Dr. Kollega Tarsoly Sándor
Jobb tanárt sem kívánhatnék gimnáziumi osztályfőnöknek senki számára, mint amilyen nekünk adatott a veszprémi Lovassy László Gimnázium második osztályától az érettségiig. Ötvenhatan kezdtük az elsőt, egy erősen vonalas, erősen balra húzó osztályfőnökkel. Olyan szerencsénk volt, hogy 1959 tavaszán elhagyta Veszprémet, és az ELTE TTK Tudományos Szocializmus Tanszékének oszlopos tagja lett.
Így kaptuk meg új osztályfőnökünket, aki először történelem-latin szakos tanári oklevelet szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, azt megtoldotta a levéltár szakkal, majd az egészet betetőzte egy jogtudományi doktorátussal. Több megyei levéltár munkatársa volt, vagy vezette azokat.
Lenyűgöző tudását csak ámultuk és bámultuk. A tananyaghoz rengeteg olyan történetet mondott el, ami benne sem volt a könyvünkben. Az órák végén hosszan sorolta fejből a témába vágó irodalmat, így több oldalról is kiegészíthettük tudásunkat. Mindenkinek igyekezett segíteni, beleértve a magánéleti problémákat. A lelkét is kitette értünk. A becenevét a nevéből vettük. Imponált nekünk, hogy magunk között csak Kollegának hívtuk, ennyivel is közelebb kerültünk hozzá.
Jótékony pedagógia trükkjeivel mindig el tudta érni nálunk, amit csak akart. A harmadik évben a félévi bizonyítványom tragikusra sikeredett. Addigra már 11 szakkörben vettem részt. Mindennel foglalkoztam, csak tanulni ne kelljen. Ekkor jött az osztályfőnököm a docendo discimus (tanítva tanulunk) elvével. Rám bízott két gyengébben tanuló kollégista osztálytársamat azzal a komoly fenyegetéssel, hogyha meg találnának bukni, akkor engemet évismétlésre buktat. Innentől kezdve nem volt mese. A mindennapi foglalkozások meghozták gyümölcsüket. A társaimnál és nálam is. Év végéig 12 jegyet javítottam.
Puskázás
Osztályfőnökünk segítőkészsége szinte nem ismert határt. De mérge sem, ha észrevette, hogy valaki át akarja verni. Az a diák jó darab ideig eláshatta magát.
Latin órán felelt egyikünk. Szegénynek még az olvasás is döcögve ment, nemhogy a fordítás. Egyre sűrűbben pislantott kinyitott tenyerébe. Kollegának sem kellett több, odament hozzá. A tenyérbe beírt puska láttán éktelen haragra gerjedt. Sebzett oroszlánként mászkált le-föl az osztályban, ahol még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Hirtelen, teljesen váratlanul, ebbe a vihar előtti csendbe hangosan, még csak nem is belenevetett, hanem egyenesen belenyerített Farkas Béci. A vér is meghűlt bennünk. Kollega megbiccentette a fejét, és a szemüvege fölött zord tekintettel nézett Bécire. A hangjában még ott parázslott a vészjósló harag, mikor megkérdezte:
– Mit nevetsz?
– Tanár úr, kérem, ne tessék haragudni, de eszembe jutott egy hasonló eset. A balatonfüredi gimnáziumban latinból felelt egy diák, és közben ugyanígy nézegette a tenyerét. A tanár diadalittasan rohant oda, hogy na, most elkaptalak. Nyitja a tenyerét, amibe csak két szót írtak bele: kis kíváncsi.
Kollegát, aki haragjában eddig kitörni készült, heves kacagás rázta meg. Pillanatok alatt átesett a ló túloldalára. Mi is hamar fölengedtünk. Elmúltak a viharfellegek, odalett az óra komolysága, és a hátralévő időben a még mindig szemüvegét és a könnyeit felváltva törölgető osztályfőnökünk vidám dolgokat mesélt nekünk a diákéveiből.
Hozzászólások