Bandi András | Az én Trianonom

Szépirodalom - próza

Az én Trianonom

Az én Trianonom kicsit későn jött képbe. Nem, amikor megszülettem nem tudtam róla. De a szüleim tudhattak, hiszen a medgyesi tanács iktatója Andrei néven jegyzett be a lajstromba. Aztán egy zárt burokba nőttem óvodás-kisiskolás koromig. Néha találkoztunk, játszottunk a szomszéd Vaszalikával, Gyorgyicával, de ők sosem mondták, hogy én nem tartozom közéjük. Sőt, inkább örültek, hogy őket is bevesszük a játékba a magyar gyerekek közé.

Aztán lassan tölteni kezdték a kis buksinkba az ismereteket, írást, olvasást, számolást. Azt hittem sokáig a legjobb szándékkal, és abban is biztos voltam, hogy csakis az igazat. Amikor az első térképet kézbevettem, az első történelem órán kezdték belénk sulykolni, hogy az én őseim a dákok voltak, kissé kezdtem kételkedni. Érdeklődni kezdtem otthon szüleimnél, nagyszüleimnél. Ők mindig körültekintettek, a legbelsőbb szobába hívtak és csak suttogva mondtak pár szót. Arról, hogy a nagyszüleim még a „magyar világban” születtek, és hogy a szüleim már a román hatóságok által meghatározott iskolarendszerben nőttek fel. Egyébként mi tudjuk, hogy az őseink a magyarok, székelyek voltak, csak ezt nem szabad hangosan kimondani.

Nagyanyám egy fülledt nyári délután a kamrában elénekelte nekem a „Hazádnak rendületlenül…” című dal első versszakát, amit még kislány korában tanítottak nekik az iskolában. És aztán azzal folytatta, hogy „Nem, nem, soha!” „Ha a föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta!” Borzongva hallgattam. Nagyanyám megígértette velem, hogy senkinek sem mondom el a hallottakat. Még a szüleimnek sem!

Talán hetedik-nyolcadikos voltam, amikor rákérdeztem a román igazgatóra, aki a történelmet tanította, hogy a románok hol voltak a harmadik és a tizenharmadik század között. Mert erről nem mesélt. Hiányzott a tankönyvünkből. „Fanarióta fejedelmek” időszaka volt, jött a rövid válasz. Ebben az évben nem voltam „harmadik” tanuló, a mindig két első és második helyezett lány mögött.

Az én Trianonom ezután kezdett igazán beköszönteni. Következtek a medgyesi szakmunkás évek. A füzeteim egyben szótárak is volta. Minden szakmai ismeretet csak román nyelven oktattak. Vettem az akadályokat. Csupán egy hiba volt, az összes műszaki kifejezést csak kizárólag románul tudtam. Nem gond, hiszen szász társaim is ugyanígy jártak. A lélekölő „lebutításból” csak a szerencsém mentett meg. Putyi néni (pótmamám) átcsempészett magyar történelmi regényekkel látott el titokban. Én ezekből tanul(hat)tam magyar történelmet. És szinte felnőtt fejjel megtanulhattam a Himnuszt. A sorsáról is mesélt. Tátott szájjal hallgattam a magyar-örmény ősöktől származott értelmiségi fiatal lány történetét, akit a román hatóságok tizennyolc évesen munkatáborba hurcoltak rendszerellenessége miatt. Ezt is csak titokban, zárt ajtók mögött mesélte el.

Az én Trianonom ’68-ban újra beköszöntött, hiszen apámat a község rendőre behívatta, mert hangosan hallgatta a „Fővezér” szónoklatát a prágai eseményekről a rádióban. Egyébként is irredenta, hiszen a bátyja 40-ben a befagyott Maroson keresztül átszökött Észak-Erdélybe, Magyarországra. Ma is ott él. Nos, erről mit tud mesélni? Apám semmit sem tudott mesélni. De az irredenta bátyám bármikor hazajött a családjával a szülőfalujába, rögtön le kellett jelentkeznie a község rendőrségén.

Az én Trianonom ezután is nyomon követett, hiszen a hadseregben „mi magyarok szabotáltuk” a Duna-Fekete-tenger csatorna építését. Az esti líceumban pedig a meghasonlott műszaki tanárom (szerb-magyar felmenőkkel) kioktatott hazaszeretetből. Az Egyesülés napján pedig hiányoztam az udvaron tartott” hórából”. Nem vettem részt a stadionokban tartott „ifjúsági rendezvényeken” ahol a „vezért” istenítették. Megbocsájthatatlan bűnök. Történelemből csak átmenő jegyet kaptam, míg a többi tantárgyból jelesre vizsgáztam.

Sőt még párttag sem akartam lenni, bár a statisztikában jól szerepelt volna pár magyar név is.

Valahol már jegyzeték a hőstetteimet. Szerencsére nem voltak túl „fajsúlyosak”. Megúsztam a már lassan „elkerülhetetlen találkozásokat” a hatóságok pribékjeivel. Nem így jó pár barátom, ismerősöm. Bezárult még egy kapu. A bizalmatlanság magvait elvetették közénk. Kikeltek.

Az én Trianonom minden második évben megértette apámmal, hogy két hízót kellett tartania, ahhoz hogy egyiket leadva útlevélhez juthassak és találkozhassak nagybátyámmal, unokatestvéreimmel.

Aztán bekövetkezett. Véglegesen (akkor még a disszidálásért minimum 5 éves kitiltás járt) átléptem a Trianoni határt. A nincstelenséget, kilátástalanságot végleg megunva az Anyaországba vándoroltam. Azt gondoltam itt végre békére lelek. Tévedtem. „Bozgorból” (hazátlan román nyelven) egyszerre román lettem. Horvát, szerb és sváb családi névvel büszkélkedő kollégáim oktattak ki magyarságból. „Az a magyar, aki a 93000 négyzetkilométeren belül született. A többi, az román, cseh-szlovák (jobb esetben tót), ukrán stb.

Az én Trianonom továbbra is nyomon követett. Az immár honosításra beadott papírokkal rendelkező szülők első gyermekét a magyar hatóságok román állampolgárként akarják bejegyezni az anyakönyvi kivonatba. Tiltakozom. A kisfiam fél évig „hontalanként” szerepelt a nyilvántartásban.

Az én Trianonom újra hatályba lép, amikor a munkahelyemen az osztályvezető az alacsonyabb bér megállapításakor csak annyit vet oda, foghegyről: „Maguknak, románoknak csak ennyi jár!”

Ennyi jár, kegyetlen válasz. Nyelünk, megalkudunk, tűrünk. Magyarokká válunk? Most már tudom, hogy nagyanyám a Szózat első versszakát énekelte, hogy nagyapám a harmincas években megfordult Amerikában, az onnan hazahozott dollárral próbált túlélni. A másik nagyapám Brassótól jött vissza a második világháborúkor gyalogosan. Később azt is, hogy a magyar-román határon akkor és olyan indokkal várakoztattak tíz órákat, amikor és amilyen ürüggyel épp a kedvük tartotta. Azt, hogy a „Nagytestvér” lehallgatta telefonbeszélgetésinket. Mindent tudomásul vettünk.

Csak egyet sosem felejtek el, kisebbségből a többségi nemzethez csatlakozva is kívülállóként tekintek az élet eseményeire. Itthonról, Erdélybe haza megyek. És onnan ugyancsak haza jövök. Ledőltek a fizikai határok, de helyette közösen lélek-határokat állítottunk.

Az én Trianonom pár éve vált teljessé. Hatvanadik születésnapomra a gyerekeim, barátaim megajándékoztak egy párizsi úttal. Egy borongós márciusi délután nejemmel ott álltunk a Nagy Trianon-palota termében. Csak mi ketten és a teremőr. Az angol-francia feliratot silabizáltuk, ami a száz évvel ezelőtti eseménynek állított emléket. Nyomasztó érzés volt.

Legszívesebben leültem volna a már elköltöztetett óriási asztalok mögé és elbeszélgettem volna egy mai angol, francia, amerikai, német, osztrák, olasz, román, szerb vagy szlovák értelmes emberrel. Ők most, száz év elteltével hogy is látják a visszavonhatatlan döntést?

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

7 hozzászólás van ehhez: “Az én Trianonom”


  1. Nagyon elszomorító történet. És még hány van ehhez hasonló, sőt, ennél szomorúbb is, csak erről sokan hallgatnak.

    Hozzászóló: Petrozsényi Nagy Pál | 2020. június 6., 06:21
  2. Így igaz, sorstárs!

    Hozzászóló: Bandi András | 2020. június 7., 06:42
  3. Nagyon jól leírtad a sorsunkat, Bandi András.

    Hozzászóló: Nászta Katalin | 2020. június 9., 18:05
  4. Csatlakozom. Minden sorával egyetértek.

    Hozzászóló: Koosán Ildikó | 2020. június 10., 06:52
  5. Köszönöm a sorstársaim visszajelzéseit. Így csak mi tudunk érezni, mert mindnyájan megéltük a magunk Trianonját. A hangzatos szavakat pedig másokra hagyom!

    Hozzászóló: Bandi András | 2020. június 10., 07:35
  6. Kedves András, érzésem szerint
    – nem értették volna, hogy száz év elteltével ezzel még miért is foglalkozunk,
    – s a nemzetben gondolkodás ezen formája ott ismeretlen.
    A mi családunk is tudja, milyen pl. kárpátaljai születéssel itthon magyarnak lenni.
    Köszönöm az írást!

    Hozzászóló: Verebi Éva | 2020. június 11., 11:15
  7. Kedves Éva! Köszönöm a megértő, támogató szavakat. Jól esnek.

    Hozzászóló: Bandi András | 2020. június 11., 15:58

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés