Szívem vásznán nyílt istenes, szép világban
póriast nyílik a tyúktaréj tavasszal,
borzol a Sásdi-rét, s lápok súgó szele,
lelkem most imákkal békél, és magammal.

S míg foszlom kérgesült, forgó gondjaimról,
kószálok a kornyói tó tükre felett,
üdvözöl, surrog ezer hírt hozó madár,
s mind a kalandos, hosszú útjáról fecseg.

Utam a Gulácsról már lefelé porol,
térdig jár múlt idő avarszőnyegében,
kistemplom tornya éppen harangszót bongat,
s mező kacag, gurul szénaboglya ölben.

S szép korú óriások víg játszóterén
elém omlik a „Szent Hegyek” lehelete,
s rózsás mandulások selyem illatában
kibújnak az első Dionüszosz rügyek.

Be itt maradnék, s szaladnék rigófüttyel,
kergetnék gyíkot és magyar tarsza szöcskét,
borral koccintanék a lenyugvó nappal,
s bazaltorgonákra este csöndet kötnék.

Megosztás

Tweet