Dr. Vargha Dezső | Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 1.

Színház

Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 1.

Tisztelt Olvasók!

Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.

 

A Pécsi Nemzeti Színház az 1910-es években
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye).

 

Néhány mozzanat a nemzeti színházunk 1895-ös megnyitása kapcsán

A Pécsi Nemzeti Színház megnyitása egybeesett Ferenc József magyar király (1830-1916) névnapjával, és az ugyancsak városunkban megrendezett országos kamarai értekezlettel. Nem csoda hát, ha a kor kedvelt helyi újságja, a Pécsi Figyelő – amely Politikai Napilap-ként határozta meg magát – 1895. október 5.-i számában név szerint fölsorolta az ide érkező országos és helyi kamarai vezetőket. Párhuzamosan azokról a vendégekről is megemlékezett, akik a pécsi színház megnyitására jöttek el. Nézzük az október 4.-i keltezésű írást – mivel akkor az volt a szokás, hogy az előző napi keltezést föltüntető cikket a következő nap jelentették meg. Egyúttal azt szintén érdemes megörökíteni, hogyan várta a város ezt a jeles napot.

„Ma este 6 óra 35 perckor érkezik meg Budapestről a különvonat, mely a Pécsi Nemzeti Színház holnapi ünnepélyes megnyitására érkező vendégeinket hozza. A most már biztos programm szerint a vonaton érkeznek Dániel, Wlassich és Percel miniszterek, Vörös László miniszteri titkár és Fascho-Moys Sándor miniszteri osztálytanácsos, Percel Béni és Antal Gyula országgyűlési képviselők. Percel belügyminiszter lehozva az ünnepségre családját is. A vasútnál a vendégeket a főispán fogadja, s a fogadó bizottságban a polgármesterrel az élén ott lesz a városi törvényhatósági bizottság és tisztikar, az alispán vezetése alatt a vármegye, a kereskedelmi és iparkamara tagjai stb. Az érkező belügyminiszter és családja Kardos Kálmán főispánnak lesz a vendége, Dániel miniszter pedig Littke József kamarai elnök vendégszerető házában száll meg. A különvonatot Weinhardt Manó pécsi forgalmi főnök vezeti Pestről, különben Ludvigh államvasúti felügyelő is.”

„Lobogó-díszben, zászló-örömben van már ma is Pécs városa. Nemcsak azért, mert ma van a király ő felsége névnapja, de a holnapi ünnepségekre érkező vendégek tiszteletére is. Főképp az Indóház utca és a Király utca tűnik ki a lobogó-díszben.”

A társasági hírekre „éhezők” pedig az „Estély a főispánnál” címmel lelhették kedvüket az alábbi közlendőkben: „Kardos Kálmán főispánnál a holnapi ünnepségekre, Pécsre érkező miniszterek tiszteletére ma este fényes estély lesz. Az estély menüje a következőleg szól: Hideg és rántott süllő, Tartármártás, Borjú-filé cukorborsóval, Spárga, Fácán káposztával, Fogoly alma-pürével, Csokoládé parfé, Csemege-sajt. Borok: Fehér asztali, Bordói, Rajnai, Marsalai. Pezsgők: Imperial, Mumm… Nemde, étvágygerjesztő?!”

 

A Pécsi Nemzeti Színház megnyitása 1895-ben – „Thália Ünnepe”

Mindegyik pécsi sajtóorgánum hosszan írt erről a kultúrtörténeti eseményről több napon át. A Pécsi Figyelő a fenti címmel az első oldalán jelent meg október 4.-i keltezéssel, október 5.-i megjelenéssel. Lássunk ebből egy magasztos hangú részletet: „…  Azt mondtuk: nagy esemény, és úgy van. Úgy van, hogy Pécs város történetében arany betűkkel kell, hogy feljegyezve legyen a holnapi nap. Melyen e város polgárainak áldozatkészségéből a magyar színművészetnek emelt fényes épületben először csendül meg Thália oltáránál a magyar szó, amelynél édesebb csengésű ne legyen most és soha egyetlen ember előtt se, ki a négy folyó és hármas hegy országában lakik, s melynek csengése ezer év óta hangzik Kárpátoktól Adriáig , s amíg hangzani fog, addig a magyar számára új és új ezredévek boldog, hatalmas jövője mindenkor biztosítva van!

