Dr. Vargha Dezső | A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 10. rész

Kultúra, művészet

A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 10. rész

„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”

Nagyváradi 2. hely, belső ügyek, vendégszereplések, készülődés Kolozsvárra

Nagyvárad, Szt. László tér

Amint azt az előző részben olvasták, az 1872. évi nagyváradi országos dalosversenyre a központi meghívás megérkezett, és azt minden, magára valamit is adó dalos egyesületnek – különösen a sikeres pécsinek – el kellett fogadnia. Természetesen a választmány egyhangúan megszavazta ezt, és egyben kijelölte az induló dalosokat, Wachauer Károly (1829-1890) l. karmester vezetésével. akiket ezúttal elkísért Bánffay Simon (1819-1902) elnök is.

Zimay László

Hát, ami azt illeti, ez az országos dalosverseny úgy, ahogy lebonyolódott, nem tartozott a legfényesebb szakmai sikerek közé nemcsak a pécsiek, hanem a többi férfi dalkar számára sem. Ez elsősorban a kötelező darabnak „szólt”, amely ezúttal Zimay László (1833-1900) Ábrányi Emil (1850-1920) versére írott „Dalra magyar!” című kórusműve volt. Ez a dal hazafias tartalma ellenére sem aratott nagy sikert, és hiába voltak mindenütt a szabadon választott szerzemények, az össz-színvonal nem érte el az előző alkalmakét. A pécsiek sem daloltak csúcsformában, és ezt a zsűri úgy értékelte, hogy ezúttal itt az alkalom egy föltörekvő, szépreményű fővárosi kórust juttatni a képzeletbéli dobogó tetejére a Pesti Nemzeti Dalkör „személyében.” A pécsieknek a második díj jutott, amely a helybéli hölgyek díszkönyve volt.

Ábrányi Emil, költő

Szó se róla, ez is nagyon szép volt. Ez a szép vaskos album a helybéli Huzella M. díszműves műhelyének remeke volt. Sötétzöld bőrbe lett kötve, sárgaréz sarkokkal, nehéz csatokkal megerősítve. A címlapon Nagyvárad aranyveretű címere volt található, amelyet ezüst veretű babérkoszorú vett körül, és ezt még egy zöld bőrbetét szalag font át, a szalagon pedig rézbetűket nyomtattak „A nagyváradi nők verseny-díja az 1872. évi országos dalár-ünnepélyen” – szöveggel. És hogy a pécsi dalosok kedves emlékként vigyék el, és az utókornak is megmaradjon, az adományozó 174 helybéli úrhölgy arcképét tartalmazta a kötet.

A mecsekaljai dalosoké lett viszont a képzeletbéli „közönség-díj”. Történt ugyanis, hogy az esti kötetlen ünnepélyen ők is dalra fakadtak, és végre a nevükhöz méltó magas színvonalon énekeltek. Ezt meghallván, a publikum nemcsak lelkesen tapsolt, hanem egyre több újrázást követelt. És mivel az „ezerfejű” szava parancs, ezt minden alkalommal megtették a pécsi férfiak, és a „csak még egy dalt”-ból nem kevesebb, mint 23 (!) lett! És hogy még ezzel se legyen vége a diadalnak, arról az ott lévő világhírű hegedűművész, Reményi Ede gondoskodott. Történt ugyanis, hogy fogta magát, és egyszer csak fölpattant a színpadra nagy lelkesedésében, és a következő megörökítendő kiáltást hallatta: „- Engedjék meg uraim, hogy én is Önökkel énekelhessenek, hadd mondhassam el, hogy ’énekeltem a Pécsi Dalárdával.” A szót pedig tett követte, és ő is együtt dalolt velük. (Bár azt el kell mondanunk, hogy a hangja közel sem volt olyan színvonalú, mint a hegedű-játéka, de a mieink is, az ott összegyűltek is inkább a lelkesedését értékelték.)

A következő nap délelőtt volt a díjátadási ceremónia. Az sem volt mindennapi esemény. Történt ugyanis, hogy amikor kihirdették azt, hogy az első díjat ki nyerte, a pesti dalosok díjátvételét süket csönd fogadta. Amikor azonban a második helyezett pécsiekre került a sor, a közönség dörgő taps mellett spontán éljenzésben tört ki, így nyilvánított véleményt!…

Egyszer azonban véget érnek az ünnepnapok, és számot kell adni a krónikásnak az év többi dalos-eseményéről is. Pécsett rendezték meg 1872 nyarán az Eötvös József Ünnepeket az akkori ország minden részéből jött vendégek részvételével. Itt tartózkodott ekkor Pauler Tivadar (1816-1886) akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter is, akinek a pécsiek estére kelvén szerenádot adtak – fáklyás menettel „egybekötvén.”

Királyi Pál

A pécsi dalárdisták kezdeményező képességükről szintén híresek voltak mindig. Most országos mozgalmat akartak indítani azzal a céllal, hogy a következő évben esedékes bécsi világkiállításon – az országos szövetséggel, és a hazai dalos mozgalommal a háttérben – a magyar nemzet dalaival vegyenek részt a kísérő rendezvényeken, mivel számítottak arra, hogy az osztrák „sógorok” ugyanezt teszik a sajátjaikkal. Királyi Pál (1818-1892) országos elnök is támogatta a javaslatot, a hazai kórusok is támogatták ezt, de egy közbejött „osztrák ügy” meghiúsította a kezdeményezést.

Wachauer Károly javaslatára egy állandó női kar megszervezésébe kezdtek már csak azért is, hogy a föllépéseiken ne legyen gond a női dalosok közreműködésével, állandóan ott legyenek. A gondolatot tett – akarom mondani szervező munka – követte, és 1873 januárjában létrejött a Pécsi Női Dalegylet a Pécsi Jótékony Nőegylet tagjainak sorából. Nagyon fontos volt ez a női testvér-dalkör megalakítása, meg is kezdődtek a közös próbák, melynek eredményeképp április 6.-án nem kisebb művet szólaltattak meg együtt a székesegyházban, mint Rossini: Stabat mater-ét.

Bánffay Simon

Az éves szervezeti ügyek sorában érdemes megemlíteni azt a tényt, hogy három év múltán ismét Bánffay Simon lett az elnök – a többiek maradtak –, de létrehoztak egy új tisztséget az ellenőr személyében, aki a gazdasági ügyek ellenőrzéséért felelt. Erre a tisztségre Neumann Antalt találták a legalkalmasabbnak. A pártoló tagok sorából Likl János – a híres pécsi zenész-dinasztia tagja – örök optimistaként sokadszor előállott azzal a naivnak minősített javaslatával, hogy az alapszabályszerű dalestek műsorából töröljék a táncot. Hiába volt azonban ez az ismételt jóindulatú javaslat, ismét megbukott a mulatni vágyó tagtársak (és a „hozzájuk tartozó” családtagok, barátok, ismerősök) ellenállásán. Ez ellen a választmány támogatása sem volt elég.

Amint a gyakorlat „kiderítette”, hogy a minden csütörtökön tavasztól őszig megrendezett esti Ráth-kerti ünnepségek részvétlenség miatt deficitesek lettek, ezeket megszüntették. Az egyesület anyagi biztonságának elérése érdekében olyan pénzügyi intézkedéseket hoztak, amelynek értelmében a családos tagok tagdíját 4-ről 6-ra emelték, az egyedül állókét pedig 4 forintban rögzítették.

Ha a következő évet akarnánk jellemezni, akkor a „mindenki összeveszett mindenkivel” szlogennel tehetnénk. (Haksch Lajos ugyanezt az évet ”szürke év”- ként jellemezte.) Nem érdemes azt rögzíteni, hogy ki kezdte, de tény: már az esedékes vezetőség-választásnál sem volt minden rendben személyes okokból, később a választmány tagjai elégedetlenek voltak a tagság egy részével a hanyag próba-látogatásuk, az egyesületi élettel kapcsolatos részvétlenségük miatt, a tagság közül többen elégedetlenek lettek a működéssel, az egyes intézkedéssel kapcsolatban, és így tovább. A következmény: kizárások, kilépések, büntetések, elégedetlenség, pénzügyi bizonytalanság. A vezetőségben az is fölmerült, hogy megszüntetik a pártoló tagság intézményét, mivel úgy ítélték meg, hogy közülük számosan a sekélyes táncvigalmakért, a felszínes szórakozásért csatlakoztak. Végül ezt az indítványt 15:13 arányban leszavazták. Ráadásul a pécsiek sem álltak a kórus mellé, rendezvényeiken a részvétlenség ütötte föl a fejét, és hogy ez nem egyedi jelenség volt, bizonyította az a tény, hogy a néhány éve alakult Pécsi Dalkör beszüntette működését…

Az alapszabály-szerű föllépéseiket azonban megtartották, a női dalárda két hangversenyén szintén fölléptek (ezek a torna- és tűzoltó egylet tornaünnepélye illetve a jótékony nőegylet javára rendezett hangverseny voltak), emellett a Pécsi Zeneegylet jelentős hangversenyén is megtalálhatjuk nevüket a szereplők között csakúgy, mint a nálunk vendégszereplő Fuchs Paulina zongoraművészén. Magától értetődő, hogy a könnyedebb rendezvények szintén beletartoztak egy ideig az éves programba, a  városi vendéglőkben való „haknizás” pénzkereset reményében. Amikor azonban eldöntötték, hogy ez a „kitérő” nem fér össze céljaikkal, sőt árt a tekintélyüknek – ezt a tevékenységüket befejezték.

Harkány régen

A téli szezonban azonban ismét zenés estélyeket rendeztek belépti díj mellett, amelyek jövedelmét a következő évben rendezett kolozsvári országos dalosverseny költségeire gyűjtötték. Az időjárás kedvezőbbre fordulása idején a Czindery-kertben tartottak ismét zenés rendezvényeket. Az évad befejezéseként pedig a régi színházban egy városi jelentőségű hangversenyt rendeztek a városi zenekarral együtt, hogy ennek bevételét szintén a kolozsvári útra használják föl.

Mai fogalommal élve vidéki túrákra is mentek, amelyek persze szakmaiak voltak, ugyanis a közeli társ-dalárdákkal is tartani kellett a személyi-dalárdás kapcsolatokat. Elsőként Harkányban léptek föl, és a 11 számban a zeneszerzőként is működő Hoffer Károly két szerzeménye is szerepelt. Innen Bonyhádra indultak, az ottani dalos egyesület rendezvényére, a szekszárdi dalos egylettel együtt adtak hangversenyt, és nagy sikert arattak mindannyian, a pécsieket pedig külön ovációval fogadták a derék tolnaiak.

A bonyhádi Tanácsháza

A következő év beharangozásánál adjuk át a szót az akkori „dalárdás krónikásnak”, Haksch Lajosnak: „Nagy volt az öröm, duzzadó a büszkeség a debreczeni első győzelem után, nyugodt volt az öntudat, a benső meggyőződés a siker teljes volta fölött Nagyváradon. Ahol a jury ítéletében nem osztakozó sajtó és közönség egyhangulag a Pécsi Dalárdának osztotta az elsőség pálmaágát. De olyan elkábító diadalmámorral még utóbb, a nehéz problémákat elé tűző versenyekről se tért meg otthonába a Pécsi Dalárda, mint kincses Kolozsvárról az 1874-edik év nyarán. – Nem hasonlítván össze természetesen e hazatérést a külföldi útról való visszatéréssel, amikor valósággal világ-zsákmányt hoz haza iszákjában a dal hódító lovagja…”

Visszatekintvén az 1874. évi kolozsvári sikerre már Haksch Lajos is megállapította, hogy ennek „előszobája” az arra való fölkészülés volt, mindent ennek rendeltek alá. Úgy válogatták meg föllépéseiket, gondosan gyűjtögették az utazás költségeit, és végül megszervezték az utat is. És hogy egyrészt kulturális élményt nyújtsanak a pécsieknek, másrészt pedig anyagilag is biztosítsák a kolozsvári utat, fölkészültek a kor kedvelt művésze, a Stahl nevű volt német színigazgató rendezésében egy népszerű operettnek, Herman Ripper: Incognito című két felvonásos művének előadására.

Az akkori színházban 1874. június 27.-én és 28.-án, valamint augusztus 15.-én adták elő nagy sikerrel. Sőt még „ráadásként, harmadik felvonás helyett” egy kis vígjátékkal is „megajándékozták” a szép számú közönséget, Neumann Etel és Józsi, Lakits Marcsa úrhölgyek és úr fölléptével.

Schöppenstedt címere

Most pedig nézzük az azóta már elfeledett „Incognito” operett szereposztását. A fejedelem – Jilly Alajos, Schwalbenschweif udvari tanácsos – Winkle Gyula, Winkelmass Jankó ácslegény – Hoffer Károly, Ordenhuber, Schöppenstadt polgármestere – Dulcz István, Speckburger hentesmester – Herczenberger József, Rothnase – Koharics Gyula, Nagelmann kovácsmester – Egerszeghy Kálmán, Bücklinger, a fejedelem komornyikja – Rihmer, Udvari lovászlegény – Scharl Gusztáv, a várőrség káplárja – Hirt János. Szerepeltek még községtanácsosok, a várőrség katonái. Maga az operett Schöppenstadtban játszódik 1777-ben. (Schöppenstedt a németországi Alsó-Szászország tartományban van, 2019 szeptemberében 5474 lakosa volt.)

Eszék főtere

S még ekkor sem lett vége a sikeres rendezvények sorának: egy, a Tettyén rendezett népünnepély, és még egy sikeres hangverseny is hozzá adódott a művészi sorozathoz. Az operett nagy sikere pedig Eszékre is eljutott. Derék eszéki barátaink pedig nagy lelkesen megüzenték a pécsi dalos testvéreiknek, jöjjenek ide, és náluk is adják elő az Incognito-t. Természetesen a pécsiek ezt örömmel meg is tették, és a siker-sorozat itt fejeződött be – hasonlóan sikeresen.

(Képek forrása: Wikipédia)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 10. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés