Amikor betöltöttem a hetvenedik életévemet, a család ünnepi ebéddel kívánta megünnepelni ezt a jeles napot. Szóval én a hetvennel hetvenkedtem. Némi számolást csináltam és megkérdeztem magamtól. – Mire emlékszel öregem?
Ebéd közben elgondolkodtam, ez a hetven év sok vagy kevés? Mire volt elegendő, meg aztán mi minden történt ez idő alatt velem? A világról nem is beszélve. A válaszok széles körűek.
Mindjárt a gyerekkorom élményei jutottak eszembe, aztán az iskolás évek. Abból is az általános időszak. Mert ugye még a középiskola nyújt élményt és teli van várakozással. Hiszen az ember ebben a korban lesz tizennyolc éves, átlép az áhított és várt felnőtt korba. Az egyetemi évekből a sok vizsga, a siker utáni nagy sörözés, lazább időszakban a lányok utáni sóvárgás, vagy éppen kergetés, meg talán a diploma kézhezvétele maradt meg, de az évek múlásával egyre halványul.
Az általános iskola az más. Az első lépés a betűk, számok világába. Engem apám vitt az első tanítási napra, egy Csepel férfikerékpár vázán ülve, a 3-as számú általános iskolába, amely a Vörösmarty utcában működött. Ott Dálnoki Kiss László tanító úr vezényelte a napi programot. Magas, ősz hajú tanító volt. Ruházata pedáns, mindig fehér inget viselt, nyakkendővel. Fekete félcipője úgy ragyogott, hogy abban, ha lehajoltál volna, biztosan meglátod magadat. A pedáns úriember „prototípusát” ő jellemezte számomra az életben. Ma már talán nincsenek is ilyen úriemberek, vagy mégis?
A másik emlék, melyet róla őrzök, a palatábla és a palavessző. Az első betűket, számokat ezzel írtuk le. Nem volt egységes füzetcsomag. A palatábla mindent helyettesített. Ma talán egy okos tablet állhatna méltó helyébe. Volt egy olvasókönyv, egy matematikai feladatokat lazán tartalmazó, másik könyv és kész. Nem volt hátizsák, amely a mai időszakban „mázsás” súllyal még gerincferdülést is okozhat a mai nebulóknak, mert annyi mindent kell vinni a napi feladatokhoz. Egyszerűsítve volt minden és az akkori gyerekek megtanultak számolni, olvasni. Még bankigazgató is kikerült közülünk.
Az első iskolai év után, sorban jött a második. A naptár ekkor 1944-et mutatott. Nem volt egy békés időszak, hiszen a háború javában tombolt, az iskolai év jövésből, menésből, futásból álló időszakként maradt meg. Akkor már a Bácskai-Bánáti részek voltak ostrom alatt. A rádió hetente legalább hatszor elharsogta:
– Légiriadó! Baja, Bácska berepülés!
Ilyenkor egy iskolai szolga, vagy maga az igazgató sietve bekopogott minden osztály ajtaján és csak annyit mondott:
– Légiriadó!
Ez azt jelentette, hogy mi nebulók szedtük a sátorfánkat és irány haza. Persze volt, amikkor futva, a vihar előtti csend miatt, csámborogva, de mindig hazaértünk. A riadalom azt jelezte, hogy amerikai, angol gépek lepték el az eget és éktelen morajlások közepette vonultak az égen át, a megjelölt irányba, százával. El sem tudtam képzelni, honnan van ennyi repülőgép, hogy így el tudták lepni az eget. Később még a típusokat is meg tudtuk különböztetni, mert a gépek motorjai más és más, magas vagy mély hangokat adtak ki. A bombával megrakott gépek olyan mély hangokat, melyek szinte erőlködésnek tűntek. Még azt is feltételezve, nem is tudnak tovább menni, mindjárt le is esnek az égből. Ezt ugyan túléltük, de legalább három bombázást azonban nem. Ezek közül a középső volt az emlékezetes, mert ekkor a visszavonulási célok a vasúti útvonalak voltak.
A vasútállomás melletti földalatti olajtartályt telitalálat érte, az felrobbant. Égő, fekete füstje hosszú órákon át a város felett „gyászszalagot” húzott, komor hangulatot kölcsönözve ennek az emberi barbár cselekedetnek.
Ez a tanév ilyen megszakítások sorozatával telt el. Soha nem tudtuk, hogy a megkezdett tanítási nap hogyan fejeződik majd be. Összegzésképpen a tantestület úgy döntött, hogy osztályzatokat nem írnak be az értesítőbe. Annyi szerepelt év végén ebben a jeles füzetben: „A sok hiányzás miatt nem osztályozható, évismétlő.” Tehát az 1945/46-os tanév a második osztály ismétlésével telt el.
A háború befejezésével a kialakuló rend, vagy annak nevezhető átszervezések során átkerültünk a Vörösmarty utcai 3. számú általános iskolából a korábbi, Előd utcai, akkor már új néven szereplő „József Attila”, emeletes iskolába. Itt a negyedik osztályban Vári László tanító volt a „parancsnok”, vagy mai szemmel a „kapitány”. Így, kell nevezni őt. Ízig-vérig pedagógus volt, aki a kis nebulókból, tudásból többet, önállóan gondolkodni tudó, kis emberpalántákat faragott.
Az oktatási módszere különösnek volt mondható. Bevezette és maradéktalanul működtette a tudás mérésén alapuló rendszerét. Ez egy színes pecsétekből álló mutatós kavalkád volt. A tantárgyakból való felelést, „hozzászólást” (mert ezt is meglehetett tenni szabályos jelentkezéssel és felszólítással) – számtan, olvasás, írás – pontokkal honorálta. Járt-kelt a padsorok között és a felszólított tanuló (nebuló), a teljesítményének megfelelően, kartonból kivágott, feliratozott, pénz formájú pontot, pontokat kapott, egyet, kettőt, hármat. Ezeket össze kellett gyűjteni és minden szombaton, az utolsó órán – mint a piacon (ez egy kis agora volt) – a pontok beváltásával telt el. Az összegyűjtött és beváltott pontok, – tíz volt a mértékegység – egy színes, különböző alakú pecsétet értek. Ezek a pecsétek egy kockás füzetbe kerültek „bebélyegzésre”. Minden tanulónak volt egy ilyen füzete, melyet „pecsétes füzet”-nek neveztek és féltett kincsként kezeltek. Az enyém még ma is megvan.
Még lehetett szerezni kiemelt pecséteket is. Egy-egy vers megtanulása és hibátlan felmondása után egy kerek piros pecsét, benne „Szózat” felirat. Vörösmarty Mihály versét mindenkinek tudni kellett. Ilyen pecsétszerzési lehetőség volt még – kerek, szürke – Móra Ferenc „Zengő ÁBC” című verséért bélyegzett pecsét. Petőfi Sándor: „János vitéz” című verséért egy – szürke színű, téglalap alakú pecsét járt, benne feliratként a vers címe. A huszonhét versciklusból hibátlanul kellett (szabadon választva) felmondani kettőt, járt a pecsét. A szorgalmas tanulókat „szorgalom” feliratú papír pontokkal jutalmazta. Vári László tanító úr, tíz pont után kék színű kerek pecsétet adott, benne „szorgalom” felirat. Ha valakinek az év folyamán három ilyen feliratú pecsétje volt, az csúcsként egy piros színű kiskosarat ábrázoló pecsétet kapott. Persze ezt azért nem volt könnyű csak úgy megszerezni. Ebben következetesen szigorú mértéket tartott. Nekem abban a tanévben összesen három piros kiskosarat volt szerencsém összegyűjteni. A sportban elért eredményekért egy focit ábrázoló, kék színű pecsét járt.
Ezeket a megkapott különböző pontokat egy kis borítékfélében gyűjtötték a tanulók. Majd a beváltás után megkapták a megfelelő pecséteket. Ez az ösztönző módszer nagyon jó volt arra, hogy a tanulók egymás között versenyezve, ösztönözve voltak a jobb eredmények elérésére. Aztán arra is jó volt, hogy az osztályközösséget ez a folyamatos rivalizálás élénk mozgásban tartotta. Arra is jó volt, meglehetett otthon mutatni a „pecsétes füzetet”, annak csinos és szép gyűjteményét.
Vári tanító úr év közben nem osztályozott, legalább is erről nem tudtunk. Félévkor és év végén egyenként a pecsétes füzettel eléje járultunk és ő a látottak alapján összegezte az elért eredményeket, melyeket aztán érdemjegyekké formált át. Ez került a bizonyítványba.
Akinek az apja vasutas volt, azt úgy minősítették, mintha katona lenne. A MÁV szükség szerint más állomáshelyre irányította apámat. Mivel pályamester volt, mindig olyan helyre, ahol a vasúti pályával valami gond volt. Így kerültünk 1950 karácsonya előtt az eredeti állomáshelyről egy újabbra. Ez az általános iskolai tanulmányomban a hatodik osztályt érintette. Így felét a régi helyen, a másik felét az új helyen jártam ki. Ez az új iskola egy falusi iskola volt, színvonalban nem különbözött a városi iskolától. Legalábbis az akkori ismereteim szerint ezt nem tudtam minősíteni. A tanuló annyit tud megállapítani, itt is tanulni kell, meg ott is. Szigorúak, vagy elnézőbbek. Számomra az ott kapott élmények voltak a lényegesek. Ilyen kellemes élményt jelentett az 1950-51-es tanév, a hetedik osztályba járva. Az osztályfőnök egy Gönczöl Imre nevű igazi tanító bácsi volt. Alacsony ember, haja rövidre volt nyírva, olyan kefe frizurát viselt. Kokijairól volt „híres” a nebulók körében. A testi fenyítés szigorúan tilos volt abban az időkben. Persze korábbról emlékszem nádpálcáról, azzal adott körmösökről. A sok rakoncátlan, eleven nebulót pedig minden politikai érától függetlenül fegyelmezni kellett. A Gönczöl tanító bácsinak a jobb kézfején, a mutatóujj két első ízében hiányzott, a megmaradt és megcsontosodott bütyökkel osztotta, fegyelmezési eszközként a „Gönczöl kokikat”. Ez egy olyan határozott fejre koppintás volt a fegyelmezetlen diák helyre biccentésére. Magyar nyelvet tanított, a fájdalmas kokijaival ellentétben remekül, csodálatos módon tudott beszélni az irodalomról, írókról, műveikről. Szájtátva hallgattuk őt. Fegyelmezni is tudott kokik nélkül. Ő volt az ember, aki korát ötven évvel megelőzve, kitalálta és bevezette a folytatásos történet „sorozatmesélését”, olvasását. Abban az évben minden magyaróra utolsó tízpercében – folytatásokban – felolvasta Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének soron következő részletét. Ez fegyelmezőileg is hatott, már alig vártuk a történet folytatását, Dobó várkapitány harcát a török ellen, Jumurdzsák mesterkedéseit.
Érdekességként kell azt a tényt megemlíteni, hogy mindenki várta a folytatást. Nem volt egyetlen stréber diák sem, hogy elszaladjon a könyvtárba, kikölcsönözve, elolvasva, előre elmondja, mi fog majd következni. Mindenki várta türelemmel, hogy Gárdonyi Géza által megírt történet közel ötven részletben elhangozzék.
Ez csupán egy kis részlet az ember sokszor hosszúra fonódó életéből. Mégis a jeles napon érdemes volt még egyszer felidézni ezeket az időket, mert többé már sohasem térnek vissza.
Hozzászólások