Kő-Szabó Imre | A szekrény és a lüszter kabát

Szépirodalom - próza

A szekrény és a lüszter kabát

Vendégségben voltunk Túri Sándoréknál. Éppen ott volt még Kovács Józsi szomszéd, aki valahogy végről távoli rokon, meg én, Kovács Imre. Mindhárman korban már túl voltunk a félszázadon. Ha jól emlékszem iskolatársak is voltunk, a Tegyei Bandi bácsi osztályába jártunk. A beszélgetés során szóba került az örökség. Mert ugye ki ne szeretne örökölni, sok pénzt, házat, földet, vagyont. Mert akkor mindig abban bízunk, hogy jobbra fordul majd a sorsunk. Túri Sándor hozta fel ezt az örökség félét.

– Hallottátok, a szomszéd faluban Sári Jóska a Franciaországba disszidált nagybátyjától örökölt egy fekete Mercédesz autót. – Nem hallottuk! – vágtuk rá egyszerre.

Látjátok, ilyen az örökség. Meghozták az autót, Sári Jóska hatvan évével beleült, száguldott, mint egy vagány, aztán nekihajtott egy fának. Még, hogy a kocsi összetört, egye fene, de levágták az egyik lábát, úgy összetört. Most már biceghet az örökség után.

– Persze hallottam én jobbat is – mondta Kovács Józsi. – Ez nem itt történt, amikor a kórházban voltam, ott hallottam, hogy egy fickónak a rokona, olyan szegénységben élt, hogy már gyűjtést akartak szervezni számára, de közben meghalt. Aztán váratlanul a rokon után, milliókat örökölt. Ez aztán nem semmi – nyugtázta mondókáját.

Rám néztek, mintha tőlem is várnának egy történetet. Gondolkodtam, elmondjam vagy sem, mindezt én nem hallottam, velünk történt a családban és nincs is nagy csattanója. Ez egy hétköznapi történet. Aztán úgy döntöttem, elmondom, hátha okulnak belőle.

– Az én örökségi történetem messzebbről indul. A nagyapám, Kovács István a szolgabíróságon dolgozott, úgy a harmincas, negyvenes évek időszakában, még a múlt században. Ő ott egy mindenes hivatalnok volt abban az időben. Egy kiemelt állás volt az övé, jó fizetéssel. Olyan polgári foglalkozás volt ez. A Csabai utcában szép háza volt, berendezve. A kertre emlékszem, szépen nyírt bukszusok díszelegtek, színes üveggömbök koronázták tetejüket. Ékesítették a kertet. A nagypapa az első világháborút követő részek időszakában megözvegyült, majd egy idő után újra nősült. Egy gazdag lányt vett feleségül, Jusztovics Sárát. Ő szült nagypapának egy lányt, Kovács Ibolyát és egy fiút, Öcsit, Kovács Istvánt. Őt csak Öcsinek hívták a családban, hiszen ő volt a legkisebb. Az én apám, aki nagyapám első házasságából született, Kovács Imre volt. A nagypapa házassága után eléggé mostohán kezelték őt

A nagypapa a szolgabíróságon dolgozott, mint már említettem. Olyan mindenesféle volt, főleg adminisztrációs munkával foglalkozott. Már régen ott volt, ő mint rangidős, szervezte azon munkákat, melyekkel a szolgabíró megbízta. Bizalmas állásnak számított, a bejáró ügyvédek megkülönböztetett bizalommal kezelték, sokszor előre is köszöntek neki. Ez a harmincas év eléggé zűrös időszak volt. Nem lehetett tudni, ki merre tart, hova tartozik. Úgy a harmincnyolcas év derekán a már kialakított bizalom során döntött úgy Hargitai ügyvédúr, hogy bizalmas beszélgetésre kéri őt.

Ez a beszélgetés egy késő délutáni tárgyalás után következett be. Hargitai ügyvéd úr kissé zavarban volt, nem látszott rajta az a féle magabiztosság, mint tárgyalások során.

– Egy nagy szívességet szeretnék kérni Öntől – kezdte.

– Tessék! – mondta némi zavartsággal a nagypapa. Nem tudta elképzelni, hogy ez a híres, jól menő ügyvéd, mit akarhat tőle.

Az ügyvéd egy kicsit gondolkodott, aztán belevágott, a tárgyalások során megszokott magabiztossággal.

– Kovácsúram, biztosan ismeri a most kialakulóban lévő politikai helyzetet. Nem tudom, mit hoznak a következő évek, de semmi jóra nem számíthatok. Nekem intézkednem kell ingóságaim sorsáról. Szeretném lakásán bútoraimat elhelyezni. Önnél legyenek, amíg ezek a zűrös állapotok rendeződnek.

Hirtelen nem is tudott válaszolni, átfutott rajta, hogy a lakása három szobás, ott helyet tud szorítani az említett bútoroknak.

– Rendben! – mondta és némi büszkeség kerítette hatalmába, hogy az ügyvéd úr pont rá gondolt ebben az ügyben.

– Az odaszállítást majd megbeszéljük. Először is köszönöm és kérem, kezelje ezt bizalmasan. Megállt egy pillanatra és még hozzátette: – Ha valaki nagyon firtatná a bútorok sorsát, mondja azt, vette tőlem, majd csinálunk egy szerződést – aztán felállt, kezet nyújtott és elment.

Pár nap múlva két lovaskocsi állt meg a Csabai utcai ház előtt. A bútorok leponyvázva lapultak a kocsik platóján. A szállítók behordták a lakásba, a felesége által megjelölt helyekre. Többségében barokk bútorok voltak, ragyogó barna színben. Ha leltárt kellene készíteni róluk, akkor a listát egy barokk stílusú, üvegezett tálaló szekrény vezetné. Hozzá tartozik egy ovális, hatszemélyes, nagy asztal a hat székkel. Egy neobarokk komód és egy kétajtós barokk szekrény.

Teltek az évek, a nemzetközi porondon sok-sok attrakció lezajlott. A németek lerohanták Ausztriát. Hargitai ügyvéd urat is csak ritkán lehetett látni. A nagypapával egyszer összefutott a folyosón, de akkor már sárga csillagot viselt. Szótlanul megszorította a kezét és tovább ment. Később német tankok jelentek meg a Szentesi úton, majd keletről nyugat felé vonuló magyar katonai egységek. Ebben az időben a vasútállomáson bevagonírozott emberekkel teli szerelvények gördültek ki nyugat irányába. Aztán géppuskázó orosz repülők szálltak az utak felett. Olyan nagy volt a zűrzavar, hogy ebben épeszű ember ki sem tudott igazodni.

Ezerkilencszázötvenet írtak a naptárak, nagypapa halálát követően. Csend állt be a Csabai utcai lakásban. Ibolya férjhez ment egy vasutashoz, aki a helyi állomáson huszonnégy szolgálat, huszonnégy szabad fordulókban teljesített szolgálatot, mint forgalmista. Fogadta és menesztette a vonatokat. Öcsi pedig elhelyezkedett dolgozni a városban működő, népnyelven nevezett, csirketelepen. Ez egy olasz érdekeltségű baromfi feldolgozó volt, vasúti hűtőkocsikban szállították a feldolgozott csirkét, kacsát, libát átfóliázva, már akkor.

Hargitai ügyvéd úrról a család semmi hírt nem hallott, nem kapott.

A nagymama élte özvegységét, a két testvér, Ibolya és Öcsi a saját életét. Változás akkor történt, amikor Jusztovics Sára is követte férjét, a nagypapát a családi sírboltba. Ez az esemény a gyász meghittségét megőrizve, tartott pár hónapig, de aztán, mint egy időzített szerkezet, robbant. A detonáció az örökség volt. Ibolya elköltözött a férjével, a MÁV más állomásra helyezte. A gyerekek tudták, hogy a Csabai utcai házat most még nem tudják az örökség fejében szétosztani, azt el kellene adni. De a bútorokat már lehet felezni, vagy talán harmadolni, hiszen az Imre báty is ide tartozik, mint féltestvér. A vitát a nagy ebédlőszekrény váltotta ki. Ez a barokk, üveges tálalószekrény úgy állt a nagyszobában, mint egy elmozdíthatatlan piramis.

Mindkét testvér igényt tartott rá, de kérdés, hogyan lehetne ezt megoldani. Hosszú estéken át folyt a kezdetekben a megbeszélés, majd vita, melynek a végén Öcsi azt mondta: – Kettéfűrészelem és az egyik felét viheted!

Imre csak részben kapcsolódott be ebbe a feneketlen vitába. Ő úgy döntött, hogy sokszor látta apját, a nagypapát, ünnepnapokon felöltözve elmenni a vasárnapi tíz órai misére. Ekkor mindig egy szép, gyapjú lüszter kabátot viselt. Maga a lüszter kabát anyaga szövet volt, érdes felületű, gyapjúból készült, fényes szövet. A nagypapán ez nemcsak csinosan állt, hanem olyan igazi, éltes úriember külsőt kölcsönzött neki. Ezt ő szerette volna megszerezni, meg aztán látta ezt az ölre menő vitát, még egy kétajtós, diófából készült barokk szekrényt kért az örökségből. A többiek természetesen ezen is vitatkoztak, de a végtelen vita végén, mégis beleegyeztek.

Valószínű ez tetszett az öregnek, apámnak is, egyszer-egyszer titokban fel is próbálta és jól mutatott benne. Tehát az örökségi igény így jogos volt. A kabát az említett körülmények között birtokba került, ott lógott egy vállfán a szekrény oldalához akasztva, a lakásban. Ekkor már a vasútnál dolgozott, legalább nyolc hónapja. Kilátásban volt, hogy felszerelik az akkor divatos vasutas egyenruhával, nyári és téli változatban, mert ugye a viselet más nyáron és más a téli hidegben, a vasútnál. A lüszterkabátot az öreg egyszer vette fel. Szépen civil ruhába öltözött, fehér inget, nyakkendővel és felvette a lüszter kabátot és ő is elment vasárnap, a tíz órai református istentiszteletre. Aztán ahogy teltek a napok, előkerült a vasutas egyenruha, még vasárnap is az volt rajta. A lüszter kabát egy darabig ott lógott a szekrény oldalához akasztott vállfán. Aztán egyszer, senki sem foglalkozott a kabáttal, egyszerűen eltűnt. Eltűnt, nem tudni hová, senki sem kereste, egyszer sem. Eltűnt a feledés homályában.

A kétajtós barna, barokk szekrény, amely diófából készült, az örökség után eléggé kanyargós pályát futott be. Utazó élete hosszúra nyúlt. Amikor megérkezett, mint az örökség tárgya, a szobában kapott helyet. Szorítani kellett, a meglévő bútorokat átrendezni, hogy legyen helye. Nem sokáig állt itt, mert a vasút más állomáshelyre vezényelte a családot. Itt a lakás több szobás volt, a hátsó szobát a gyerekek kapták meg, itt benne foglalt helyet a kétajtós szekrény. A gyerekek ruhájának adott helyet, meg az iskolai tankönyvek sorakoztak benne. Ekkor a naptár ezerkilencszázötvennégyet mutatott.

Újabb vasúti költözés során Dévaványára került a család, de már a lakásban csak az előszobában volt számára hely. Kabátokat akasztottak akasztós részébe, a polcos részben bevásárló szatyrok sorakoztak.

Aztán apánk is a vasút jóvoltából kapott egy szabadjegyet az örök mezőkön futó vasúti pályák karbantartására, mint pályamester. Halála után a kétajtós szekrény a legkisebb öcsénk garázsába kapott helyet, benne szerszámok sokasága, rendben összerakva. Ha ezt most Hargitai ügyvéd úr is látná, biztosan nem tiltakozna ellene.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A szekrény és a lüszter kabát”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés