(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)
II. rész
6.
Tágas, kb. 20 szobás terembe támogattak, rám húztak egy hálóinget, és magamra hagytak a többi… őrült közt. Szó szerint: őrült közt, ugyanis engem, bármilyen hihetetlenül hangzik is, egyenesen a bolondok házába, elegánsabban szólva pszichiátriára fuvaroztak.
Hogy miért pont ide? Ezt kérdeztem magamtól is, mert egy olyan beutalóval, amilyent épp a minap nyomott Dudás Edit háziorvos a kezembe, aligha képzelhettem, hogy elmeorvosok kezébe kerülök.
A demenciával… még hagyján. De ez még csak egy háziorvos, nem szakorvos véleménye.
– Róza, gyere ide! – üvöltött fel egy férfi valahonnan a kórterem mélyéből.
A mellettem lévő ágyban fiatal, izmos férfi feküdt félig meztelenül. Néha fel akart kelni, de hiábavalóan erőlködött, ugyanis szíjakkal kötötték az ágyához. Egy másik ápolt állandóan szentségelt egy láthatatlan személlyel, hol halkan, hol hangosan, de akkor zengett belé a kórterem. Mindezt végigélni, -hallgatni nem kis dolog még az ilyen edzett orvosoknak, nővéreknek is, mint akik itt dolgoznak. Ember legyen a talpán, aki ezt kibírja – bújtam a takaró alá, és csakhamar mély álomba merültem.
A következő napokban körbesétáltam az akut osztály minden zegzugát, hogy ne feküdjek már egész nap, mint ezek a szerencsétlenek mellettem. Sétálni, sétálni, sétálni! – visszhangzott bennem egyre Dudás doktornő szlogenje, ez kell a vérnyomásos betegnek. Hallgattam rá, már számtalanszor tapasztaltam, mennyire igaza van, így sokszor félájultan is kitámolyogtam a folyóra. És hatott, komolyan, éreztem, hogy normálisabban dobog a szívem, még ha ezekbe a sétákba olykor bele is fáradtam.
– Ildikó vagyok – lépett hozzám fél óra séta után egy csinos, meglehetősen dekorált, 40 év körüli asszony. – Maga új itt? Mikor érkezett?
– Pál – válaszoltam kelletlenül, mert bármilyen csinos is volt a nőszemély, csöpp kedvem sem volt a társalgáshoz.
Nem úgy neki, bele is vágott derekasan, és tíz perc múlva már mindent tudtam a férjeiről, női igényeiről, ideáljáról, meg hogy milyen gondosan vigyáz rá a kecskeméti maffia. Alig figyeltem rá, nem is értem, miből következtetett arra, hogy engem ilyen sóder érdekel.
– A… a maffia?
– A maffia – bonyolódott bele egy zavaros mesébe. – Elhiszi?
– Tessék?
– Mondja, figyel maga rám egyáltalán?
– Hogyne, csak tudja, kissé nagyothallok. Nem bánnám, ha hangosabban beszélne.
– Megőrült! Még csak az hiányzik, hogy más is meghallja.
Idegesítő egy dáma. Szívesen megszabadulnék tőle. De miképpen? Az ilyen nőket elég nehéz lerázni.
– Elárulom, maga nagyon szimpatikus nekem.
– Tessék?
Elismételte.
– Köszönöm, ön is nekem.
– Én miért?
– Mert olyan disztingvált, intelligens a szókincse.
– Igazán? – bújt a mellemre boldogan.
– Tessék?
– Örvendek, hogy ilyennek lát – válaszolta egy fokkal idegesebben.
Megvan, kitaláltam, miként adjak túl rajta! Még eleresztettem néhány tesséket, mire fogta magát a hölgyike, és faképnél hagyott. Sokallta a tesséket.
A járóképes betegek közös ebédlőben fogyasztották el a reggelit, ebédet, vacsorát. Általában rendbontás nélkül, szótlanul. Még szerencse, más szóval nem a dühöngő őrültek osztályára vonultam be gyógyulni. De miért nem a megyei pszichiátria fogadott be? – morfondíroztam magamba, ahol minden kórteremhez jár egy fürdőszoba, miközben itt csak egyetlen fürdő állt az egész földszinti részleg rendelkezésére, és az is olyan, hogy… Jobb, ha nem részletezem, nehogy még félreértsenek az illetékes elvt… izé… szerveink – sóhajtottam, és ezzel a sóhajjal már le is mondtam civilizációnk egyik alapvető vívmányáról. Elég sajnálatos, de én ezt is megértem, nem lehet mindent egyszerre megvalósítani, amit Kádárék kifelejtettek az ötéves tervekből. A betegek engedelmes, szinte alázatos viselkedése azonban már más tészta. Vajon mi az oka annak, hogy szinte katonás rendben zajlik az élet ennyi nehéz fiú közt? Nemsokára ezt is megtudtam, amikor a gyógyszerek kapcsán összeakadt a fődokival a bajuszom.
– Főorvos úr, kérem szépen, zavarhatom egy pillanatra? – szólítottam meg a pultnál foglalatoskodó nagyembert.
Többszöri makogásomra sem válaszolt. Egyszerűen átnézett rajtam, mint az üvegen. Hm, már látom, hogy itt ez a módi.
– Valami nem stimmel a gyógyszereimmel – tértem ekkor egyenesen a tárgyra, amitől akkorát ugrott, mint egy bakkecske.
– Maga meg mi a csodát hadonászik itt? Nem ismeri a kórházi rendet? Hallatlan, hogy ezek a betegek még a legegyszerűbb regulát sem tisztelik.
– Milyen regulát?
– Hogyha valami mondanivalója van, azt kizárólag az orvosi viziten ismerteti. Erre való a vizit, ha nem tudná.
– Nem tudtam.
– Most tudja. Leléphet.
– De, kérem, a gyógyszereim. Nem azokat kapom, amiket a háziorvosom felírt, és… és be is váltak, kérem tisztelettel. Ott van az egész kórlapom szépen rendben a számítógépen, csak el kellene olvasni.
– Rendben? Ez az összevisszaság?
– Felsorolhatom, milyen gyógyszereket szoktam naponta bevenni?
– Majd tisztázzuk a viziten, jó, és hagyjon már engem is kiszuszogni magamat – rikácsolta.
– Nahát, micsoda ispotály, hiszen itt az orvosok idegesebbek a betegnél.
– Mit makog?
– Köszönöm a tájékoztatást.
Sétálás közben be-benéztem a kórtermekbe. Az egyikben feltűnt egy szakállas, hosszú leplet hordó férfiú.
– Szent Péter – somfordált mellém ismét Ildikó. – Legalábbis ő annak hiszi magát.
– Agresszív?
– Mint a bárány.
– Érdekes, hogy itt milyen engedelmesek a betegek.
– Naná, próbáljanak csak feleselni valamelyik nővérrel, nem szólva a dokikról, akiket félistenként tisztelnek.
– Csakugyan?
– Jó, nem tisztelnek, sőt, de hogy félnek tőlük, azt a vak is láthatja. Szinte alig mernek közeledni hozzájuk.
– Ne vicceljen, de hiszen ezek bolondok, mármint az ápoltak.
– Gondoltam.
– Hogy tudják felmérni azzal a tyúkeszükkel, mikor, miért kell félni valakitől?
– Ne aggódjon, erről gondoskodik az egészségügyi személyzet, és annak számtalan útja-módja van.
– Például?
– Rá sem hederítnek, ha hívják őket, sosem kapnak repetát, és néha úgy rájuk förmednek, hogy egyből kirottyan belőlük az ebéd, vacsora. Bezzeg más az élet felettünk.
– Az emeleten?
– Az emeleten. Persze a rend, fegyelem ott sem hiányzik. Nemhiába nevezik ma is honvédkórháznak a Balaton utcai pszichiátriát, mert Mars isten szelleme most is itt tanyázik minden dolgozóban. Ezzel szemben a betegek szabadon járhatnak-kelhetnek, bárki kérhet kimenőt, és ilyen utálatos inget sem visel senki sem.
– Kivéve önt, mégis hogy lehetséges, miért engedik meg ezt pont magának?
– Mert tőlem is félnek, tudja, a maffia – borzongott meg a hölgyike.
– Csak nem fázik?
– Rossz előérzetem van. Mint mindig, ha meghal valaki.
– Kicsit hangosabban, ha kérhetném.
– Maga nagyothall?
– Eltalálta.
– Ebben a kórházban még ma meghal valaki.
– Róza, gyere ide!
– Ez az úriember?
– Talán ő, talán maga.
– Micsoda? – szökött a vér az arcomba.
– Nem, maga nem, azt biztos megérezném – simogatta meg az arcomat. – Mi az már megy? Nem tetszik a társaságom?
– Hajt a szükség! – iramodtam a vécére. – Majd később még beszélgetünk.
Még a vécén ültem, amikor vérfagyasztó sikoly hasított a fülembe: egy öreg néni adta át lelkét az örökkévalóságnak. Ami azt illeti, hozhattak volna ennél jobb helyre is, hogy kezeljék azt a fránya vérnyomást. Másnap vizit állt a programban.
– Á, Pál úr! – ismert fel a főorvos. – Jól érzi magát? Esetleg van valami panasza? Most látja, beszélhet. Tessék, megadom a szót, csak röviden és velősen.
– Kötelességemnek érzem jelenteni, hogy gombásak a lábkörmeim. Mivel az ilyesmi fertőző, szeretném, ha sürgősen megvizsgálna a bőrgyógyászaton egy szakorvos.
A főorvosban ismét fölszaladt a pumpa.
– Már megint kezdi? Minek, kinek nézz maga bennünket? Ez itt a pszichiátriai osztály, jó uram, és maga pszichiátriai beteg, ezt vésse jól az agyába.
– De hát fertőző, nem félnek attól, hogy másokat is megfertőzök?
– Mutassa a lábát! Maga, bátyám, rémeket lát. Semmi baja a lábának! Kollegák, önök szerint így néz ki egy gombás láb?
– Nem, dehogy, egyébként sem ránk tartozik, mi pszichiáterek vagyunk, nem bőrgyógyászok – szajkózta a kopasz főorvost egy varkocsos rezidens.
Vizsgálgatom a körmeim. Azok bizony sárgán fénylettek. Vakok ezek, vagy a sárga szín nem a gombásodásra jellemző?
– Éppen ezért kérem, hogy szakorvoshoz küldjenek – rebegtem, de már nem volt kinek, mert a fehér köpenyes had tovább állt egy kórteremmel.
(Folytatása következik)
Hozzászólások