Botz Domonkos | Dezső, a kalandvágyó nyúl

Szépirodalom - próza

Dezső, a kalandvágyó nyúl

 

Hol volt, hol nem volt, talán az üveghegyeken is túl – már ahogy a mesékben írják –, a nagy kerek erdőben élt egy nyúl. Mit egy, talán több száz, vagy ezer tapsifüles népesítette be az erdőt, viháncoltak önfeledten a kövér tarlón Isten gyönyörűségére. Történt egyszer, hogy megunván a monoton mindennapokat, az egyik tapsifüles – nevezzük Dezsőnek –, talán csak úgy kalandvágyból hátat fordított az örökös intrikáknak, a nagy kerek erdőnek, és megindult világgá. Azt hitte, valahol távol majd ott vár rá a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ahogy egyre távolodott az erdőtől, korábbi népes társaságától, kezdett besötétedni. Bár ő nem volt egy „gyáva nyúl”, de az est leszálltával kezdett elhatalmasodni rajta a félelem érzése. Körülötte minden idegen volt, a szagok, illatok és mintha még a fűnek is más íze lett volna. Aztán ahogy ment, mendegélt, egyszer csak megpillantott a távolban egy fából ácsolt, látszólag elhagyatott házikót. Arrafelé vette az irányt.

Mire odaért, már teljesen besötétedett, csak a távoli villámok fénye világította meg kísértetiesen az eget, a ház falánál magasan felrakott fahasábokat. Hatalmas füleit az ajtóra tapasztotta, egy darabig hallgatózott, aztán hogy semmi neszt nem észlelt, óvatosan tolta beljebb a szétszáradt, minden eresztékében nyikorgó faajtót. A hatalmas szoba szinte üres volt, csak egy jobb sorsra érdemes, kiszolgált öntöttvas kályha ásítozott unottan nyitva hagyott ajtajával. A mellette lévő faládikó ronggyal bélelt aljával szinte hívogatta. Úgy döntött, ott, abban tölti az éjszakát. Bele is ugrott, fázósan összekuporodott benne, ’s mert az egész napi ugrándozás elvette az erejét, el is aludt nyomban.

Alig szusszant valamicskét, amikor vadul verni kezdte az eső a parányi, porlepte, itt-ott már repedezett, szutykos ablaktáblát. Az ismeretlen zajokra hirtelen felriadt, de pillanatokkal később, miután azonosította a zajok forrását, újra álomba zuhant, de a nyugalom nem tartott sokáig. Kis idő elteltével újra felriadt, amikor az ajtó előtt fura neszt, osonó lépteket, halk szuszogást hallott. A jeges rémülettől a hátán felágaskodott a szőre. Hosszasan hallgatott, figyelt, majd puhán, nesztelen az ajtóhoz ugrott. Aztán hihetetlenül jó szaglása azonosította a látogatót. Egy apró, csíkos vadmalac lehetett. Talán csak az elhagyott, mára már gondozatlan veteményesben akart némi táplálékot keresni. Percekkel később újra csend lett, az eső is elállt, de már nem tudott elaludni. Alig várta a pirkadatot, hogy útjára indulhasson.

Amint felkelt a Nap, kiszökellt a házból. A zölden fénylő hatalmas föveny nedves volt és hideg. Az esőtől tocsogós fűben megmosta az arcát, barnán csillogó, hatalmas gomb szemeiből kidörzsölte az éjszaka hordalékát, és a távolt kémlelte. A tisztás túloldalán fényesen húzódó aszfaltcsík mögött láthatóvá vált a falu apró házacskáival és ez egy pillanatra elrémítette. Na, nem a házikók… Tudta, arra nem mehet tovább. Ismerte azokat az embereknek nevezett kétlábúakat, és tudta azt is, számukra már rég nem létezik törvény, nem tisztelik a természetet, az állatokat, csak a saját jólétükkel vannak elfoglalva, és egy pénznek nevezett valamit bálványoznak. A felismerés lesújtotta. Ekkor szembesült csak igazán a korlátaival, beszűkült lehetőségeivel és azzal, hogy máshol, idegenben, mindig csak idegen maradna. Aztán hirtelen elillant a remény, szertefoszlott az álom, a nagy kaland ígérete, és ott legbelül megszégyenülten, szemlesütve kullogott haza, vissza az övéi közé, akikhez eredendően tartozott.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Dezső, a kalandvágyó nyúl”


  1. Nagyon remélem, hogy sokan elolvassák kinti gyerekeink közül, és egyre többen jönnek rá, hogy haza kell jönni, az övéik között a helyük! Gratulálok!

    Hozzászóló: Sebestyén Márta | 2020. április 26., 07:16

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés