Az édenkert, igen, az gyönyörű volt! Igazi kutyának való hely! Amikor életünkben először körülnéztünk, a szemünk káprázott az aranyló napsütéstől, a zöldellő ligetektől, és orrunk nem tudott betelni a mezők fölséges illatával. A bokrok alatt egymás mellett hevert a tigris és az őzgida, a liget fái között a zebra együtt legelt a hiúzzal, a saskeselyű és a bagoly pedig a bokrok édes gyümölcseit szemelgette. Merthogy növényevők voltunk mindannyian.
Boldogan ugrándoztunk a kertben, egyre bátrabban próbálgattuk frissen kapott ösztöneinket, csak az emlékezetünket erőltettük hiába, nem volt képünk arról, hogy korábban is lett volna életünk. Kölyökkutya korú volt a világ!
Ahogy visszaemlékeztem, mi, állatok egy kicsit mindannyian értettünk egymás nyelvén. Az ember akkor még nem volt közöttünk, talán egy nappal később érkezett. Azt mondták, ő lesz a mi gazdánk. Ezt senki sem vette komolyan, csak én, de én sem tudtam, mit jelent az, hogy gazda.
Nem tűnt erősebbnek és nagyobbnak sem. Nem úszott és nem röpült, a bundája is elég satnyának látszott. Egy különös azért volt rajta, hogy a két hátsó lábán járt. Így aztán a két mellsőt csak úgy lógatta az oldala mellett. Ha arra jött egy állat, az ember végigsimította a hátát, vagy rápaskolt a hátuljára: amelyiket megsimogatta, abból háziállat lett, amelyiket megpaskolta, abból erdei vad.
Egyik nap aztán eltűnt, beszélték a kertben, hogy az ember beteg lett, de nem tudtuk még, hogy mi a betegség. Másnap reggelre megint közöttünk volt, kicsit sápadtan, a bordatáján egy vágás húzódott, és kézen fogva vezetett egy másik embert, aki ugyanolyan volt, mint ő. Vagy majdnem olyan…
Engem megsimogatott, szólt valamit, aztán továbbment. Nem értettem a szavát, ezért utána indultam. Ismét szólt, talán azt mondta, maradjak vele, ha kedvem van. Én legalábbis így akartam érteni! Akkor még valamennyien lombkunyhóban laktunk, az ember is, a kutya is, meg a többiek is. Én tudtam, hogy kutya vagyok, ezt mindjárt az elején megmondták nekünk, és el is ismételtették, hogy meg ne feledkezzünk róla.
A kert közepén valóban állt két terebélyes, nagy fa, de ki törődött vele, volt ott fa rengeteg. Ma már tudom, nem kellett volna, hogy az ember éppen azzal szemben hordja össze a maga kunyhóját.
Az ember beszélt hozzám, és magával vitt a vízpartra barangolni, meg az erdő mélyére a csöndet hallgatni, az asszony pedig kérte, hogy segítsek neki. Hát mentem az ember nyomában, és segítettem az asszonynak. A többi állat furcsállotta ezt, de csak néhányan szóltak miatta: a róka kaffogott rám, a macska fújt egy keveset. Hanem a kígyó, az ott tekergőzött a lábam körül. „Beszéld rá őket a gyümölcsre, hogy egyenek, kóstold meg magad is, okos kutya!” – így hízelgett a kígyó, de nekem beszélhetett! Ilyenkor odahúzódtam az ember mellé, és éreztem, ebből még valami nagy baj lesz. Szóltam volna neki, de egyre kevésbé értette a szavamat.
Amikor az asszony a középső fa körül szedegette a gyümölcsöt, én tuszkoltam volna távolabbra. De ő megmarkolta az orromat, nevetve mondta, hogy milyen nedves, és tovább kerülgette a fát. Pedig én már a kerubot is észrevettem, amint a liget sarkánál figyelt bennünket, és tudtam, hogy abból mindig baj lesz, ha valahol megjelenik egy ember bottal a kezében. Mi, kutyák, tudjuk az ilyesmit!
Szaladtam az emberhez, hívtam, nyüszítettem neki, de akkor ő már semmit sem értett a szavamból. Éppen álmából ébredt, dörzsölgette a szemét, és éhes volt. Jaj, mit tegyek, jaj, mit mondjak neki: Rohanj, ember, és akadályozd meg, hogy az asszony egyék a gyümölcsből!? Vagy inkább azt, hogy: Menekülj a környékről, legalább magadat mentsed, amíg nem késő!?
Ehelyett a legrosszabb történt: az asszony kettétörte az almát, és kezében a gyümölccsel ott várakozott a fa árnyékában. A kígyó ravasz volt, az asszonynak férfialakban mutatkozott, a férfinak meg mintha asszony volna. De az alma az alma maradt, akárkinek kínálta. Az asszony rámosolygott a közeledő emberre, az kiáltott volna neki valamit, de csak a száját tátotta nagyra. Mire a fogai összecsattantak, közöttük volt a tiltott gyümölcs, és végzetes leve végigcsorgott az állukon. A kígyó abban a pillanatban rút féreggé változott, én pedig ott ugráltam kettejük között, és kétségbeesve nyüszítettem.
A kerub először engem lökött félre. „Eredj dolgodra!” – mordult rám, aztán botjából láng lövellt elő, és az ember meg az asszony rémülten a földre estek. Én elszaladtam és nem mertem visszafordulni. Az eget ellepték a felhők, vihar dühöngött, hamu és savas eső hullott, és többet nem tért vissza a kert fölé a verőfény. Ott hevertem az ember és az asszony lombsátorában, orromat a levelek közé fúrtam, könnyeim végigperegtek a bundámon, és egyszerre nagyon egyedül éreztem magamat. Estig vártam az embert, de nem jött vissza a sátorba. Az asszony sem. Akkor elaludtam, álmomban rémületeseket láttam, mint még soha azelőtt, mint még soha az édenkertben.
Reggel az állatok izgatottan mesélték, hogy az embert kiűzték a paradicsomból. Akkor ki lesz most a mi gazdánk? – riadt fel bennem a kérdés. A majom ugrándozott és visongott a fa tetején: „Nem lesz gazdánk, szabadok vagyunk!” – és tépte a fák lombját. A hiúz dühösen belemart a zebrába, a tigris pedig az ínyét mutogatta az őzgidának.
Nehéz volt a szívem, haragudtam az emberre, és haragudtam a botos kerubra. Aztán rájöttem: buta kutya vagyok, hiszen a kígyóra kellene haragudnom! De ekkor már csak szomorkodni tudtam. Az ember nélkül semmit sem ért az édenkert.
Kellett neked hízelegni, most hűtlenül itt hagyott a gazdád! – vigyorgott a róka. – Tépd szét a nyulat, nézd, milyen gyámoltalan! – röhögött a görény alattomosan. – Most végre a magad ura lehetsz, főként, ha egy kis bölcsességet harapsz hozzá, rád fér! – a kígyó széles mosolyra húzta óriási száját, és elém gurított egy almát. Hátraugrottam, mintha a kerub botja suhogott volna fölöttem.
Iszonyú volt ez az édenkerti nap. Meg a következő is… Nappal rémülten támolyogtam, éjszaka csak néztem magam elé a sötétben. De hiszen mi bűntelenek vagyunk, aki valami gonoszat tett, az éppen ő volt… És hát nekünk, állatoknak nincs szabad akaratunk sem, mi, ugye, csak az ösztöneink után élünk. Az ösztöneink meg, lám, hogyan változtatják meg a természetüket.
Három nap telt el azután… Három rettenetes nap, és mi semmit sem hallottunk az ember felől. Csak olyan kósza híreket, hogy kelet felé elbujdosott a sivatagba, hogy nyugat felé fölment a hegyekbe, hogy beleveszett a déli mocsarakba, meg hogy megfagyott az északi jégmezőkön. De én ezt nem hittem el… Én tudtam valamit – nem, tudni nem tudtam, de éreztem az ösztöneimmel –, valamit arról, hogy ő meg én… Nem, az lehetetlen, hogy az ember meg a kutya soha többet ne találkozzék! Aztán a következő reggel minden tiszta volt és világos. Mély szimatot vettem az ember lombsátrából, és elindultam az édenkert kapuja felé. Halvány nyom volt ez, láthatatlan, de ott csiklandozta az orromat, és vezetett, vezetett. A kapu előtt szinte fellökött a farkas: – Hova indulsz, te szerencsétlen?! A szamár pedig rikácsolni kezdett: – Te legostobábbja a teremtésnek! Itt akarod hagyni az édenkertet?
De bennem már kínzó türelmetlenség égett. Szó nélkül megkerültem őket, és kibaktattam az édenkert kapuján. A kerten kívül forró sivatag nyúlt el, komor sziklák és kietlenség. Csak egyetlen nyom vezetett, amelyet az orromban őriztem, az ember halványodó emléke. Lógattam a nyelvemet, és loholtam előre. Egy szikla árnyékában megálltam és hátrafordultam. Az édenkert már a távolban zöldellt, a kapuban ott állt a fehér ruhás kerub, kezével fenyegetően emelte a botját, amellyel az embert is… Út, az csak egy felé volt: el, messze.
Lenn, a völgy alján halvány füstcsík emelkedett az ég felé.
Hozzászólások