A szép nevű Bársonyos dombvidék és az erdős hátú Gerecse hegyvonulat között fekszik Tata, ahol az Által-ér „által tör” a dombokon, a Duna felé. Ötvennél több, bővizű forrás buzog fel a városban és környékén, alkot barlangokat, de leginkább tavakat táplál, bizonyosan évezredek óta. Tata „szárazföldi város”, mégis a vizek, tavak, csermelyek és patakok földje. És a malmoké, malomárkoké és malomkerekeké, amelyek máig úton-útfélen a járókelők elébe fekszenek.
A város szerkezetét valójában a tavak szabják meg. A tópartokon sétányok és parkok nyújtóznak, a tavak közötti magaslatokon a kastély és a vár, az iskola és a kolostor, és már közeledünk is a következő tóhoz: Tatai-tó, Cseke-tó, Réti-tó. A Tatai-tavat inkább Öreg-tónak mondja a tatai ember (a térkép is). Hogy körüljárjuk, ahhoz akár két óra is kevés, a maratoni futók és az Edzőtábor bajnokjelöltjei persze ennél serényebbek a tókerülésben. A városnak több központja is van: egyiket a közlekedés, a másikat a közigazgatás tette azzá, az idegenforgalom (vagy szebb néven: a látni vágyó turizmus) inkább a történelmi hagyományok környékére figyel.
Település volt itt emberemlékezet óta, sőt, talán még ember is alig volt az a hajdani lény, aki a szomszédos Vértesszőlősön élt a hegyoldalban, akinek a koponyacsontját 1963-ban találták meg. Hivatalos neve Homo Paleohungaricus, de a közbeszéd Sámuel néven tartja számon, mert augusztus 21-én, Sámuel napon látta meg ismét a napvilágot, majd’ háromszáz-ötven ezer év után. Talán ő is lelátogatott a tatai forrásokhoz, a szomját oltani, vagy vizükkel gyógyítani magát. Talán… De a praktikus rómaiak kőalapú vízvezetékeiket biztosan megépítették Brigetioig, a Duna-parti katonavárosig (Brigetio a mai Szőny település helyén volt, úgy húsz kilométerre Tatától).
Tata már a XIII. században város lett, előbb mezőváros, aztán címeres város (oppidum, majd civitas), királyok dédelgetett kedvence, az uralkodók békeidőben látogatták. Alig egynapi járóföldre van (persze lóháton) Budától, Esztergomtól vagy Fehérvártól, tehát kiválóan alkalmas „gondűzésre”, pihenésre, vadászkastélynak. Így gondolta ezt Luxemburgi Zsigmond vagy Hunyadi Mátyás – hiszen a Szép Ilonka nevéhez fűződő románc se messze esett innen, „a Vértes vadonában”.
Nagy történelmi szerepet egyszer kapott Tata, a város közepén egy fából ácsolt óratorony áll, ennek oldalán olvashatjuk a feliratot: „II. Ulászló királyunk és a magyar országgyűlés 1510 nyarán a pusztító pestis elől a kristályos források városába, Tatára húzódott…” A büszkélkedő felirat még azt is elregéli, hogy a velencei követ is jelen volt a gyűlésen, hogy szövetséget kössenek vele, nyilván a török ellen. A tér máig az Országgyűlés Tere nevet viseli, maga a nyolcszögletű fatorony azonban már 1763-ban épült (és a tornyon pontosan jár az óra!)
A török időkben hétszer cserélt gazdát a város, pedig komoly hadi szerepet sose játszott. Később Esterházy-birtok lett. A régi Tatával idővel egybeépült az újabb keletű Tóváros, az utóbbi afféle villanegyed, hosszan nyúlik el a két, nagyobb tó között. Itt alakították ki 1948-ban (a londoni olimpiára készülőben) a Tatai Edzőtábort, amely máig a magyar versenysport igényes és vonzó felkészülési központja.
A vár inkább afféle kastély, háromosztású, gótikus ablakokkal, lovagteremmel, helyreállított lakótoronnyal. A lovagteremben, a vörös márvány bordázat alatt a kályha maga is kisebbfajta kastélyt mintáz, lovagot, trónoló királyt ábrázoló csempékkel. A kastély – pontosabban a két, nyugatra néző sarokbástya – az Öreg-tó fölé hajlik, víz és kő együttese talán sehol máshol nem ilyen harmonikus az országban.
A tó kanyarulatában az évszázados platán a bástya szintjéig fölmagasodik, és behajlik a víz fölé is. A parthoz közel afféle zátonyt raktak össze terméskövekből, a neve Hattyúetető szikla. A legmagasabb kőszál tetején alig emberméretű szobor áll, törékeny ifjú, vézna bal ujját tétován emeli, jobbjában görbült keresztet tart: János, a keresztelő. Kovács Mária szobra 1940-ben nyert díjat, de fél évszázadnyi időt kellett várnia, amíg templomi bezártságából napfényre kerülhetett.
A tavon nyáron sétahajó jár, a városban pedig kisvonatok nyitott kocsival, apró mozdonnyal, és nem csak a gyermeknép foglal bennük helyet.
A tavakból kisebb-nagyobb vízfolyások indulnak ki, zsilipek gondoskodnak az állandó vízállásról, hajdan bizonyosan a malmok hajtásához szükséges energiát is ezek a csatornák szállították. A malmok komoly építmények, kőből épültek, ellenállnak a mulandóságnak, legtöbbjük fölött mégis elrepülni látszik az idő. Van ugyan bennük fogadó, szálló, népművészeti gyűjtemény, de malom – egy se. Pedig olyan szép neveik vannak: Cifra-malom, Miklós-malom, a hajdani tulajdonos nevét hordozza a Czégényi-malom, a piciny Pötörke-malom, a szent nevét viselő Nepomucénus-malom. Némelyik volt (vagy holt) malom mellett akár öt kerék is árválkodik, de mindegyikük leszakadt, kiszáradt, megfoghíjasodott. Ha legalább nyáron forogna, vonzó látvány volna, így riasztó rom a békanyálas árok fölött. Miért ez a szomorú malom-sors?
Egy különös adalék még a malmokhoz… A virágos, tarka parkok egyikén díszlik a Filagória, a helyi városbarátok jelképként óvott faépülete, szinte lebegni látszik szépen faragott-fűrészelt oldalaival, oszlopaival és kupolájával. A Filagóriával – mondjuk így! – rehabilitálták a teret, valaha itt ugyanis a „lómosó” terpeszkedett (igen, volt ilyen nevű intézmény!), amíg a gazdák őrlésre várakoztak, itt csutakolták tisztára igavonóikat.
A csatakos emlékű lómosó közelében térhetünk rá a romantikus nevű Hattyúliget utcára, ez az Angolparkba kalauzol, amely a világ számos távoli táján honos növényét tudhatja „lakói” között. A kertalapítás óta eltelt csaknem háromszáz év alatt igazolták, hogy Tatán is jó érzik magukat. Itt nő magasra a mocsári ciprus és a keleti ostorfa, a páfrányfenyő mellett ott találjuk a kaukázusi szárnyas diót, amelyből összesen kettő példány áll a kertben (illetve hajol földig), egymástól jó hatszáz méter távolságban.
Az Angolpark azonban nemcsak arborétum, közepén ott emelkedik a Kiskastély (szerényebb nevén Erdei lak), ma múzeumi fellegvár, de megpihenhetünk Kazinczy Ferenc padján, amely a felvilágosult, nagy kertbarát író emlékét őrzi. Itt alakították ki a romantika korában divatos, a középkort idéző Műromot is, amely azonban a középkornál sokkal régebbi, római sírköveket és a vértesszentbenedeki, Árpád-kori apátság faragványait is megőrizte kövei között. Az Angolpark végében – az idők és az ízlések különös egyvelege – az 1840-es években egy török mecsetet emeltek.
Tata története sajátos módon alakult. Még Esterházy nádornak sem volt elég pénze, hogy a maga tervezte palotát Tatán felépíttesse, helyette Fellner Jakab szerényebb építményt sugallt és tervezett. Fellner a sikeres „self made man”-ek közül való volt, nem végzettsége, de tehetsége emelte magasra, Pápa, Tata, Eger és Veszprém templomait és kastélyait nagyrészt ő tervezte a XVIII. század középső évtizedeiben. Szobra a tatai nagytemplom előtt áll, sírja az altemplomban van, ami ritka megtiszteltetés volt a maga korában.
A napóleoni háborúk idején Tata „császárváros” lett, 1809-ben I. Ferenc ugyanis Bécsből egy időre ide költözött (menekült) a francia hadak elől. Rövid volt a városnak ez a dicsősége, Ferenc bizonyosan nem is érezte annak, de a császári vendégség kétségtelenül hozzájárult Tata fellendüléséhez. A XIX. század végén már „Magyar Weimár” néven emlegették. Ehhez a megtisztelő elnevezéshez hozzásegített a piarista gimnázium is, amely közel száznyolcvan éven át nevelte és tanította a város és a környék ifjait. (A gimnázium modern épülete a XX. század első éveiben épült, az iskola ma Eötvös József nevét viseli, és mintegy „megkoronázza” az Öreg-tó északi oldalát.) A piaristák helytörténeti gyűjteménye lett az alapja a várban elhelyezett Kuny Domokos Múzeumnak (Kuny keramikus volt, az ólommentes majolika feltalálója, évtizedeken át a tatai kerámiagyár munkatársa).
A Várkanyar (milyen találó név!) és a belváros romantikusan görbülő utcái régi polgár- és kereskedőházakat őriztek meg, valamint máig híres szállodákat (a Kristály-szállónak vendége volt Ferenc József, Vilmos császár, Görgey Artúr, Jókai Mór, Kazinczy), itt őrködik Tata számos vízfolyása fölött Nepomuki Szent János bádog tetővel óvott, szépséges szobra. Szemben vele, a vár oldalában az Öreg halász emeli megszaggatott „kőhálóját” a magasba. Barokk házsorok kísérik utunkat, a fasorokat és a parkokat a természet készségesen ellátja „kristályos forrásainak” vizével.
A tatai esztendőben egymást váltják a rendezvények: kirakodó vásárok, búcsúk, augusztusi barokk program és ásványgyűjtemények bemutatója. Hajdanában négy nyáron át szabadtéri színi előadásokat tartottak a kastélydomb oldalában, amelyek – a korabeli vélemények szerint – a szegedi szabadtéri játékokkal vetekedtek.
Egész évben látható a Nepomucénus-malomban a hazai németek nemzetiségi kiállítása. Helytörténeti és viselettörténeti gyűjtemény, amely máig használt, jellegzetes német (sváb) ház- és lakásberendezési típusokat mutat be, hagyományos paraszti munkaeszközöket. Az állandó kiállítás címe: Der grosse Schwabenzug, amely magyarul kb. annyit tesz: „a nagy sváb vonulás, betelepülés”, de valójában a legnagyobb hazai nemzetiség mintegy háromszáz éves történetét jelenti.
Végül egy különös rendezvény… A tatai Öreg-tavon október-novemberben rendezik a Vadlúdfesztivált, ilyenkor több ezer vadliba lepi el a tó még kellemes, langyos vizét, miközben a madarak délre költöznek. Az Öreg-tavat nemzetközi szerződés (a ramsari egyezmény) „a világ legértékesebb vizes élőhelyei” közé sorolja, és számára magas szintű védettséget biztosít. Magyarországon vadlúdnak lenni jó…
(Lyukasóra 2014. 1. sz. 48-49. oldal)
Hozzászólások