Petrozsényi Nagy Pál | Én, Petrozsényi Nagy Pál

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

9.

No komment. Szórakozás. Egy árva tévén kívül semmi sem állt a rendelkezésünkre. Eleinte nem néztem, később bekapcsolódtam a Remények földje című török sorozatba, miközben egyre riasztóbb képeket sugároztak a Kínában dúló járványról. Koronavírus. Soha életemben nem hallottam róla. Nézzük, mit ír róla a Wikipédia! ­– kukkantottam bele, amint alkalmam volt hozzáférnem egy tablethez.

A „koronavírus” a Coronaviridae család Orthocoronavirinae (korábbi nevén Coronavirinae) alcsaládjába tartozó fajok általános elnevezése. A koronavírusok a lipidburkos RNS vírusok közé tartoznak. Széles körben elterjedtek az emberek, más emlősök és madarak között, légúti, enterális, máj- és neurológiai betegségeket okozva. Nevüket elektronmikroszkópos képük alapján kapták, melyen a burokba ágyazott fehérjetüskék a Nap koronájához hasonlóan kitüremkednek a felszínből (a latin corona és a görög κορώνη szavak jelentése: koszorú, virágfüzér, glória, korona). Ezt a kitüremkedő, tüskeszerű morfológiát a vírus felszínén glikoprotein fehérjék alkotják. Ezek a fehérjék igen változatosak, attól függően, hogy mely gazdaszervezetet fertőz a vírus. A koronavírusok többnyire madarakat és emlősöket fertőznek, a betegség lefolyása legtöbbször enyhe, de egyes fajok komoly humán- és állategészségügyi kockázatot is jelenthetnek. A humán koronavírusok közül hét faj ismert, melyek közül négy enyhe tünetekkel járó enyhe lefolyású betegséget okoz, három viszont halálos kimenetelű is lehet.

Eh, unalmas szakszöveg! A lényeg az, hogy halálos ez a Covid-19, vagy hogy hívják, és most éppen Kínából készül ráugrani a világra. Merthogy továbbterjed, az holtbiztos, bár a média napról napra megnyugtatóan közölte, hogy a többi állam, köztük Magyarország még érintetlen. Nem sokáig, jósoltam meg, és úgy lőn: következett Olaszország, Irán, Szingapúr, Skócia, Dél-Korea. Már a végén nem győztük a fejünket kapkodni. A WHO, Egészségügyi Világszervezet szerint egyelőre nincs különösebb ok az aggodalomra. Altatás, nehogy kitörjön a pánik, ugyebár. Pont a WHO ne lett volna tisztában, milyen következményekkel járhat egy Európánál is nagyobb terület karanténba zárása. Mindazonáltal, biztos, ami biztos, melegen javasolta az egészségügy és általában a határok szigorú ellenőrzését. Az Európai Unió… Szokás szerint még aludt, vagy úgy tett, mint aki alszik, mindenesetre semmi jelét sem adta annak, hogy bármit is kezdeményezne egy világjárvánnyá szélesedhető vírus megfékezése érdekében. Jó éjszakát, Európa, szép álmokat!

– Hogy mi lesz mindebből, robbanás vagy egy óriáskígyó lassú szorítása, amibe szép lassan mindnyájan belehalunk? – sopánkodtam a kórteremben.

– Egyszerű – mormogta Lajos a Bibliából felnézve –, ahogy a Sátán eltervezte.

– Nem a Jóisten? – rökönyödött meg Gábor.

– Nem. A Jóisten jóságos és megbocsátó. Ha olvasnád a Bibliát, fel sem tételeznél róla ilyen könyörtelenséget.

– Olvastam, olvasgatom, de eddig még csak az Ószövetségig jutottam, ott pedig a Jóisten nem mindig olyan irgalmas ám.

– Elismerem, de az más világ, az Mózes, a zsidók kőkemény korszaka, míg én inkább a Jézus szellemétől átlényegült Új Testamentumban hiszek, barátocskám.

– Szóval a Sátán. Csakhogy Isten hatalmasabb, és ha ráadásul jóságos is, miért engedi meg az ördögnek, hogy apokalipszisbe sodorja az emberiséget?

– Mert… izé… eddig még én sem jutottam, de hogy ettől nem Orbán Viktor fog minket megmenteni, azt is borítékolhatjuk. Vagy magának más a véleménye? – nézett Lajos a szemembe, annak apropóján, hogy Kamil egyik látogatása alkalmával nagyon megdicsérte a miniszterelnök talpraesettségét. – Nem tagadom, hogy a maga barátja nagy tudású költő és professzor, de ebben az egyben alaposan tévedett.

– Vagyis nem talpraesett.

– Szerintem nem, meg mit is állított még? Ő a magyar történelem egyik legmarkánsabb politikusa, akit ma már Mátyás király, Kossuth, Horthy Miklós mellett emlegetnek. Kíváncsi vagyok, maga is?

– Nézze, ahhoz, hogy érdemben nyilatkozzam valakiről, egy kicsit közelebbről kéne ismernem, viszont azt teljes határozottsággal állítom, hogy Kádárnál milliószor értékesebb politikus. Ismerte Kádár Jánost?

– Tanultam róla.

– Én igen, és Nicolae Ceauşescut, a Kárpátok géniuszát, sőt, Gheorghiu-Dejt is, akiknek a gyaloghintóját saját magam is cipeltem.

– Pfuj, két Antikrisztus! Részvétem, és?

– Akár hiszi, akár nem, ünnepélyesen kijelentem magának, hogy én személy szerint Orbán Viktor alatt éltem a legteljesebb életet, és ezzel mindent megmondtam.

A halk beszédű, egykor mérnöknek tanuló fiatalember úgy nézett rám, mint akinek elment az esze, ha egyáltalán volt neki.

– Kíváncsi még valamire?

Nem volt kíváncsi, inkább ismét beleásta magát a Szent Könyvbe, és többé ránk sem hederített.

Közeledett a hónap vége, ami azt jelenti, hogy maholnap kiadják az orvosi zárójelentést most már rólam is, azaz kiteszik a szűröm a volt katonai kórházból. Bántam is, meg nem is. Először azért, mert még nem éreztem magam gyógyultnak. Másodszor hol fogok én ezentúl háromszor enni naponta? Igaz, hogy itt is csak diétás menüt engedélyeztek, de… Hány napom is maradt még? Kb. egy hét? Pokolba a diétával, majd megkérem a főnővért, ezentúl hozzanak nekem is normál ételt a konyháról. Hiszen pont ettől a cukormentes masszától megy a hasam, és tulajdonképp étvágyam sincs, miközben a társaim jobbnál jobb ételeket zabálnak. És még mondja valaki, milyen silány koszttal kell beérnie a kórházban egy betegnek. Akár repetát is kapott, vagy csereberéltek egymással. Mit, nem hiszik? Feküdjenek be pár napra a Balaton utcai kórházba, és majd meglátják.

– Rendben, ha már annyira nem bírja, holnaptól kezdve maga is azt eszi, amit a legtöbben – hagyta jóvá a katonás természetű főnővér.

Egy fenéket! Végig diétáztam, mert a főnővér egyszerűen megfeledkezett a dologról. Hát igen, a feledés, ebben szenvedek magam is. Amikor viszont ismét szóba hoztam a problémám, elég szépen begorombult, ami szintén megbocsátandó kisiklás, mert, gondolják csak el, hölgyeim és uraim, micsoda mázsás gondok nyomhatják egy főnővér vállait. No de arra csak marad valakinek ideje, hogy megnézze, van-e még víz a tüdőmön, miután a háziorvosom ezt diagnosztizálta legutóbb – fordultam segítségért egy molett, doktornak látszó hölgyikéhez.

– Mást nem diagnosztizált? Szemölcs, tyúkszem, nagyothallás? Ejnye, ejnye, Pali bácsi, hát még mindig nem tanulta meg, hogy mi pszichiáterek vagyunk, máshoz nem értünk.

– Igaz, bocsánat – horgasztottam le megszégyenülten a fejemet.

Be kellett vallanom, hogy ha valaki itt kritikát érdemel, az csakis én vagyok.

Egyik nap Gábor bejelentette, hogy gyógykezelése a Honvédkórházban holnaptól véget ér. Sajnáltam, intelligens srác, aki többek közt kvantumfizikával is foglalkozott, amiből világosan kiviláglik, hogy még a drogosok, szkizofrének, demensek és depressziósok világában is akadnak komoly, kivételes figyelmet érdemlő „betegek”. De kinek volt hozzájuk ideje és türelme a migrációs válság, globális klímaváltozás és egy kitörni készülő új világjárvány küszö­bén?

– Isten veled! Aztán vigyázz a méhekkel, nehogy megszúrjanak! – szorítottam kezet a sokoldalú méhésszel, ugyanis ezt a mesterséget űzte valamelyik Bács-Kiskun megyei faluban.

A tudós költő helyett a jövőben hordóhasú, száztíz kilós pasas szuszogott éjjel-nappal két méterre az ágyamtól. De még ha csak szuszogott volna, emellett szüntelenül kárált is attól füg­getlenül, hogy senki sem figyelt rá. Hogy nem fárad bele, fantasztikus! Esküszöm, még soha életemben nem találkoztam egy ilyen maratoni darálóval. Lajossal, ki tudja, miért, erősen szimpatizált. Engem észre sem vett, még csak be sem mutatkozott, amikor bekacsázott a szobánkba.

– Hű, de meleg van itt! Hogy lehet ilyen levegőtlen helyen kibírni? – nyöszörgött, és már tötyögött is az ablakhoz.

Neki melege volt, én fáztam, valószínűleg hipertóniás okokból. Egy ideig tűrtem, amíg tűrhettem, csupán a szemöldökömet vontam össze, de hallgattam, aztán elszakadt a cérna nálam is.

– Hagyja békén azt az ablakot! – álltam elé harciasan. – Hát nem látja, mennyire reszketek a hidegtől.

Meghökkent, bizonyára fel sem tételezte, hogy bármikor szembeszállok egy akkora hústoronnyal, mint őkelme.

– Én meg a melegtől, és ha nem áll félre azonnal…

– Igen, ha nem állok félre azonnal…?

Legyintett, és elrobogott reklamálni a főnővérhez. Az nekem adhatott igazat, mert a továbbiakban Pufi csak a távollétemben szellőztetett. Nem is akárhogy, melynek következtében állandóan szédültem, és a hideg hatására fel-felkúszott a vérnyomásom.

A nővérek tanácstalanul néztek egymásra, annál is inkább, mert az orvosok éppen nemrégen csökkentették a háziorvosom által felírt vérnyomáscsökkentők adagját.

– Talán nem ártana egy EKG-vizsgálat meg egy 24 órás vérnyomásmérés – ajánlottam elgon­dolkozva. – Pardon, már megint elfelejtettem, hol vagyok.

– Micsoda vizsgálat? – néztek össze a nővérkék másodszor is.

Puff, ezek most azt hiszik, doktornak képzelem magamat!

– Semmi, semmi csak vicceltem.

Vajon Egi mit szólna, ha meglátná, milyen helyre kergetett a keménysége, pardon, a sors igazságszolgáltatása? De hát ilyen volt az anyja is, úgyhogy még a tanfelügyelők is az intransi­gentă: hajthatatlan, meg nem alkuvó jelzővel illették. Állítólag a tanítványaival is ilyen szigorú, félnek is tőle, mint a tűztől, mármint Egitől, tudta meg Kamil barátom egy kolozsvári professzortól. Tőlem bezzeg senki sem félt, mégis megtanulták az anyagot. Ki azért, mert szerette, ki azért, mert mindig levettek a lábamról, különösen a lányok, ha kiugrott a könny a szemükből.

– Jól van, kincsem, azért nem kell úgy kétségbe esni – vigasztaltam őket legutóbb a kecskeméti Móra Ferenc iskolában. – Majd megtanulod a jövő órára, ugye, hogy megtanulod?

– Meg, becsületszavamra.

– Helyes, nem felejtem el, ezzel mindketten jól járunk, és akár 5-öst is kaphatsz, a mostani 2-es helyett, ha rendesen megtanulod a leckédet.

Magától értetődő, hogy egy ilyen ember a saját fiának sem bocsát meg, ami egyébként is logikus, mert alig bökte ki, hogy azért ő mindezek ellenére megbocsát, de már sietett hozzátenni: találkozás pedig nem lesz. Ez mindennek a jele, csak a megbocsátásé nem, nem is értem, hogy okos ember létére nem vette észre, miszerint saját magát cáfolta meg ezzel a mondattal.

Farsang körül leültettek egy asztalhoz, és feltették ugyanazokat a kérdéseket, mint a pszichiátriára való beutalásom kezdetén.

– Milyennek látja az életet? Van értelme élnie?

– Attól függ, mennyire oldódnak meg az anyagi gondjaim, ugyanis a lelkieken már sikerült túltennem magamat.

– Hogyan?

– Nehezen, de rájöttem, hogy értelmetlen dolog beásnom magamat olyan problémákba, amiken úgysem lehet változtatni, ezért jobb, ha veszek egy mély lélegzetet, és továbblépek.

– Van-e alacsonyrendűségi érzése, más szóval kevésbé értékesnek találja magát, mint másokat?

– Nem tartom, és arról is meg vagyok győződve, hogy amin én mostanában átmentem, csupán egy átmeneti állapot. Amint úrrá leszek a bajokon, szinte azonnal helyrebillen az életkedvem, memóriám stb., mint odaát Ceauşescu elnök idején, amikor… Folytassam?

– Hogyne de csak arra feleljen, amit kérdezek – válaszolta, és öt perc múlva elégedetten távozott, amiért megint sikerült lábra állítaniuk egy beteget.

Meg is kaptam 2020. jan. 19-én Sutus Nikolett doktornőtől a várva várt zárójelentést. Íme, egy részlet a zárójelentésből:

 

 

Vissza a pszichiátriára

 

Bár nem éreztem magam gyógyultnak, mégis örültem, hogy útilaput kötöttek a lábamra, mert cserében megszabadultam Pufitól. Szavamra még soha az életben nem találkoztam olyan emberrel, aki még álmában is kelepel. Otthon síri hideg fogadott. Gyuszi előzőleg minden radiátort lekapcsolt. Megint 10 fok volt mind a három helyiségben, annak ellenére, hogy vicces természetű gondozóm meleg fogadtatást helyezett kilátásba. Remek ötlet, csak éppen semmi sem lett belőle, mert a jó fiú ezt is elfelejtette. Visszakapcsoltam a fűtést, persze csak az egyikben, mert minek fűtsek ott, ahol egy lélek sincs. Beesteledett. Vacsora semmi. Naná, honnan is lenne, ha se feleségem, se gyerekem sincs már. Judit rokonai ugyan nem messze tanyáztak, de hát azok az ő, nem az én rokonaim. Nyilván ilyen gondolatok járhattak az ő fejükben is, mert egyik sem csöngetett be akár egy percre is.

 

(Folytatása következik)

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Én, Petrozsényi Nagy Pál”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés