Petrozsényi Nagy Pál | Én, Petrozsényi Nagy Pál

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

3.

Hadd folytassam, ami a novellából kimaradt: Rita, azaz Judit nem érte meg a holnapot. Még éjfél előtt elhunyt. Ott feküdt az ágyán, feje a párnán, lábai a földön. Bizonyára agóniája közben kerülhetett ilyen helyzetbe. Vagy a mosdóba szeretett volna menni?

– Isten, aki az égben vagy, mi történt veled, szerelmem! – buggyant ki belőlem az a szó, amit életében sosem mondtam ki.

Rohantam a telefonhoz, tárcsáztam a mentőket.

– Fektesse le a földre, és nyomogassa a mellkasát! – utasított egy hang a drót túlsó végén.

Megtettem, semmi eredmény.

– Nem lélegzik, mit tegyek még, mit tegyek?

Nem válaszoltak, letették a kagylót. Még elvégeztem néhány légzőgyakorlatot, majd feladtam. Mintha egy rongybabát ráncigáltam volna jobbra-balra. Leroskadtam ugyanabba a fotelbe, ahonnan nem is olyan régen még hol a madarakat, hol Juditot szemléltem. Nem sokkal ezután berobogtak a mentők is.

– Egzitált – állapította meg a mentőorvos, s néhány formaság elvégzése után, magamra hagytak a szobában.

A temetés szűk családi körben zajlott le. Pedig óvónőként rengetegen ismerték, sőt szerették, ami ennél sokkal-sokkal többet mond. De hát csípős, szeles idő volt, január, amikor az emberek nem szívesen hagyják el az otthonukat. Porait urnába helyezve temették édesapja mellé, ahogy utolsó akaratában meghagyta. Befejezésképpen ráborultam az urnára.

– Jó utat, az ég felé!

– Jól van, elég, elég! – hallottam Judit öccse hangját valahonnan messziről, amikor látta, hogy sehogy sem akarok elválni a halottól.

A jelenet elég teátrális lehetett, de törődtem én akkor, mit gondolnak rólam a gyászolók. Rövidesen betettek egy autóba, s mire felnéztem, már megint otthon voltam saját szobámban, egyedül, mint a kisujjam.

Két napig azt sem tudtam, hol vagyok, mit eszem, mit iszom. Micsoda sorsirónia: egyszerre találtam meg, és vesztettem el életem igazi szerelmét. Eddig csak a szívem fájt, hanem az ember eszes lény, így, veszteség ide-oda, csakhamar elkezdett forogni agyamban az a kis kerék. Nejem halálával valószínűleg sosem tapasztalt nyomorba fogok kerülni, mert hogy lehet megélni 100 000 forintból. Ráadásul itt maradt a nyakamon egy három szoba-konyhás családi ház a hozzátartozó csinos rezsivel. Brrr, vert ki a hideg veríték, s azóta is számtalanszor, valahányszor ez jut az eszembe. Szülők, vérrokonok, sehol senki, aki kicsit a hónom alá nyúlna ezekben a nehéz napokban. Bátyám fiára, Tibire Temesváron nem számíthattam, hiszen még a saját apja sem bízott meg benne. Oké, kipipálva, de van neked egy fiad is, akinek kötelessége gondoskodnia az apjáról – dobott mentőövet a sors ezzel a hirtelen ötlettel. Próbáljuk meg! – tökéltem el magam nem kis vívódás után. Előbb nyilván szép szóval. Akármilyen kőből faragták ennek a fiúnak a szívét, annyi emberség még maradhatott benne, hogy ha nem is mindkét kezével, de legalább az egyikkel segédkezet nyújt egy elárvult 80 éves öregnek. Kurta levelezésünk alább következik:

2020. jan. 8. Részvétem a szeretteid elvesztése miatt. A legjobb egészséget kívánom neked.

2020. jan. 8. Köszönöm. Dita két napja halt meg hosszú-hosszú szenvedés után, a nagybátyád a múlt évben. Azóta épp csakhogy élek, és nem is a legjobb egészségben. Alig látok, félig megsüketültem, emlékezetem kihagy, és nincs egy szerető szív sem mellettem, aki legalább egy jó szóval biztatna. Őrület, már sem aludni, sem enni nem tudok. Egyelőre a bánattól, idővel valószínűleg meg azért, mert egyszerűen, nem lesz mit ennem. Anyuka hogy van, vannak-e gyerekeid?
Pali

2020. jan. 8. Ne zavarj, nincs közöm hozzád, nem érdekel a sorsod.

2020. jan. 8. Jól van, fiam. Engem bezzeg érdekelt, csak segíteni nem tudtam. Te tudnál, csak éppen nem érdekellek. Teljesen egyedül vagyok a világon, Jancsi, Dita, meghaltak, én meg… De hát mit folytassam, ha nem érdekellek? Isten színe előtt kettőnk közül nem hinném, hogy nekem kellene jobban szégyenkeznem. Tudod, még egy ezer idegen sem kezelne így engem, nemhogy egy keresztény ember. Én biztos nem utasítanék el senkit, aki az ajtómon zörget. Mivel csak te maradtál nekem ezen a világon, irtózatosan szerettem volna/szeretnék találkozni veled, és majd megszakad a szívem, hogy nem lehet. Hát van neked szíved, mert eszed van, az bizonyos. Hát hadd szakadjon, ezek után azt kell gondolnom, hogy ezt te magad is akarod. Megtorlásként. Nesze neked keresztényi könyörület, bocsánat!
Pali, akit te Nagy Palinak nevezel

2020. jan. 8. Most miért hallgattál el? Megijesztett az a mondat, hogy jövőre éhen is halhatok? Nem biztos, talán nem, ha isten is megsegít, ezt elfelejtettem odaírni. Kérlek, ne fordulj el tőlem, amikor bajban vagyok. Igaz, jelenleg még csak lelkileg, de ez is van olyan baj, mint a testi, és minden jó szavad ír a lelkemre. Istenem, mekkorát vesztettem azzal, hogy egy fél életen át nem élhettem a közeledben, és persze te is, még ha esetleg nem is vallanád be. De még nem késő, még összejöhetünk, ha hallgatsz a lelked jobb felére. Gyere, drága Egi, gyere, látogass meg, míg nem lesz tényleg túl késő. Addig is mesélj, mesélj az unokáimról (?), feleségedről, anyukáról, munkádról. És ha néha el-elfog a bosszúvágy, gondolj arra, hogy ha idejössz, talán itt sosem lett volna ilyen fontos ember belőled. Legjobb lenne, ha hallanálak, és láthatnálak is. Az én Skype-címem: pal.nagy1, hívj föl minél hamarabb, és próbáljuk meg túltenni magunkat a sérelmeinken. Megpróbálod? Könyörgöm, próbáld meg, és, meglátod, isten majd megjutalmaz érte.

Apuka

 

2020, jan. 8. Nincs okom semmilyen ijedtségre, nem az én problémám. Semmi közöm az életedhez. Nyugdíjjal rendelkező egyén vagy, akinek kenyérre-tejre mindig fog jutni, ezért teljességgel kizárt az éhhalálod. Ne dramatizálj, légy férfi, ne panikolj, legyen tartásod! Legyen kello intelligenciád, önuralmad, a gyász emberhez méltó feldolgozásához. Ha szól az ébresztőóra, legyen erőd kikelni az ágyból!

En is tudom nagyon jól, milyen átélni az éhezést, mert egyetemi éveim alatt miattad ezt-azt kellett ennem. Kibírtam, túléltem, büszkeségből nem fordultam hozzad segítségért, nem kunyeráltam.
Sajnálom, nem segíthetek. Te ezt tökéletesen meg tudod érteni, hisz az életed neked is abból állt, hogy nem tudtál segíteni. Tudod, hogy ez mit jelent.
Túlteszed magad a gyászodon és a gyermeteg pánikodon, mint minden felnőtt ember! Megőrződ a méltóságod, nem könyörgsz szánalmasan! Nem te vagy az univerzum egyetlen egyedül álló, özvegy nyugdíjasa. Számtalan olyan ember el, aki nálad sokkal szerencsétlenebb anyagi körülmények között, méltósággal viseli a sorsát, hogy ne vessék meg.
Az egész “írásműved” arról szol, hogy te a világ számkivetettje vagy, akivel mindenki csak elbánik, és makulátlan, tévedhetetlen, abszolút vétlen, szeplőtlen, glóriás lényként te tragikusan megbuksz. A mi egykori kapcsolatrendszerünkben is ilyen alapállásból indulsz ki, hogy te vagy az abszolút vétlenség szobra. Szerinted ez mennyire hiteles? En eldugtam volna a világ elöl az “önéletrajzom”, hogy ne keltsek totális szánalmat az emberekben. Ezzel az attitűdöddel nem a tragikus elbukás, hanem a szánalmasság ordít az egészből.
felnőtt férfiak nem prédikálnak kereszténységről, könyörületességről, hanem megoldják a problémáikat – pl. dolgoznak  a gyászukon, nem kuncsorognak alamizsnáért. A felnőtt férfiak felelősséget vállalnak a cselekedeteikért es fönntartott fejjel viselik a következményeit a tévedéseiknek, nem vinnyognak. Még 100 evesen sem!!! – főleg akkor nem, mint tiszteletre méltó szeniorok, akiknek van gerincük.
Ez az utolsó közlésem, nincs több mondanivalóm, nem kommunikálok többet veled.
Megbocsátok.
Nem lesz találkozás!

 

2020. jan.9.  Köszönöm az őszinteséged és a bocsánatod. Mindent értek, de hogy te is megértettél-e engem életem folyamán, azt nem hiszem, ezért a bocsánatodban sem hiszek. Te most is éppen úgy gyűlölsz engem, mint azelőtt. Én viszont túlteszem magam a te illemszabályodon, vagy minek tulajdonítsam ezt a hirtelen bocsánatot, és ezért a gesztusért, amiért a legnagyobb bajban anyagi-lelki támogatás nélkül hagytál, na ezt nem, ezt én sosem tudom neked megbocsátani. Leveledben sok mindennel vádoltál, amire most nem reagálok, mert csak a régi érveimet ismételném, ti. azt, hogy az én anyagi segítségemet egyetemi éveid alatt sosem tagadtam volna meg (bár nem értem, hogy lehettél olyan nagy bajban, amikor ott volt anyagi támasznak az anyukád), de te már akkor minden közeledést elutasítottál, így én semmit sem tudtam rólad. Abszolút semmit, hiszen egyetlen ilyen értelmű levelemre sem válaszoltál, tehát nem is segíthettem. Amikor megtudtam végre, mi van veled, hova kerültél, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy segítségre szorulsz. Hogy büszkeségből hallgattál? Elhiszem, de akkor miért hányod a szememre, hogy nem támogattalak? Utólag meggondolva talán helyes lett volna személyesen is felkutatnom téged Romániában, de te olyan gyűlölködve reagáltál mindenre, ami velem kapcsolatos, hogy ezt valószínűleg amúgy sem mertem volna megtenni, már ha egyáltalán eszembe jut. De isten bocsájtsa meg vétkemet, nem jutott. Egyébként azokban az években én magam is segítségre szorultam, és ha nincs az én áldott emlékű feleségem, mehettem volna vissza koldusként Romániába. Sok minden megbeszélni valónk lett volna, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzunk minden sérelmünket, de te ugyanúgy, mint ifjúkorodban, visszautasítod, hogy közeledjek hozzád, ezért nem akarsz találkozni velem. Hát igen, így kísért vissza múlt. Én bezzeg félre tudtam tenni a büszkeségem, és megalázkodtam előtted, mint te is megjegyezted, de hagyjuk. Ezek után még mit mondjak? Adjam rád búcsúzásként atyai áldásom? Nem tehetem, kivéve annyit, hogy nem átkozlak meg örökre, és már ez is nagy dolog, mert az atyai átok mindig fog, különösen egy református pap fiáé. Röviden: nem kívánok semmi rosszat se neked, se az ivadékaidnak, de a legutolsó tetted emléke (úristen, soha életemben nem találkoztam még ekkora gyűlölettel!) kísérjen el a halálos ágyadig

Apuka

(Folytatása következik)

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Én, Petrozsényi Nagy Pál”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés