„Egyszer talán majd mégis vége lesz”
aztán föláll az, aki még föl tud állni,
és jó lesz megint embernek lenni,
és kis ideig hinni, mily’ jók is vagyunk.

Leporoljuk a kispadról kiabáló hangszert,
ajtónk kitárjuk, most lassabban nyílik,
friss szelet hoz majd a jó szándék arca,
s fölitatja gyászunk és a fájás könnyeit.

A veszettnek vélt szabadság is ébred.
Tavasz s határ nyílik a hírek lapjain,
fordulatot vált ismét a sebességváltó,
a csillapult időn felbőg a motor hangja,
nő a fény…, aztán fogyni kezd, megint,
s jelentik vígan: minden újra a régi.

És Isten országa, a nagy Világ,
ahol mindig, minden a régi
viseli még darabig az embert
s annak ragyogó, embertelen testit.

Megosztás

Tweet