Petrozsényi Nagy Pál | Én, Petrozsényi Nagy Pál

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

5.

A Balaton utcai pszichiátrián

 

A telefonbeszélgetést, melynek alapján kiszálltak a mentők, ezúttal mellőzném. De ami azután történt, azt még ha akarnám sem tudnám, mert felejthetetlen nyomot hagyott a szívemben. Nézzük, miért, hogy történhet ilyen rövid idő alatt olyasmi, ami halálomig elkísér!

– Mi a panasza? – kiáltott rám az orvos vagy ápoló, amint belépett a szobámba. – Nem hallja? Nyissa már ki a száját jóember!

Kinyitottam én, abban nem volt hiba, de úgy beszáradt a szám, hogy abból egy hang sem szakadt ki.

– Süket maga, vagy mi a szar? Nézzétek ezt a pofátlan alakot, még arra sem méltat bennünket, hogy válaszoljon, ha kérdezik. Mi éjt nappallá téve fáradunk magukért, maguk meg pipiskednek itt az ágyukban.

– Szegényke, nagyon rosszul van – jegyezte meg a háttérben egy fiatal nő.

– Ez? Csak adja a beteget, hiszen messziről látszik róla, hogy korántsem olyan beteg, mint amilyennek mutatja – szidott a mentő, mint kocsis a lovát.

Hihetetlen? Számomra is. Ha mástól hallom, el se hinném, az bizonyos, de mivel velem esett meg, kénytelen vagyok akár meg is esküdni rá. Úristen, hát ilyen mentők is léteznek! Úgy látszik, léteztek. Eh, mindegy, vagyis nem mindegy, de nem hinném, hogy az egészségügyre az ilyen mentők a jellemzők. Szavamra ez a bánásmód jobban fájt, mint az az injekció, amit a mentő elég durván beadott nekem, utána irány a megyei kórház. Megint megmérték a vérnyomásom:180 valamennyi, vércukrom 8, a szívem… Itt már nem nyilatkoztak, csak hüm­mögtem, végül benyomtak egy tepsibe, hogy megvizsgálják az agyamat. Ezután bevittek egy háromágyas szobába, és rákötöttek az infúzióra. Pár óra múlva eszembe jutottak a gyógyszereim.

– Nővérke!

Semmi reakció. Az ajtó nyitva, előtte nővérek jártak-keltek rám sem hederítve. Berekedtem. Hogy hallottak, az kétségtelen, csupán egyiknek sem derogált megkérdezni, mi bajom.

– Hozzák már a gyógyszereim, mert mindjárt még betegebb leszek, mint mikor behoztak.

Még azt sem válaszolták, várjon türelemmel, majd erre is sor kerül.

– Tessék, a gyógyszere! – hoztak be végül egyetlen darabot, holott a kórlapom szerint, amihez azóta ők is hozzáférhettek, egyszerre négy is járt nekem.

– És a többi? Ez csak egy meforal.

– Ennyi van – vont vállat a nővérke. – Örüljön, hogy ennyit is találtunk.

– Kellemes elfekvést! – kacsintott rám jelentőségteljesen egy mellettem fekvő borostás öregember.

Vajon meddig kell itt feküdnöm? Csendes, meleg szoba lévén ugyan nem bántam. Pontosabban nem bántam volna, ha nem fúj be a szél a bukóablakon.

– Kérem, huzat van. Csukják be, kérem, az ajtót vagy az ablakot! – kaptam az alkalmon, amikor felbukkant egy orvos a helyszínen.

– How do you do? – sietett a doki az egyik ágyhoz, ahol egy fiatalember feküdt égőpiros arccal.

– Na végre tudomásul vették, hogy én is itt vagyok – méltatlankodott az idegen angolul, ám csakhamar megbékélt, amikor az orvos angol tudását villogtatva elkezdett vele kedélyesen csevegni.

– Fáj a hasam, doktor úr! – nyögött fel a borostás öregember.

– Csend legyen! Nem látja, hogy épp a beteget vizsgálom?

Méghozzá angolul, hát nem csodálatosan képzettek a magyar orvosok! Alig tűnt el, nekem is akadt ám egy problémám. Pisilnem kellett, toalett kacsára lett volna szükségem, mert így infúziós csővel a karomon csak nem mehetek kisdolgozni.

– Nincs – vágta oda foghegyről egy bajuszos nővérke.

– Hogyhogy nincs? Tudtommal ez kórház, méghozzá a megye legelső kórháza. Kizárt dolog, hogy még egy kacsájuk se legyen.

– Jaj, de bunkó maga, pácienském, hát találja fel magát! Kapja fel azt az állványt, és vele együtt menjen a mosdóra!

– Vele együtt? – akadt fel a szemem. – Jó, nem bánom. Volna szíves segíteni? – fordultam a kedves nővérhez, de már nem állt senki előttem, így kénytelen voltam egyedül elvánszorogni a vécére. Megértettem, túl sok a dolguk, nem érnek rá minden semmiségért ide-oda rohanni. Tíz perc múlva megismétlődött a pisilési ingerem. Utána újból, mint ahogy egy prosztata­bántalmakkal küzdő beteghez illik, ugyebár. Mikor utoljára araszoltam dolgomra, kihúzták a csövet a karomból.

– Mehetünk?

– Hová?

– A kórterembe.

Semmi válasz. Kissé megnyugodva néztem körül a szobában. Azért infúzió nélkül csak kellemesebb itt pihenni, egyedül ez a nyavalyás huzat, ezt nem bírom sehogy sem elviselni. Fel is másztam az ablakpárkányra, és benyomtam az ablakot. Vajon megláttak? – pislogtam a folyosóra. Nem láttak meg, hanem ezzel az önkényes beavatkozással sem szüntethettem meg a baj okát, tudniillik hibás volt az ablak, teljesen nem lehetett becsukni. Kint pedig tombolt a tél, olyan farkasordító hideg támadt a városra, amilyent már évek óta nem tapasztaltam ezen a vidéken. Nem meglepő, hogy alig vártam, vigyenek el innen akár a pokolba is, csak szabaduljak meg ebből a cúgos kégliből. Estefelé aztán be is ültettek ismét az autóba. De miért autóba, a pszichiátriáig elég lenne egy hordágy is.

– Hova visznek?

– A honvédkórházba.

Nem rossz, legalább közelebb leszek otthonhoz. Egyebet nem tudtam a honvédkórházról azonkívül, hogy közel van, meg hogy valamikor tényleg katonai kórházként működött.

– Hoztunk egy új beteget! – jelentették a mentők a főorvosnak.

– Hogy hívják? – kérdezte tőlem a főorvos.

– Nagy Pálnak.

– Mikor született?

– 1942. jan. 14-én – soroltam gépiesen.

– Hol?

– Kolozsváron.

– Á, még egy menekült! Mi a panasza?

– Nagyon gyenge vagyok és szédülök, étvágyam sincs meg aludni sem tudok. Nemrégen halt meg a feleségem, amitől olyan sokkot kaptam, hogy még mindig nem tértem magamhoz.

– Részvétem a felesége miatt. Vigyék a 18-ba!

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Én, Petrozsényi Nagy Pál”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés