Néztem a zöldes-sárgás vidékeket, az alattunk kanyargó nagy folyót. Úgy éreztem, magam mögött hagyok mindent, gyermekkorom minden kékjét és zöldjét, tágas kerteket és habos felhőket. Ahogy szálltunk, eltűntek a nyugodt mezők, elmaradoztak az apró házak és szélsebesen távolodott tőlem korábbi életem. Lehunytam a szemem, és azt képzeltem, hogy mindent újra kezdhetek. Tisztának és súlytalannak éreztem magam, összezsugorodó múlttal és egyre tágabbra nyíló jövővel.

Sosem mertem remélni, hogy egyszer felszállok erre a gépre. Nem hittem, hogy árvaságom egyszer véget ér. Bár, talán mégis… Titkon mindig reméltem, hogy egyszer Madridba repülök majd, és találkozni fogok vele. Vele, az apámmal. Az apámmal, akit még sohasem láttam.

Nagy, azúrkék tengerek jöttek, cérnaszálnak látszó kis fehér hajókkal. Magas, komor hegyek, hófödte csúcsok felett szálltunk, és egyre hevesebben kalapált a szívem. Aztán a táj újra megváltozott. Vöröses földek terültek el alattunk, és még a hideg ablaküvegen át is éreztem, mennyire meleg lehet odalenn.

Nem láttam fákat, nem láttam folyókat, mégis magaménak éreztem a tájat. Lélekben mindig is ide tartoztam. Szenvedélyes volt a kép, izzó, nyugtalanító és felkavaró. Egy darab voltam én is belőle, egy csepp Spanyolország véréből, egy homokszemnyi a félsziget talajából. Egy keserves dallam, amit túl messzire repített a szél… Egy leheletnyi élet, amelyet évtizedekre elszakítottak az övéitől.

Ahogy a gép landolt, összeszorult a mellkasom. A kerekek puha koppanással értek a betonra. Előttem állt hátralévő életem kapuja. És ott várt a kapuban az apám.

Az apám, akit még sohasem láttam.