Úgy van, hogy Pécs városa a holnapi nappal kitörülhetetlen betűkkel jegyzi be nevét Magyarország kultúrájának könyvébe, mint első harcosa ama haladásnak, mely felé a magyar nép egy ezredév múltával, a másik ezredév küszöbén, íme megindul! S úgy van, hogy eme nagy esemény hatását érzi ma minden pécsi polgár, ki városát szereti, ki városa jövőjén hittel, bizalommal rajongva csügg, és büszkeséggel szívében, örömmel arcán ünnepelni készül a holnapi nappal azt a szebb, azt a boldogabb, virágzó jövőt, melynek zálogát a magyar Tháliának e város kebelében emelt új, díszes oltára foglalja magában! Mert ameddig a magyar színművészet apostolai hirdetik az oltárról Pécs városában az eszmék és szívek harcát, addig a haladás, a virágzás számára biztosítva van. Hisz él még a magyarok istene, s nem hagyja el soha az ő választott népét!…”

(Folytatjuk!)

 

Mit kell tudni Rónai II Gyuláról?

Én tettem be a nevébe a római számot, mivel előtte már működött egy, nála híresebb színész-rendező ugyanezzel a névvel, aki azonban rövid életű (1828-1874) volt. Ő Weisz Jánosként látta meg a napvilágot 1861-ben (?), 1881-ben változtatta a nevét Rónai-ra. Neves jellemszínészként számos színházban megfordult, így Pécsett is. Pont az után ment nyugdíjba, amikor a mi színházunkat 1895-ben megnyitották.

 

Hogyan búcsúztatták őt a pécsiek 1896 elején?

A Pécsi Figyelő 1896. január 14.-i keltezésű, „Bucsu a színpadtól” című írásában – amely a rá következő napon jelent meg – olyan hangot ütött meg, amelyet ma is elvárnánk a hírlapíróktól egy mai színészt búcsúztatván. Lássuk hát:

„… És nem ölti fel többé a kothurnust, nem vesz arczára álcát, kezébe lantot, ajkára sem jön már soha szívet tépő szavak keserve ott, azokon a deszkákon, melyeket oly előszeretettel szoktak világot jelentő deszkáknak nevezni…Ami a királyoknak az országjuk, ami a hatalmasoknak a hatalom, ami a szegényeknek a falat kenyér: az a színésznek a színpad. Ami az ifjúnak az ábránd, férfinak a törekvés, öregnek a nyugalom, ami a szerelmes kebelnek a szerelem, s a csalódott léleknek az enyhülés: az a színésznek a színpad. És ettől búcsúzott tegnap este Rónai Gyula.

Még egyszer megjelent az országában, mint trónjáról messze idegenbe szakadó király. Még egyszer megpróbálta éreztetni a közönséggel azt a hatalmat, mit az érzelmek, szenvedések alakításával gyakorol a színész erre az ezerszemű, ezerfejű és ezerszívű ellenőrzőjére. Még egyszer megmutatta, hogy miként szereti a színész a színpadot, ami minden dicsőség, hírnév mellett is az neki, ami a szegényeknek a falat kenyér. Még egyszer fellépett oda, hova ifjúkori ábrándok vezették s férfias vágyak, tervek láncolták s honnan most jól megérdemelt nyugalomba vonul vissza. Még egyszer ott volt szíve szerelménél, még egyszer keresett enyhülést a való élet keserűségei elől annak édesen ölelő karjai között, s aztán… Aztán megtapsoltuk, elbúcsúztunk tőle mi is,  könnyel a szemünkben, éljennel az ajkaikon, és leeresztették a függönyt. Finita la comedia!

Rónai Gyula, ki tegnap este utólszor lépett a színpadra, érdemes és értékes múltra tekinthet vissza. Derék színész volt, és mindenek felett lelkiismeretes. Talán éppen ez a lelkiismeretessége gátolta meg abban, hogy tudása és tehetsége révén a nagy színészek közé emelkedhessék. Nem, nem emelkedett oda, mert testét lassan emésztő kór támadta meg, de azért lelke erős maradt, és ha ’nagy színész’ nem is lehetett, lett jó színész, s mindenütt emlékeznek még ma is reá, hol, például Debrecenben, Egerben, Szabadkán és Szegeden megfordult.

Szegeden szeretik, mert hisz közéjük való. Oda is megy vissza, hogy nyugalomban töltse napjait. És vele megy a legjobb asszony, hogy megédesítse ezeket a csendes, nyugalmas napokat a szeretetével, melynél nagyobb szeretetet a föld egyetlen halandója sem kívánhat magának…És nem ölti fel többé a kothurnust, nem vesz arcára álcát,                            kezébe lantot. De nyugszik a becsülettel megfutott pálya után a jól megérdemelt nyugalomban, mit a hitvesi szeretet édesít meg számára. És ez minden babérnál többet ér.”

A „Hírek” között megjelentetett írást olvasván biztosan jó érzések kerítették hatalmába őt, biztosan megfordult a fejében az, hogy dél-dunántúli városunkban érdemeit elismervén búcsúztak el tőle, s nyugodtan térhet meg megérdemelt pihenésre-gyógyulásra kedves városába, Szegedre szerető hitvesével. Így is történt, de sajnos nem lett boldog a vég. Mivel a „kor gyilkosa”, a TBC támadta meg, még ez év december 10.-én elhunyt… De megmaradt utána, az életművén túl a Pécsi Figyelő méltató cikke, amelyet ma is olvashat az utókor… Bárcsak minden színészt így tudnánk ma is búcsúztatni!…

 

Egy színházi néző „átalakulása” 1901-ből

A város polgári szellemű napilapja, a Pécsi Napló 1901. május 5.-i számában egy képzeletbéli néző metamorfózisáról közölt egy kis „szösszenetet”. Már régen készült, de ma is érdemes tanulmányozásra. Emígyen szólt az „Egy néző karrierje” című kis írás – két részben: Első rész – ”Tizenöt éves korában” – alcím, és a szöveg – „Pityu úr az ötödik gymnazista és napi öt krajczáros uzsonnapénzeit gondosan egy sárga disznó gyomrában rejtegeti, hogy minden héten egyszer elmehessen élvezni az isteni Blaháné játékát. Karzati ülőhelyét már csütörtökön megváltja a vasárnapi előadásra, mert fél, hogy elkapkodják előle. Fél hétkor már ott ül a sötét színházban, és dobog a szíve. A perczek lassan múlnak, ólomlábakon jár valahogy így vasárnap esténként az idő. Mikor a karmester megadja a jelt, Pityu úr szíve olyant dobban, mint mikor a mathematika professzor előkelő gúnnyal intervievolja (intejúvolja – mai betoldás) a sinusok és cosinusok mibenlétéről. Nyitott ajkai nedvesek és tágra nyílt szemekkel bámul a színpadra.

Minden szót les, a komikus minden mozdulatán kaczag, és az első gyenge tapsnál ő már véresre veri tenyereit. Felvonásközben sok vizet iszik, és egy perecet vesz, amit elfelejt megenni, mikor ismét fellebben a függöny. Ő az utolsó, aki kipirult orczákkal elhagyja a színházat, és a Rókus kórház előtt megesküszik magában, hogy megszökik hazulról, és felcsap színésznek.”

 

Lássuk a második részt, amelynek az alcíme: „Hatvanéves korában”

Ím a szöveg: „Az öreg István méltóságos úr csak a leányai kedvéért megy el néha-néha bérelt páholyába. Egy ideig feltűnő érdeklődéssel nézi a csinos karhölgyeket, aztán elálmosodik. Az egész második felvonáson keresztül alszik, a harmadikban pedig, mikor a nagy dob hirtelen felveri, megdörzsöli szemeit, szopogatja (gyógyító-hatású) mellplasztikáit, felnéz a karzatra, és eszébe jut az ifjúsága…”

 

 Kirabolt pécsi színésznők 1905-ből   

A Pécsi Napló különös figyelmet fordított a pécsi színház és a hazai színházi élet eseményeinek közlésére, tárgyalására, elemzésére. Híreket szintén közölt a teátrumi világból, még ha nem is mindig kellemeseket. Erre példa az 1905. december 8.-i tudósítás is, amely a „Kirabolt színésznők” címet viselte, és így szólt:

„Nagystylű primadonnák ma már iparszerűleg űzik a reklámnak azt a módját, hogy egy kicsit kiraboltatják magukat. Ilyenkor például szenzációs gyémántok, világhírű aranymívek tűntek el – a reklám nagyszerű mechanizmusában, mely drágaságoknak egy különösen fényes tulajdonságuk van, hogy tulajdonképpen sohasem léteztek, csak a fakuló hírű dívák nevét akarják még egyszer forgalomba hozni.

A pécsi színtársulat két női tagját, kiknek semmi szükségük sincs a reklám ezen rafinált fajára, az éjjel tényleg szomorú szenzáció érte: távollétük alatt behatoltak lakásukba, és a szép szemű Molnár Juliskától 300 korona értékű ékszert, a veszedelmes szépségtől, Sárváry Annától pedig 20 korona készpénzt, és egy kis aranyláncot loptak el. Molnár Juliska a Teréz u. 8. sz. lakik. Lakásának bejárata közvetlenül a kapu alatt van. Este 7 órakor elment a színházba, hol a Nagyapóban játszott. Mikor 11 órakor hazament, a kaput is, a szobáját is nyitva találta. Azt hitte, hogy tévedésből nem zárta be. De a szobájába lépve szörnyű látvány tárult eléje: gyönyörű fehér neműje mind ki volt a földre szórva, a szebbnél-szebb csipkés csudák ott hevertek a – feldúlt szekrény előtt, melyből a betörő minden ott található ékszert, közte egy egész csomó gyűrűt elvitt. A betörő semmiféle áruló nyomot nem hagyott maga után. Álkulccsal nyitotta ki a kaput is, és észrevétlenül távozott.

A másik betörés sokkal szenzációsabb körülmények közt történt. A szőke Sárváry és a Diana szemöldökű Gombos Malvin együtt laknak, szintén a Teréz utcában, a 4. számú házban. Lakásuknak egész külön bejárata van. Délután megjelent egy munkásruhába öltözött ember, és a kiadó lakás után tudakozódott. Ugyanez az ember a nap folyamán elsétált a nektáron és ambrózián növekedett jövendőbeli dívák ablaka előtt. De ebben nem találtak semmi feltűnőt, mert hisz’ az ablakuk alatti promenálás és sétáló hódolat a Teréz utcában járók elmaradhatatlan adója. Most, hogy az ember bejött az udvarra, éppen nyitva állt előszobájuk ajtaja, mivel Thália felkent papnőinél éppen füstölt a nagyon is prózai kályha… Az ember, miután tudtára adták, hogy kiadó lakás nincs, jól körülnézte magát s távozott.

A két múzsaleány is színházba ment 7 órakor. Tizenegykor érkeztek haza és – az utcai ablakot nyitva találták. Ez már rossz sejtelmet támasztott bennük. Bementek a lakásba. A szekrények tartalma itt is a földön hever, a szőke Sárváry 20 koronája nincs, az arany láncocskájának lába kelt. A betörő, aki kétségtelenül a délutáni alak, úgy hatolt be a lakásba, hogy bezúzta az egyik utcai ablaktáblát, félrefordította a kapcsolót, kinyitotta az ablakot, és mivel a belső szárny nyitva volt, bemászott, és ugyanazon az úton távozott. Valószínű, hogy mind a két betörést egy ember követte el. Molnár Juliska most nagyon sápadt és szomorú, a két gyerek pedig nem mer egyedül aludni. Jó szerencse, hogy ők csak most jöttek a színi iskolából, s nem értek még rá ékszereket szerezni – mert most azt is ellopták volna.”

Érdemes megfigyelni az elmúlt korok újságírójának stílusát, hangvételét mai szemmel. Ma, amikor a bűnügyi tudósítások szigorúan a száraz tényeket, eseményeket közlik, elképzelhetetlen lenne „époszi jelzők” és a fiatal dívák előtti bókok használata, de ne feledjük: azok még a „boldog békeidők” voltak!…

 

Kik lehettek színészek 1913-ban?

Az „utolsó békeév” nyár-végi színházi tudósításai közül figyelemre méltó a Pécsi Napló augusztus 12.-i cikke, amely az Országos m. kir. /magyar királyi/ Színművészeti Akadémia osztályaiba történő beíratások rendjét és követelményeit ismertette. Mai szemmel is érdemes megnézni, ki iratkozhatott be akkor ebbe a kiváltságos oktatási intézménybe. Először is nézzük az adminisztratív tényeket: az előkészítő osztályba a beíratások szeptember 11-12-13-án, az I. és II. osztályba szeptember 15.-én délután 3. és 5. óra között történtek. És most nézzük és adjuk át a szót a szakmai követelményeknek.

„…az akadémiába való felvételhez megkívántatnak: a.) Színpadias csínos alak. b.) Tiszta kiejtésű csengő hang. c.) Kifejlett testi alkotás mellett /melyről az intézeti orvos ad véleményt/ legalább tizennyolc éves kor a férfiaknál, legalább 16 éves kor a lányoknál, mi hiteles okirattal bizonyítandó. d.) Annyi műveltség és iskolai képzettségről való bizonyítvány, amennyit e korban minden művelt ifjútól megvárhatni, különösen a magyar nyelvtan alapos ismerete. e.) Szülői vagy gyámi beleegyezés. Amely jelentkezővel ezek nem személyesen jelennek meg, megegyezésüket hiteles iratban tartozik az illető felmutatni. f.) A jelentkező növendék csupán a valóságos és törvényes családi nevén irathatja be magát. g.) Jó magaviseletéről szóló erkölcsi bizonyítvány, vagy hatóságilag, vagy ismert egyének aláírásával múlhatatlanul igazolandó. h.) Minden újonnan jelentkező az előkészítő osztályba csak próbaidőre vétetik fel: ennek leteltével vizsgálatot tesz. A fölvétel tehát nem végleges, s a letelt próbaidő után a tehetségtelen vagy hanyag növendék elbocsáttatik. Bővebb értesítést az intézet igazgatósága /Bp., VIII. Rákóczi u. 21. sz. II. em.) készséggel ad.”

Amint látható, bár a követelményeket fölsorolták, a fölvétel szinte korlátlan volt – amelynek persze a hallgatók által befizetett képzési díjak „jó alapot” szolgáltattak –, de később itt is szigorú „rostavizsgákkal” választották ki az arra érdemes tehetségeseket.

 

Az 1923. évi rövid pécsi színész-sztrájk-kezdemény

A konzervatív-katolikus Dunántúl című másik híres pécsi napilap 1923. június 2.-i, szombati számának címlapján „Színész sztrájk készül” címmel, „Nem tudnak megélni a pécsi színészek” alcímmel tudósítás jelent meg egy addig Pécsett szinte ismeretlen mozgalomról. Az egy nappal előbbre keltezett írás szerint – amely akkor természetes volt – ennek a sztrájknak a színészeink akkori sanyarú helyzete volt az oka. De adjuk át a helyet a cikknek:

„A pécsi színház körül is az elégedetlenség hullámait veti fel a mai gazdasági helyzet. A színi szezon utolsó hónapjának agóniája az, amelynek fájdalmas hangjai már a nyilvánosság elé is kicsapnak. A helyzet röviden az, hogy a színészek nem tudnak megélni, a színház nem eléggé látogatott, a terhek óriásiak, a színházi árak alacsonyak, egyszóval színészek és színigazgató elégedetlenek, és ezek tetejébe a közönség is…”

A pécsi színészek fölkeresték panaszaikkal Nádasy (Nádassy) József (1874-1925) színigazgatót, hogy a vasárnapi és ünnepnapi délutáni előadások után járó külön juttatást adja meg számukra, amely – tekintettel a szerepléseik nagy számára – javította volna anyagi helyzetüket, és amelyet az országos szervezetük határozatba foglalt. Emellett azonban béremelési követelésük is volt. Mivel a világháború utáni nagy gazdasági visszaesés őket is érzékenyen érintette, radikális követelésekkel léptek föl – radikális hangnemben.

Az írásos memorandumuk a következőket tartalmazta: „A színtársulat tagjai éhesek. Jelenlegi fizetésünkből megélni képtelenség. Kérjük Önt, hogy a társulat minden egyes tagjának június 1-től kezdődőleg 50 %-os fizetésjavítást kiutalni szíveskedjék. A vasár- és ünnepnapi délutáni előadások után járó gázsit ugyancsak kérjük április hó 16-tól visszamenőleg kiutalni. Amennyiben kéréseinket az igazgató úr nem teljesíti, kénytelenek vagyunk létfenntartásunk érdekében a legvégsőbb eszközökhöz folyamodni.”  A társulat minden tagja által aláírt követeléseiket június 1.-jén este adták át a direktornak. Nádasy József azonban már akkor közölte vélük, hogyha ezeket a követeléseket mind teljesíti, a színház anyagi helyzetére nagy ráfizetés vár. Annyit sikerült közösen elérniük, hogy a színészek aznap még nem léptek azonnal sztrájkba, de ez csak egy napra volt érvényes csupán.

Az újság kiderítette, hogy a színészek fizetése ebben az időben 25 000 korona volt havonta, amely az akkor még a létminimumnál is kevesebbet ért. A cikk ezekkel a gondolatokkal zárult: „A színészeknek feljajdulása érthető és jogosult. Kívánatos volna, hogy ez a kérdés akár helyáremelés útján is rendeztessék, hogy a színi szezón méltó keretek között záruljon.”

Egy nap múltán azonban nem az első oldalon – mint egy nappal azelőtt –, hanem az ötödiken, a mindennapi „színház”- rovat elején közölték az olvasóval, hogy „Nem lesz színészsztrájk.” A rövid írás a tényeket rögzítette: „A pécsi színtársulat tagjainak bérmozgalma ma délután befejeződött. A színészeknek sikerült megegyezésre jutniuk Nádasy József színigazgatóval, aki tőle telhetőleg méltányolta sanyarú anyagi helyzetüket. Így helyreállt az igazgató és a színészek közt a békés viszony, amit a közönség kész örömmel vesz tudomásul. A megegyezés az ellentéteket biztos és ügyes kézzel elsimító Oberhammer Antal nemzetgyűlési képviselő érdeme.”

(Mai megjegyzés: Mai városi vezetők, figyelem! Így kell ezt csinálnia egy színház-barát országgyűlési képviselőnek. A példa a múltból Oberhammer Antal /1871-1930/.

Apropó, Oberhammer Antal: Jó lenne, ha köztudott lenne az a tény, hogy Klebelsberg Kunó /1875-1932/ kultuszminiszter sokat tett az első világégés során elüldözött, és egy ideig a fővárosban menedéket talált, Erzsébet királynéról /1837-1898/ elnevezett pozsonyi egyetem 1923. évi Pécsre kerülésében.  Más formában is támogatta városunkat az első időben /lásd a Vargha Damján professzor 1873-1956 által „kiharcolt” 48-as téri Mór Kollégiumot!/ Mikor azonban azt szerette volna, hogy Pécs városa országgyűlési képviselőnek jelölje, a város nem támogatván azt, éppen Oberhammer Antalt választatta meg.  Ekkor „tette át székhelyét” Szegedre, az ottani egyetemi fejlesztéseknek köszönhető például Szent-györgyi Albert /1893-1986/ Nobel-díja… Erről azonban a legkevésbé sem Oberhammer Antal tehetett!)

 

Az 1922/23.-i színi évad-vég néhány eseménye:

A pécsiek sajnos mindig „híresek” voltak arról, hogy a színi előadások, hangversenyek, egyéb kulturális rendezvények később kezdődnek, mivel a rendezők ”rátartanak” a kezdéssel. Nem volt ez másként a tárgyalt időszakunkban sem, sőt országosan is ez volt a helyzet. Ezért határozta el a rendőrség, hogy mivel ez a „kezdés-csúszás” a fél órát is elérte, szigorú rendszabályokat hoz ezt elkerülendő.

Ezt megelőzően már hoztak adminisztratív intézkedéseket, amelynek értelmében a kulturális rendezvények lefolyása alatt az ajtónyitogatás, a ki-be járás tilos lett, és a 14 éven aluli gyermekeknek sem lehetett látogatniuk az esti színházi előadásokat. Mivel a 15 napos fellebbezési határidő ekkorra már ezen ügyekben lejárt, a kezdési kérdésben sem számítottak fellebbezésre. A tudósítás így zárult: „A rendőrség kötelezni fogja a rendezőségeket, hogy ezen túl pontosan, a bejelentett időben kezdjék meg az előadásokat.”

Június első napjaiban, 3.-án vasárnap délután „Az ördög mátkája” Tihanyi Béla fölléptével, este a „Levendula” Tihanyi Béla búcsú-fölléptével, 4.-én hétfőn az „Az iglói diákok” Tapolczai Gyula búcsú-fölléptével (C Bérlet) volt műsoron. Június 5.-én kedden az „Aranymadár” jubileumi előadása (A Bérlet), 6.-án szerdán az „Aranyember” Pethes Imre fölléptével, 7.-én csütörtökön a „Cyrano de Bergerac” Pethes Imre fölléptével (C Bérlet), 8.-án pénteken a „Vasgyáros” Pethes Imre fölléptével (A Bérlet) kerültek színre a Pécsi Nemzeti Színházban.

A műsoron volt „Aranymadár”, Zerkovitz-Harmath népszerű operettje huszadszor került akkor színre, és ez már ebben az időben kisebb jubileumnak számított. A tudósítás szerint „…mégpedig a premier elsőrangú szereposztásában. Az érdekes előadás iránt nagy az érdeklődés.”

Az akkori idők hírneves színészét, Pethes Imrét (1864-1924) vendégszereplésre hívni nagy eseménynek számított., aki akkor már a „Budapesti Nemzeti” örökös tagja volt. „A hírneves művész szerdától kezdve három estén át a legjobb szerepeiben lép a pécsi közönség elé.” Ezzel „harangozta be” a Dunántúl a jöttét.

A soron következő hírt idézzük az újság-tudósításból: „Tapolczai Gyula (1903-1954), a színház rokonszenves, fiatal színésze hétfőn este Farkas Imrének az Iglói diákok című kitűnő énekes diáktörténetében tartja búcsúestélyét. Petki Pál kedves szerepét játssza el Tapolczai, míg kívüle a társulat színe-java játssza a jobbnál-jobb szerepeket. Kellemes jelenség lesz az egyetlen női szerepben Takács Rózsi, aki Évikét személyesíti. Az érdekes előadás iránt természetesen nagy érdeklődés nyilvánul meg.”

 

Gebauer Ernő kontra színészkamara 1939-ben    

A Pécsi Napló április 4.-i számában öles címmel, hosszan hirdette: „A színész kamara kifogásolta, hogy Tolnay Andor (1895-1943) színigazgató Gebauer Ernő (1882-1962) festőművésszel készíttette el a ’Toldi Miklós’ díszleteit” Az alcím árulta el az okot: „Indok: Gebauer Ernő nem színész kamarai tag”

Mai szemmel érdekes tény, hogy már a cím elárulta a tartalmat, de ez nem zavarta az újságírót. Az olvasót pedig azért nem, mert egyrészt közkedvelt volt mind Gebauer Ernő festőművész, mind Tolnay Andor színigazgató, másrészt pedig azért, mert kíváncsi volt a színiakadémia indokainak kifejtésére. A cikk ezzel a gondolattal indított, és azzal, hogy mindez a megbízás a pécsiek helyeslésével történt. Ezért is hatott meglepetésként a budapesti zord levél tartalma az elmaradt kamarai tagság miatt, már csak azért is, mert ez nem az első eset volt, megtörtént ez már Pekáry István (1905-1981) festőművész és a budapesti Nemzeti Színház között is. Az újságíró kommentárja így szólt: „… el sem hinnők, hogy a Kamara, amelynek a magyar színészetre nézve annyi életbevágóan fontos tennivalója lehetne, ennyire komolytalan és hatáskörébe semmiképpen sem tartozó ügyekre pocsékolja idejét.”

Természetesen Tolnay Andor el akarta simítani az ügyet, ezért néhány nap múltán a fővárosba utazott.

 

Danis Jenő („adminisztratív”) búcsúja Pécstől 1939-ből

A hírneves pécsi színész-rendező – aki még egy ideig színházunk igazgatója is volt –, Danis Jenő (1888-1963) ebben az évben elszerződött a pécsi színháztól. Ebből az alkalomból interjút adott a Pécsi Naplónak 1939. április 25.-én „Nem búcsúzom Pécstől – továbbra is pécsi maradok – mondja Danis Jenő, aki 24 évi működése után elszerződött a Pécsi Nemzeti Színháztól” közel sem rövid címmel.

A „(kj.)” monogramú újságíró az írása első részében sajnálkozott. Ugyanis az országszerte ismert színészünk épp a 25 éves jubileuma előtt szerződött a fővárosi Belvárosi Színházhoz. Sajnos már akkor is az volt a helyzet, hogy ilyen lehetőséget nem lett volna szabad kihagynia egy vidéki aktornak, „… aki immár hat igazgatót szolgált ki  Pécsett, aki annyira hozzánőtt már ehhez a mecsekalji városhoz, annak színházához, hogy el se tudjuk képzelni – hogy most búcsút kell tőle vennünk…” – írta.

Annyira szomorú volt ő, hogy könnyeivel küszködve beszélt. „Örülnöm kellene, és mégis ez a ’felfedeztetésem’ formálisan beteggé tett… Ennek ellenére sem utasíthatom vissza a budapesti szerződést, talán az utolsó, ezt soha vissza nem térő érvényesülési lehetőséget – hiszen elsősorban színész vagyok, és mégis, ha arra gondolok, hogy meg kell válnom régi öltözőmtől, kis szobámtól, a várostól, a Mecsektől – jóbarátaimtól –, nagyon fáj valami a szívem tájékán… Ide való vagyok. Nehéz megválni attól a légkörtől, megválni attól a környezettől, amelyben az ember 24 évig örömmel, kedvvel és megértést találva dolgozott…”

Gondolatai következő részében is ezt folytatta, de szólt a visszatérési reményéről is. „Nem is veszek búcsút Pécs városától… a színháztól sem, úgy érzem, hogy bármit hozzon is a jövő, ha most talán el is leszek egy darabig, én mégis ide tartozom – az otthonom mindig Pécs marad… továbbra is pécsi maradok, visszakerülök én még ide.” Immár „budapestiként” folytatta: „Úgy érzem, ha egyszer majd nagyon elfog a szomorúság, a vágyódás… otthonom iránt, otthagyok én csapot-papot, kimegyek a Duna-partra, beülök az első csónakba, amit ott találok, és meg sem állok egészen Mohácsig… onnan pedig már bekötött szemmel is hazatalálok… ”

S végül ezzel zárta az interjút: „– Addig is őszinte szeretettel szorítom meg – gondolatban minden pécsi jó barátom, ismerősöm kezét: ne felejtsenek el…”

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Pécsi Nemzeti Színházunk forrásai (1895-1949) – 1.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés