. Légy szíves, nézd meg a gázt, hátha kialudt!

Megnézte, nem aludt ki, ezek szerint újabb roham közeledik.

– Semmi probléma, csak a szokásos hidegrázás. Hogy állsz momentán a lábadon, elbírnál egy sétát, hogy felmelegedj? Állítólag jót tesz, meg kellene próbálni.

– Nem megy, nagyon fáj – próbált lábra állni az öregasszony; sikertelenül. – Jaj, teríts rám még egy plédet, mert mindjárt megfagyok.

Alig mondta ki, elkezdett minden ízében reszketni, s nem sokkal ezután már 39o -os lázban vacogott.

– Kapsz elég levegőt, ne hívjam ki mégis a mentőket? – meredt saját kezére az öregember, és megrémült: már az ő keze is remegett.

– Nem kell, egyelőre még élek, és amíg élek, itthon akarok…

– Akarsz? Mit akarsz? – hajolt közelebb az asszonyhoz.

Teltek az órák. A férfi kalapáló szívvel tért végül nyugovóra.

– Istenem, add, hogy érje meg megint a holnapot! – imádkozott hangosan, miközben végig azon töprengett, vajon mit akart a felesége utoljára mondani.

 

(Folytatása következik)

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Én, Petrozsényi Nagy Pál”


  1. Szomorú gondolatok, Kedves Pali, egyébként nem is tudtam, hogy van írószövetség…

    Hozzászóló: kisslaki | 2020. április 16., 09:17
  2. Lesz ez szomorúbb is, és aki a cselekményes írásokat szereti, az jobb, ha máshol néz körül, mert ilyent az enyémben kivételesen nem talál.

    Hozzászóló: Petrozsényi Nagy Pál | 2020. április 17., 11:13

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés