Apollinaire két pornográf regénye
Guillaume Apollinaire
Guillaume Apollinaire (1880-1918) költészete barátságaiból és szerelmeiből táplálkozik. Prózai írásait, verseit és levelezését egyaránt a túlfűtött erotika hatja át. Irodalmi karrierjének kibontakozása előtt Apollinaire két pornográf regényt írt. A Les Exploits d’un jeune Don Juan (Egy ifjú Don Juan emlékiratai) szerzője: A. G.
Apollinaire monogramja szerzőként félrevezető és félre is vezette mindazokat, akik az erotikus regényt Apollinaire fiatalkori élményeinek feldolgozásaként kezelték. Még a 2004-ben megjelent magyar kiadás előszavának írója is így mutatja be a művet: „Az Egy ifjú Don Juan emlékiratai Apollinaire egyik korai, vélhetően saját serdülőkorának és férfivá érésének élményein alapuló kisregénye.” Holott Helmut Werner 2000-ben Egy ifjú Don Juan emlékiratai: Megoldódott egy régi probléma című tanulmányában tisztázta, hogy valójában egy meg nem nevezett német szerző Gyerekkori bujaság: Egy fiú vallomásai című könyvének adaptációjáról van szó. Werner a két könyv fejezetenkénti egybevetésével kideríti, mennyi Apollinaire része az átírásban.
1907-ben megjelenik Apollinaire Les Onze mille verges (Tizenegyezer vessző) című pornográf regénye. A szerzőt itt is csupán a G. A. jelzi. Egy Louise de Coligny-Châtillon-hoz címzett levelében a költő elismeri, hogy ő a könyv szerzője.
A Tizenegyezer vessző francia címe: Les onze mille verges (a verge vesszőt és hímvesszőt is jelent) utalás a IV. században élt Szent Orsolyára, aki egy keresztény breton király lánya volt, és akit egy pogány herceg feleségül kért. Mivel a lány szűz akart maradni és meg 
akarta őrizni kereszténységét, tizenegyezer társnőjével Rómába zarándokolt, majd a Rajnán Kölnbe hajóztak. Itt Attila hun király barbár harcosai lemészárolták a szüzeket, Attila pedig feleségül kérte a lányt, aki elutasította. Caravaggio Szent Orsolya vértanúsága című festménye is megörökítette a történetet.
A ’szűz’ franciául ’vierge’ és így utal a cím a tizenegyezer szűzre: ’onze mille vierges’.
A Tizenegyezer vessző egy román hoszpodár, Mony Vibescu fiktív története, aki Bukaresttől Párizson át egész Európában a szexualitás valamennyi változatát átéli, mígnem Port Arthurben tizenegyezer katona halálra vesszőzi, amiért nem teljesítette fogadalmát: „Tizenegyezer vesszőt kapjak fenekemre, ha nem bírok végig húsz menetet.”
A mű obszcén jellegére mi sem mutat rá jobban, mint hogy a magyar fordítás címlapján ez áll: Kizárólag erős idegzetű, felnőtt olvasóknak.
Caravaggio: Szent Orsolya vértanúsága
Egy szenvedélyes szerető: Louise de Coligny-Châtillon
Louise de Coligny-Châtillon
1914-ben Apollinaire-re nehéz idők köszöntenek. Augusztus 10-én, egy képeslapon írja olasz barátjához, Ardengo Soffici-hoz: „Aláírtam kérvényemet, és remélem, augusztus végéig besoroznak.” A hadseregbe való felvételi kérelmének indoklásaként Apollinaire kijelenti, hogy beszél németül, jól ismeri Köln környékét és jól bírja a gyaloglást. Kérvényét elutasítják. Viszontlátja volt szerelmét, Marie Laurencint, akivel két éve szakadt meg kapcsolata, és aki Spanyolországba készül azzal a német festővel, akivel összeházasodott. Apollinaire szűkösen él és lelkileg kiüresedett. Elhatározza, hogy elkíséri írogató ügyvéd barátját, Henry Sieger-Pascalt Nizzába, ahová szeptember 6-án érkeznek meg. Itt találkozik a világ minden tájáról érkező művésszel, íróval, akik a háború zaja elől keresnek nyugalmat a békés városban. Szeptember végén, egy vasárnapi napon Nizza legjobb vendéglőjében ebédel baráti társaságban, amelyhez csatlakozik egy elegáns párizsi asszony, Louise de Coligny-Châtillon. A harminchárom éves elvált nő unokanővérénél, a becenevén Mémée-nek nevezett Edmée Dedons de Pierrefeu-nél lakik Saint-Jean Cap-Ferrat-ban, a kis tengerparti üdülőparadicsomban.
Louise de Coligny-Châtillon 1881. július 30-án született a Franciaország keleti részén elhelyezkedő Vesoulban. Szigorú anyja vallásos nevelésben részesítette. Előbb szülővárosának Institut Saint-Enfant-Jésus elnevezésű lányneveldéjében, apácák irányítása alatt tanult. Miután a család Dijonba költözött, a város dominikánus intézményében nevelkedett. Dijonban ment férjhez 1904. március 8-án Coudenhove báróhoz. 1912-ben elvált. Apja 1913-ban bekövetkezett halálakor anyja kiforgatta atyai örökségéből és egy vasa sem maradt. Barátja és szeretője, Gustave Toutaint támogatta anyagilag.
Louise de Coligny-Châtillon repülőgépén
Kevéssé ismertes, hogy Louise de Coligny-Châtillon az első négy pilótanő egyike volt, aki miután Peau-ban kapott kiképzést, 1912-ben Étampes légibázisára került. Fényképalbumában az 1911-1912-es években készült képeken Juvisy, Pau és Etampes repülőterein repülőgépében ülve látható. Ez az adalék segíti megérteni azt a jellemzést, amit Apollinaire barátja, André Rouveyre − aki rokonságba állt Louise-zal és jól ismerte – adott róla: „szellemes, fesztelen, frivol, zabolátlan, gyermeteg, érzékeny, megfoghatatlan, ideges, lényegében kissé eszeveszett”. Másutt pedig még hozzáteszi, hogy kalandor típus, aki szereti a veszélyeket, meggondolatlan és vakmerő. A fentiekkel magyarázható teljességgel következetlen viselkedése is Apollinaire-rel.
Találkozásuk másnapján Apollinaire szenvedélyes levélben vallja be szerelmét Lou-nak, ahogyan nevezi: „Alig huszonnégy óra telt el ezen esemény óta, és a szerelem máris lehúz és lelkesít, váltakozva oly magaslatokban és mélységekben, hogy már nem is tudom, szerettem-e valakit is ezidáig.” Új szerelmével egy barátjához írt levelében így dicsekszik: „Szent Lajos vére folyik ereiben”.
Lou őszintén mesél Apollinaire-nek szomorú gyerekkoráról, szigorú anyjáról, aki a rebellis gyermeket a nyári szünetekben bezárta szobájába, a testi fenyítésekről. A költőt megérintették ezek a vallomások. Nem volt előtte ismeretlen az erőszakos anya képe. Utalva beszélgetésükre, tőle szokatlan ügyetlenséggel fogalmazza meg érzéseit: „már ma reggel megmondtam, hogy szeretem magát. Már a Nizza óvárosában elköltött ebéd óta éreztem, amikor szép, nagy őzszemével olyannyira megzavart, hogy gyorsan távoztam, hogy elkerüljem a szédülést, amit okozott.”
A költő a következő szombaton folytatja ostromát. Egy hosszú, lírai levélben Lou-t egy mókushoz hasonlítja, ami perzsa rózsakertben kergetőzik. Azt írja, hogy az asszony még akkor is méltó szerelmére, ha azt nem viszonozza. Szerelmi hevében megfeledkezve mindarról, amiket előző szerelmeinek, főleg Marie Laurencinnek írt, így folytatja levelét: „Ezek nem üres szavak, mert ezt egyetlen nőnek sem írtam eddig, akkor sem, amikor azt hittem, szerelmes voltam”. A frivol nő hírében álló Louise nincs hozzászokva az efféle kifinomult udvarláshoz, és nem hatják meg a költő szavai. A gyönyörű, szellemes, ugyanakkor szeszélyes Lou nem utasítja vissza a férfi közeledését, ám ez inkább kacérkodás a részéről, mint viszonzott szerelem.
Apollinaire levele, amelyben szerelmet vall Lou-nak
A csalódott Apollinaire 1914. december 4-én megjelenik a nizzai sorozóbizottság előtt, amely alkalmasnak tartja a katonai szolgálatra, és december 6-án a költő megkapja katonakönyvét, amely szerint Nîmes-ben a harmincnyolcadik ezred tüzére lesz. „A legnagyobb boldogság töltött el, amikor a nizzai sorozóbizottság alkalmasnak talált” – írja Picabiának. Számára a hadsereg egyet jelentett a francia állampolgársággal. Igaz, hogy hivatalosan csak 1916. március 9-én jelent meg a tény a Journal Officiel-ben, nyolc nappal azelőtt, hogy egy lövedék szilánkjától koponyasérülést szenvedett.
A kaszárnyában bepakolja katonaládájába a legszükségesebb dolgokat. Ekkor jelzik neki, hogy valaki várja odakint. Legnagyobb meglepetésére Lou áll a kaszárnya kapujában. Az asszony váratlan feltűnése nem véletlen. Annak dacára, hogy eddig nem engedett a költő kéréseinek, könyörgéseinek, Apollinaire távolléte miatt egyfajta magány érzése szakadt rá. Elhatározza, hogy felhasználja ezt az érzelmes férfit titkos vágyainak kielégítésére, annál is inkább, mivel megérezte a másikban, hogy nem mindennapi szexuális szokásaiban partnere lehet.
Az asszony váratlan ajándéka boldoggá teszi a költőt és ezt követően az öröm percei és civódások váltogatják egymást. Amint Apollinaire megérkezik a harctérre, Beaumont-sur-Vesle-be, levelet ír Lou-nak, amelyben örömmel számol be első benyomásairól: „Drága Lou, a lövedékek hangja egy valóságos macskanyávogás, úgy nyávognak, mint a szerelmes macskák. Fantasztikus.”
Lou-val nemcsak a szerelem, de az ópium „gyönyöreit” is megosztotta Apollinaire. Erről így számol be Fernand Fleuret-hez, költőtársához és barátjához írt levelében: „Négy hónapot töltöttem Nizzában, és semmi időm nem volt, hogy Önnek írjak. Az ópium, aztán a szerelem, minden napomat, minden éjszakámat kitöltötte”.
1915. február 4-én Apollinaire két levelet és három verset – Adieu (Isten veled) Dans un café à Nîmes (Egy nîmes-i kávéházban) és Rêverie sur ta venue (Álmodozások érkezésedről) – küld Lou-nak. Másnap egy szenvedélyes levelet ír Lou a költőnek, amelyben szabadjára engedi szexuális fantáziáját. Szeretné, ha szerelme megbilincselné, és egész éjszaka az ájulásig korbácsolná.
Apollinaire katonatársaival a fronton
1915 február elején Lou engedélyt kap, hogy áthaladjon a háborús zónán. Február 8-án Toutou-hoz igyekszik, és erről be akar számolni Apollinaire-nek. Toulonból hosszú levelet ír, amit a Levelek Guillaume Apollinaire-hez című kötetben olvashatunk, a 3-as számmal megjelölve. A levél előtt fel van tüntetve, hogy a vonaton írta (útban másik szeretőjéhez, Toutou-hoz). „Imádott kis kedvesem” – kezdődik a levél, majd ezt írja: „Ó Guim, mennyire szükségem van rád, szerelmedre!” A levél további részében a pornográf irodalom gyöngyszemei közé illő módon részletezi, hogyan szokták kielégíteni Apolllinaire-rel egymás szado-mazochista vágyait. Ugyanebben a levélben fel akarja kelteni a költő féltékenységét, és nem tudni, a valóságot írja le vagy fantáziál, mindenesetre három angol tisztről ír, akikkel együtt utazik a vasúti fülkében, és akik közül egy vörös hajú hihívóan nézegeti: „Ebben a csodás pillanatban rápillantok…nem valami sok, mert mégcsak hozzám sem ér…de ez végtelenül kéjes…őrült vágyam támad, hogy odaadjam magamat ennek az ismeretlennek! És ha nem szeretnélek, meg is tenném!” És itt ismét felnőtt tartalom következik. Végül így fejezi be levelét: „Mindenem a tiéd… szükségem van a korbácsütésekre… szükségem van arra, hogy összetörj, legyőzzél! Imádlak! A te kis Lou-d.”
Ezután kapcsolatuk legszomorúbb epizódja zajlik le. Miután a költő elolvassa Lou túláradó szerelméről valló sorait, biztos abban, hogy az asszony meglátogatja Nîmes-ben. Mivel Lou-nak semmi jövedelme nincs, Gui is csak barátai nagylelkűségére számíthat, a költőnek fejtörést okoz, hogyan biztosíthatna egy megfelelő találkozóhelyet. Végül egy Nicolini nevű barátja segítségével talál egy kétszobás lakást, és erről igen nagy részletességgel számol be Lou-nak 1915. február 7-én kelt levelében. Megírja, hogy mennyi a lakás bérleti díja, hogy nyugodt környéken van, hogy milyen a szobák berendezése, nem feledkezve meg a fürdőszoba, a konyha pontos leírásáról sem. Leveléhez csatol egy rajzot is az utcáról, a házról, megadja a lakás alaprajzát.
Mivel Lou nem válaszol, február 12-én sürgető levelet ír az asszonynak: „Szívem, írj nekem, írj nekem, nem tudom, miért nem írsz.” A várva várt levél február 17-én megérkezik. De tartalma egészen más, mint amit a költő várt. Lou közli vele, hogy megérkezett Toutou-hoz. Megírja, hogy nem megy el Nîmes-be, Toutou-val marad, csak április 15-e után lesz szabad. A következő napokban Apollinaire még megpróbálja rábírni szerelmét egy találkozásra. Február 23-án azt írja neki, hogy az asszony hiánya miatt vigaszul Lounak nevezte el fehér kancáját. Február 27-én levelet kap Loutól, amire azonnal válaszol. Közli vele, hogy lemondja a lakást, ami már egy hónapja üresen vár rájuk, és kifizeti a bérleti díjat. Levelének hangneme − eltérően a megelőzőkétől − kimért, sértődött: „Viszontlátásra hát, kedves barátnőm, hacsak nem isten veled.” A szakítás nyilvánvaló, és az is, hogy ezt Lou döntötte el.
Levelezésük azonban korántsem szakad meg. 2018-ban megjelent Louise de Coligny-Châtillon Levelek Guillaume Apollinaire-hez című könyve, amely Lou félszáz, Apollinaire-hez írt levelét tartalmazza. Azelőtt mintegy tíz levél volt ismeretes Lou tollából. Az új levelek módosítják azt a képet, amit a szeszélyes, szívtelen szeretőről alakított ki az irodalomtörténet. A „rideg szívű, csapongó természetű, hűtlen asszony, aki közömbösen vált el a lángoló szerelmű költőtől”, valójában szakításuk után is nagy gondot fordított arra, hogy baráti kapcsolatot tartson azzal az Apollinaire-rel, akit csodált és akire büszke volt. 1915. március 29-én kelt levelében ezt írja: „Bármilyen hosszú legyen is az idő, ami bennünket mostantól elválaszt, (…) mindenképpen számítanunk kell egymásra.” Majd később így folytatja levelét: „Ne szomorkodj, nem kell szomorúnak lenned, mert teljes szívemből szeretlek és a távollét ezen semmit sem változtat.”
A költő egészen 1916. január 18-ig küldözgeti még szerelmes sorait az asszonynak. Mindenről beszámol és továbbra is csatol verseket leveleihez. És hogy szerelme korántsem hűlt ki, azt bizonyítja például az 1915. április 5-én kelt levele, amelyben ezeket írja: „Nagyon szeretlek kicsi Lou”. Arról is szól, hogy úgy érzi, hamarosan viszontlátják egymást.
1915. június 2-án Lou rózsaszirmokat csúsztat levelébe. Válaszában a költő ezt írja: „Kicsi, imádott Loum, az általad küldött nagy, parázna csók elképesztő állapotot okozott (…) Újra Lou parancsolójának képzeltem magam, aki teljességgel uralkodik felette; Lou egészen belebetegedett az izgalomba és a bolondulásig szerette a domináló Gui-t.” Hogy jöhetett a költő ennyire lázba néhány rózsasziromtól (feuilles de rose)? A magyarázat abban rejlik, hogy a „faire feuille de rose” egy szexuális aktust jelent.
A „titkos költemények” ihletője: Madeleine Pagès
Apollinaire és Madeleine
Apollinaire, bár még mindig szereti Lout, 1915. január 2-án egy vonaton megismerkedik Madeleine Pagès-szel.
Találkozásukról az 1952-ben Tendre comme le souvenir címmel kiadott kötet előszavában olvashatjuk Madeleine visszaemlékezését: „1915. január 1-én találkoztam Guillaume Apollinaire-rel a Nizzából Marseille-be tartó vonaton.” Leírja megelőző vakációját, felszállását a vonatra, és hogy éppen arra készült, hogy Marseille-ig boldog semmittevéssel töltse idejét, amikor egy katona lépett a fülkébe. Érdemes felidézni Madeleine első benyomásait Apollinaire-ről: „magas, kissé kurta lábakkal, erős felsőtesttel; túl kicsi katonasapkáját fején hátra tolva viseli. Magányom kútba esett. Kedvem lenne átmenni a szomszédos fülkébe, de hogy tehetném meg feltűnés nélkül? Eközben a katona lágy hangon beszél hozzám: „Versek? Akar verseket olvasni? Olvassa hát el Baudelaire-től A romlás virágai-t. Azt mondta: „A romlás virágai” Baudelaire-től? Nem változtatok fülkét.”
Madeleine elmeséli miről beszélgettek, és hogy útitársa le nem vette róla a szemét. „Szemei gesztenyebarnák, akárcsak a haja, gyönyörű vonásai vannak, sapka nélkül sokkal szebb.” Amikor a költő megkérdezi Madeleine-től, szereti-e a verseket, ő azt válaszolja, hogy úgy szereti, mint az életet, és hogy a kettőt nem tudná elválasztani. „Akkor azt gondoltam, meg fog ölelni, annyira meg volt elégedve válaszommal, és éreztem, hogy mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát és költőkről kezdett beszélni.” Ettől kezdve egymás szavába vágva idézték kedvenc költőiket. Apollinaire hirtelen felteszi a kérdést: „Ismeri az én kedves Villonomat, kisasszony?” Madeleine: „És én elragadtatva azonnal rávágtam:
Én csak szegény kis vénasszony vagyok,
Oly együgyű, a betűhöz nem értek;”
(Madeleine Villon Ének, melyet Villon anyja kérésére szerzett, hogy azzal könyörögjön Mi Asszonyunkhoz című verséből idézett). Közben egy utas beszáll a fülkébe, így egy időre megszakad beszélgetésük. Amikor újra kettesben maradnak, Apollinaire bemutatkozik: „Én is költő vagyok, Guillaume Apollinaire
Madeleine kézirata Apollinaire-rel való megismerkedéséről
név alatt írom verseimet. Hallott már rólam?” Madeleine sajnálattal közli útitársával, hogy nem találkozott a nevével az általa ismert Száz legjobb francia költő című gyűjteményben.
Madeleine meghatóan írja le, hogyan fogta meg Apollinaire lénye: „Nem tudom elviselni ezeket a gyöngéd szemeket, azt a lágy hangot, a gondolat, hogy megérintem a kezét, kibírhatatlan, érzem, hogy amint leszállunk a vagonból, futni kezdek. (…) El kell ahhoz távoznia, hogy gondolni tudjak rá.”
1915. április 16-tól Apollinaire mintha nem ugyanaz az ember volna, aki Louhoz az obszcenitás határán innen és túl lévő leveleket írta. A fiatal, szűz tanárnőnek rendkívül visszafogott, udvarias leveleket küld: „Kisasszony, Nem tudtam önnek megküldeni verses könyvemet, mert kiadóm a hadseregben van, akárcsak én, és kiadója zárva van. Elküldöm, amint tudom. Emlékszik még rám, január elsejére, Nizza és Marseille között? Nagyon tiszteletteljes hódolatom. Kezeit csókolom Guillaume Apollinaire” – írja egy képeslapon április 16-án. Május 5-én egy hosszú levélben, hatvan méterre a német lőállásoktól számol be Madeleinnek mindennapjairól.
Apollinaire édesanyja, Olga
A levelet így fejezi be: „Lábaihoz helyezem, Kisasszony, Guillaume Apollinaire tiszteletteljes hódolatát.” A lány válaszol leveleire, amitől a költő felbátorodik, és június 4-én már „csodálatos kis tündéremnek” szólítja. Lounak ekkor már ritkábban ír, de június 7-én így fejezi be hozzá írt levelét: „Mindenképpen imádlak és ölellek, nagyon, nagyon malac módon. A Te Guid.”
Szeptember 2-án írt levelében Apollinaire bemutatja Madeleine-nek édesanyját, Olgát. A lány kérdésére válaszolva, hogy vajon beszélt-e már a költő anyjának kettőjükről, ezt írja: „Nem, de ennek nincs jelentősége, és eltávkor majd elmesélem, miért. Egyébként nagyon szeretem a mamát, és ő is szeret engem, de egy olyan erős szláv egyénisége van, hogy mindig féltékeny lenne arra, akit a fia szeret. Nagyon szeretné magát, de nem értenék meg egymást.”
Madeleine-hez írt leveleiben a költő egyre többet beszél a lány szűzességéről, meg arról, hogy hamarosan egybekelnek, meg vágyairól. 1915. szeptember 21-én azután elérkezettnek látja az időt, hogy szabadjára engedje fantáziáját, és elküldje a lánynak első „titkos költeményét”:
Tested kilenc kapuja
Ez a vers Madeleine egyedül csak a tiéd
A mi vágyunk egyik első költeménye
Legelső titkos költeményünk Ó szerelmem
Édes a nap és édes a háború Ó hogyha bele kellene halnunk
Nem tudod szűzlányom Testednek kilenc kapuja
Hetet már ismerek kettő még rejtve előlem
Négybe már beléptem ne is reméld hogy kilépek valaha
Csillagzó szemeden át testedbe léptem
És füleden szavaimmal melyek parancsomra hallgatnak és kisérnek
Szerelmem jobb szeme szerelmem első kapuja
Leeresztette szemhéja függönyét
Pilláid úgy sorakoznak mint fekete katonák egy festett görög vázán ó szemhéj fekete
Bársony függönye
Mely mögé rejtőzött fényes
És súlyos szerelmünkhöz hasonló
Tekinteted
Szerelmem bal szeme szerelmem második kapuja
Az elsőhöz hasonló szűzi mint ő és szerelemtől terhes
Ó kapu melyen át képem és mosolyom eljut szivedhez
Csillagként ragyogó imádott szemeidhez hasonló
Tekinteted kettős kapuja imádlak
Szerelmem jobb füle harmadik kapu
Magamévá tettelek úgy nyitottam ki az első két kaput egészen
Fül hangom kapuja meggyőztelek
Szeretlek téged akiben eszem által lesz a kép értelmesebb
S te is bal fül szerelmem kapui közül a negyedik
Megáldom én szerelmem füleit
Kapuk akik hangomra megnyíltatok
Mint a tavasz simogatására megnyílik a rózsa
Rajtatok keresztül ér el a hangom
Madeleine egész testébe s a Parancsom
Egészen férfi vagyok és egészen költemény
Vágyának költeménye amitől magamat is szeretem én
Szerelmem bal cimpája szerelmem és vágyunk ötödik kapuja
Rajta is belépek kedvesem testébe
Kényesen belépek férfi-szagommal
Vágyam szagával
Az éles férfi-illattal melytől Madeleine megrészegül
Jobb cimpa szerelmem és gyönyörünk hatodik kapuja
Te aki érzed majd szomszédokkal együtt gyönyöröm illatát
És összefonódó illatunk mely erősebb és édesebb a virágzó tavasznál
Orrcimpák kettős kapuja Imádlak te annyi párák és zamatok tudományába vágó
Finom örömöt kináló
Madeleine szája szerelmünk hetedik kapuja
Láttalak téged ó vörös ajtó vágyam szakadéka
S a katonák kik meghaltak ott a szerelemtől azt kiáltották hogy megadják magukat
E drága gyöngéd kapunak
Ó Madeleine még két kapu van
Amit nem ismerek
Tested két titokzatos
Kapuja még
Szerelmem nagy-nagy szépségének nyolcadik kapuja
Ó tudatlanságom mint vak katonák a spanyollovasok között a haldokló Flandria folyékony holdja alatt
Vagy inkább a felfedező aki éhen és szomjan hal az őserdő mélyén
Mely sötétebb mint az Erebosz
És titokzatosabb Dodonánál
És Kasztáliánál üdítőbb forrást rejt magában
De szerelmem megleli ott a templomot
S miután vérbe boritotta a gátat melyen az ártatlanság elragadó szörnye vigyáz
Felfedezem és felfakasztom a világ legforróbb gejzirét
Ó szerelmem édes Madeleine-em
Máris ura vagyok a nyolcadik kapunak
És te kilencedik kapu te még titokzatosabb
Ki két gyöngy-hegy közt tárod fel magad
Te még titokzatosabb mint a többiek
Varázslatok kapuja melyekről beszélni se lehet
Az enyém vagy te is
Te legdicsőbb kapu
Enyém kinek kezében
Ott a kilenc kapuba
Illő kulcsok mindegyike
Ó nyíljatok meg szavamra kapuk
Én vagyok a Kulcsok ura
A Titkos költemények díszdoboza
(Somlyó György fordítása)
Ekkor Madeleine már halálosan szerelmes a költőbe. Egy hónappal később aggódva írja neki: „Ha testem valósága kevesebb gyönyört nyújtana, mint amit elképzelsz, szerelmem, abba én belehalnék.”
Apollinaire tizenkét „titkos költeményt” írt Madeleine-hez, ezek közül egy számozatlan, mások elvesztek. 1967-ben Titkos költemények címmel ezek a versek megjelentek Salvador Dali illusztrációival. A díszdobozt, amibe a könyv került, egy arany pecséttel ellátott Dali-illusztráció díszíti.
Nyolc illusztráció a szövegben, míg másik tíz külön lapokon csatolva a könyvhöz, a festő aláírásával szerepel. A Titkos költemények mindössze 235 számozott példányban jelent meg.
Dali illusztrációja a Titkos költemények-hez
Hozzászólások