A mély kómában fekvő beteg nem érzékeli a külvilágot, nem lát fényt, nem hall hangokat, jó esetben fájdalmai sincsenek, azonban az tévedés, hogy az agya nem működik és nincsenek érzései. Én pont az ellenkezőjét tapasztalom. Ilyen tisztán talán még sohasem gondolkoztam, bár az is igaz, hogy ezek a gondolatok nem egészen racionálisak. Inkább fel-felbukkanó képek, események laza láncolata. Néha úgy érzem, mintha ez volna a jelen, az itt és most, néha mintha a múlt. Olyasmi, ami valamikor megtörtént velem. Ami foglalkoztatott, hatással volt rám. Talán még olyan is, ami meg sem történt.
A sárkány meghunyászkodva hevert az öregember lábai előtt, kétágú farkát unottan csóválta. A hosszú, fehér szakállú kis ember meglapogatta a lény pikkelyes hátát, majd a barlang bejárata felé pillantott. Odakint az éjszaka koromsötétjét időnként távoli villámlás derengése törte meg. Halk morajlás hallatszott. Hirtelen fülsiketítő dörrenés rázta meg a levegőt, a barlangot vakító fény töltötte be. A barlang bejáratában egy hatalmas oroszlán állt, elbődülte magát támadásra készen. A sárkány talpra ugrott, megfordult, szájából és orrlyukaiból lángnyelvek törtek elő. Az öreg felemelte jobb kezét. A sárkány azon nyomban eltűnt, csak egy apró lángcsóva maradt utána a levegőben. Az oroszlán megindult az öregember felé, újra elbődült, majd morogva letelepedett a sárkány helyére. Az öreg megsimogatta az állat fejét.
– Elhiszed ezt a történetet? – kérdezi Vu Csang.
– Inkább valami példabeszédnek tűnik, nem megtörtént dolognak – válaszolom, miközben azon tűnődöm, honnan tud egy tizenkét éves kínai gyerek választékos angol nyelven elmondani egy ilyen mesét. Különösen, hogy a kisfiú egyébként nem beszél jól angolul. Vu Csang maga a meglepetés.
– Sárkányok nem léteznek – mondja Csandra nevetve. – Csak a pisisek hisznek benne.
– Kitől hallottad ezt, Vu? – kérdezem rosszalló pillantást vetve Csandrára.
– A nagyapámtól, még Kínában. Ott léteznek sárkányok. – Vu Csang feláll, előrehajol, púpozza a hátát és előre-hátra mozog felszegett fejjel, a fenekét riszálja, végül Csandrára ölti a nyelvét.
– És szerinted miről szól ez a történet?
– Hát, egyszerű. – Vu Csang megvonja vézna vállát. – Az öreg varázsló volt. Mentális energiát használt, amellyel megszelídítette a vadállatokat. Sőt, a sárkányt el is tüntette.
Nagyjából ezt a választ vártam. Vu Csang mindig is rendkívül vonzódott a természetfeletti jelenségekhez, a csodákhoz. Ekkor már több, mint egy éve ismertem. A szülei 1992-ben kerültek Magyarországra. A papírjaikkal valami gond volt, iskolába nem mehetett a fiú, ezért úgy döntöttek, hogy magántanárt fogadnak mellé. Tanítsam, amire akarom, csak tanuljon valamit és ne üljön egész nap otthon. Végzős voltam az ELTE Természettudományi Karán, középiskolai matematika-fizika szakos tanárjelölt. Egy kis zsebpénz reményében boldogan vállaltam a fiú tanítását.
Mindez egy szempillantás alatt végigfutott az agyamon és olyan élesen láttam a kínai kisfiút magam előtt, mintha a beszélgetés itt és most zajlana le. De nem, mikor szóra akartam nyitni a számat, a kép, mint egy szappanbuborék, hirtelen elpattant és egy másik emlék tolakodott a helyébe. Egy kórházi ágyban fekszem, néhány fehérköpenyes beszél hozzám. Mintha egyik a másik szavába vágna, csak jönnek a mondatfoszlányok a tudatomba. Süllyedek.
Agytumor. Nem kell megijedni. Még nem tudjuk. A biztonság kedvéért. Úgy tűnik jóindulatú. Gyorsan fejlődik. Talán operálható. Mesterséges altatás. Kóma. Lassabban fejlődik. Rossz helyen van.
Gyorsan terjedt a hír, hogy megjött a kígyóbűvölő, és az emberek egy negyed óra alatt megtöltötték a falu poros főterét. A tér közepén, a kút mellett egy hatévesforma kislány lebegett lótuszülésben, a földtől néhány arasz távolságra. Előtte fonott kenderkosár. Az emberek csendben várakoztak, a gyerekek is elcsitultak végül. A kislány mozdulatlanul, lecsukott szemmel ült a levegőben. Lassan emelkedni kezdett a kosár teteje, majd a földre zuhant. Egy óriási kobra feje bújt elő a kosárból, és a méregfogak hirtelen a kislány felé csaptak. Az emberek felsikoltottak, a kislány meg sem rezdült. A kígyó kiegyenesedett és lassan, mintha csak édes dudaszót hallana, himbálni kezdte a testét és egyre magasabbra emelte a fejét. Ekkor a kislány szeme felpattant és néhány másodpercig a kígyóra meredt. A kígyó megdermedt. A csöppség egy szempillantás alatt torkon ragadta a hatalmas állatot és függőlegesen az égbe hajította. A kígyó feje szédítő sebességel tört a magasba, majd eltűnt egy felhő mögött. A kislány komótosan a földre ereszkedett, felállt és megrángatta a kígyó lelógó farkát. A szájtátva bámuló nézők a kígyó teste helyett már egy kenderkötelet láttak. A kislány elkezdett fölmászni a kötélen, majd ő is eltűnt a felhőben. A síri csendben ekkor előlépett a tömegből Rhames, a mészáros. Megigazította a hosszú kést az övében, beleköpött a tenyerébe, majd a kislány után mászott. Őt is elnyelte a felhő. A falusiak döbbenten szegezték tekintetüket az égre. Egyszercsak egy apró kar hullott alá és a kosárba esett. Egy asszony sikoltozva törölgette arcáról a vércseppeket. Aztán egy láb, még egy, végül a kislány fekete, fürtös hajú fejecskéje zuhant alá, az is egyenesen a kosárba. Megdöbbent csend fogadta Rhamest, a mészárost, aki szájában a hosszú, véres késsel épp földet ért. A kötelet megrántotta, komótosan összetekerte, majd a kosárba dobta, és egy gyors mozdulattal visszatette a kosár fedelét. Kihívó tekintettel nézett a lehajtott fejjel toporgó falusiakra. Aztán a szemei elszürkültek és összerogyott. A kosár teteje emelkedni kezdett, egy fekete, fürtös hajú arcocska kandikált ki belőle. A kislány kimászott a kosárból, lótuszülésbe helyezte a lábait, majd lecsukott szemmel a levegőbe emelkedett. Az emberek szégyenkezve indultak haza, a mészárost két erős férfi támogatta.
– Na, ehhez mit szólsz, nagyokos? – kérdezi Csandra vigyorogva. – Ez az indiai kötéltrükk. Ez is megtörtént?
– Nem pont így van – rázza a fejét Vu Csang. – De így sem rossz. Már hallottam róla.
– Az indiai kötéltrükk hírlapi kacsa. Egy amerikai újságíró találta ki, hogy növeljék az eladott példányszámot. Persze az olvasók megették és minden sorát elhitték. Fiúk! Tanuljunk végre!
– És ha mégis igaz? – Vu Csang félretolja a feladatlapot. – Tegyük fel, hogy a kislány egy ezeréves varázsló volt!
– Jógi, így hívják szanszkritül. – Csandra a fejét csóválva széttárja a karját és rám néz, mintha tőlem várna segítséget.
Karácsony másnapja van, a névnapom. Izgatott vagyok. Nem mintha bárki is ünnepelné a névnapomat, egyedül élek, gyerekeim nincsenek. Mégis. Fel-alá járkálok a lakásban, tizenegy óra is elmúlt. Ilyenkor már jönni szokott. Lesek ki az ablakon. Csak a piszkos szürke ég és a koszos járda. Fehér karácsony? Még mit nem. Kimegyek az előszobába. Hát, ott van. Bedobták. Eddig csöngettek, mert karácsonykor csak futár jár. Megsimogatom. Csandra újabb novellája. Minden névnapomra kapok egyet. Több, mint 25 éve. Igaz, hogy csak néhány oldal, de keménykötésű és a lapokon Csandra saját kezű illusztrációi. Azt gyanítom, hogy ezekből egyetlen darab létezik a világon. Egy vagyont érhet a sorozatom.
– Csakhogy nem lehet igaz a történet, ugyanis a jógi etikai kötelessége, hogy erőszakmentesen éljen. Hogy magyarázod a levágott testrészeket?
– Úgy, hogy varázsló volt, nem jógi – dörzsöli meg az orrát Vu Csang. – És erőszak sem történt, hiszen a kislány sértetlenül mászott ki a kosárból. Az emberek azt látták, amit a varázsló mutatott nekik. Hogy nem szabad senkinek levágni a kezét. Te mondtad, hogy az emberek szégyenkezve indultak haza.
– Magyarázd meg részletesebben, Vu! – Már látom, hogy ma sem lesz tanítás. – Miért szégyenkeztek az emberek?
– Mert elhittek és valóságnak gondoltak valamit, ami meg sem történt. Csak a fejükben és ezt tudták.
– Úgy érted, hogy a varázsló mutatott nekik valamit, ami nem volt valóságos? Ilyen sok embernek?
– Minden ember egyforma. – Vu farkasszemet néz velem, mintha én tehetnék róla, hogy egy ilyen apró kínai emberkét nem ért meg a világ.
– Valóban – válaszolom és megsimogatom kopasz, borotvált fejét. – Az indiai kötéltrükknek van egy olyan magyarázata, hogy tömeghipnózis történt. Tudod Vu, mi az a hipnózis?
Srú mozdulatlanul lebegett a szédítő iramban száguldó gömb közepén. Fejét, karjait, lábait mozdítani sem tudta, meredten bámulta a távolban ragyogó csillaghalmazokat az átlátszó gömb falán keresztül. Az őt körülölelő sötétséget időnként ragyogó, kavargó színes köd váltotta fel, majd néhány pillanat múlva visszatért a koromfekete világűr. Nem tudta, hogy ki ő, mit keres itt és hová tart. Nem is érdekelte. Végtelen nyugalmat, biztonságot érzett. Csupán egyetlen szó járt a fejében. Srú. Úgy gondolta, hogy ezt a szót még sohasem hallotta, mégis tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez az ő neve. Máshogyan nem lehetett. A gömb hirtelen lassulni kezdett és megállt. Az átlátszó fal először opálossá, majd fokozatosan csillogó, tömör fehérré változott. Srú kíváncsian próbálta felfedezni tükörképét a gömb falán, azonban csak a ragyogó fehérséget látta. Tudta, hogy megérkezett, ám továbbra sem tudott mozdulni. Az érzékei azt sugallták, hogy hanyatt fekszik. A lábai kinyújtva egymás mellett, a karjai szorosan a testéhez simulva. Valami tőle független erő lassan megmozdította, és a lábai közeledni kezdtek a gömb falához. Vele szemben, ahogyan ő érzékelte, a gömb tetején, egy ajtó körvonalai rajzolódtak ki. Becsukta a szemét. Meg volt róla győződve, hogy hanyatt esik.
– Így képzelem a meghalást. – Csandra leteszi a papírlapot az asztalra és mélyen meghajol. – Ez a nulladik.
– Miféle nulladik, Csandra?
– Majd megtudod, szerdán hozom a folytatást. Még nincs kész.
Az az érzésem, hogy ezek a gyerekek, Vu Csang és Csandra, folyton szórakoznak velem. Ha az egyik állít valamit, a másik rögtön megkontrázza. Azonban, ha valami ésszerű érvet akarok bevetni ellenük, azonnal összefognak és olyan, számomra felfoghatatlan, számukra teljesen nyilvánvaló, szerintük tényekkel bizonyítható ősigazságokkal állnak elő, amikre, meg kell valljam, nem tudok kielégítő magyarázatot adni. Hivatkoznak a korlátolt európai gondolkodásra, a képzelet hiányára, az elfogadott tudomány képmutató, önhitt felsőbbrendűségére. Nem tudom, mit kezdjek velük. Azonban az intelligenciájuk, a kreativitásuk, a nyitottságuk teljesen lenyűgöz.
Elkéstem. Vu Csang már ott ül a gangon, a lakásom előtt. Törökülésben, a hideg kövön. A fejét magasan tartja, szemei lecsukva, kezei a térdén.
– Bocs Vu, elkéstem. Gyere! – Próbálom felhúzni a kezeinél fogva. – Megfázol. Gyere már! Csandra nem jött?
– Csandra beteg – Vu Csang rázza a fejét és nem akar felállni.
– Beszéltetek?
– Nem kell beszélni.
– Értem Vu. És mi baja?
– Fáj a torka. – Vu Csang makacsul húzza vissza a kezét. – Hagyjál, meggyógyítom.
Gyanítom, hogy valami újabb átverésről van szó, de nem akarom elrontani a játékot. Én, a korlátolt európai. Letelepszem Vu Csang mellé a földre, keresztbe teszem a lábam, a térdemre fektetem a kezeimet, ahogyan Vu, és lehunyom a szemem. Jól esik a csend, egész nap rohangáltam.
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! Szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod! Legyen meg a Te akaratod! Mint a mennyben, úgy a földön is! A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! És bocsásd meg a mi vétkeinket! Mint mi is megbocsátunk azoknak akik ellenünk vétkeztek! És ne vígy minket kísértésbe! De szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mind örökké. Ámen.
Szavalja Vu Csang magyarul. Úgy koncentrál, hogy a szemei teljesen felakadtak, ahogy a mennyezetet bámulja. Csandra értetlen arccal néz rám, szólna valamit, de intek, hogy várjon. Azt tudom, hogy a család tanul magyarul, esténként egy idős tanárnő jár hozzájuk. Vu Csang nem tud rendesen magyarul, ezt is tudom. Ráadásul kínai selypesen, a magyar nyelvtől teljesen idegen hangsúllyal beszél a maga vékony gyerekhangján. Most azonban nem, a hangja mély, mintha egy meglett parasztember esti imáját hallanám. Szeged környékéről. Ugyanis ő-zik. Azonkívül a Miatyánk Károli-féle, középkori változatát mondja.
– Tudod, mi ez Vu? – kérdezem már angolul, mikor befejezi és fúj egy nagyot. Rázza a fejét.
– Ez egy ima. Így imádkoznak bizonyos magyar emberek az istenhez. Hol tanultad?
– Nem tanultam, találtam. A fejemben – kopogtatja a homlokát. – Tegnap este lefekvés után.
– Biztos voltál magyar ember is egy előző életedben. – Csandra szánakozva mosolyog és a fejét csóválja.
– Hát, lehet. Miért lenne ez olyan meglepő?
Srú kilépett az ajtón. Ugyanaz a csillogó fehérség vette körül, mint a gömbben. Nem látott semmit, de úgy érzékelte, hogy egy hatalmas teremben van és nincs egyedül. Lassan, bizonytalan léptekkel megindult előre, az ismeretlenbe. Hiányzik a fény és az árnyék. Csak ez a vakító fehér csillogás. Suhant át rajta. Ebben a pillanatban a terem falai, a padló és a mennyezet feketévé változott és mindenhol apró fények gyúltak, melyek egy szempillantás alatt csillagfelhőkké, galaxisokká sűrűsödtek. A látvány arra emlékeztette, amit korábban, a gömb belsejéből látott, azonban mégsem teljesen. A kép mintha vetítve lett volna a látómezejébe eső három falon, a mennyezeten és a padlón. Mindegyiken ugyanaz, mint egy-egy képernyőn, azonban az összhatás mégis háromdimenziósnak tűnt. Az általa téglatestnek érzékelt tér élei megmozdultak. Srút enyhe rosszullét fogta el. Az élek először lassan oktaéderré álltak össze. Nem tudta eldönteni, hogy a tér melyik pontján áll, de a látvány teljesen magával ragadta. Az élek újra mozgásba lendültek, a háromszögek ötszögekké alakultak. Az oktaéder dodekaéderré változott. Srú ezt valahonnan tudta, bár saját helyzetét továbbra sem volt képes meghatározni. Lebegett a térben, nem tudta, merre van a fent és a lent. A tér falai még mindig síknak tűntek, ugyanazok a képek ismétlődtek mindegyiken, de a tudatába vésődött, általa biztonságosnak, ismertnek vélt háromdimenziós tér képzetét mindinkább a bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem érzése váltotta fel. Egyre jobban szédült, érzékszervei egyre kevesebbet tudtak felfogni a környezetéből. A tér falai újra megváltoztatták az alakjukat, az élek ötszögből ismét háromszöggé változtak. A dodekaéder ikozaéderré alakult. Már nem lebegett, úgy érezte, mintha egyszerre több nézőpontból szemlélné ugyanazt a képet. A tér falai mind gyorsabban osztódtak tovább, a korábban sík falak görbült felületekké változtak és egyre sokasodtak. Az émelyítő szédülés száguldó zuhanásba csapott. Hirtelen vaksötét lett, majd egy éles, ragyogó, fehér villanás hatolt a tudatába. Az idő megállt és Srú érzékszervei fölmondták a szolgálatot.
– Ez a nulladik. A nulladik dimenzió. – Csandra összehajtja az A/4–es papírt és begyűri a zsebébe. – Ide kerül az emberi lélek, hogy továbblépjen. Itt sem tér, sem idő nincs.
– Hogy meghaljon? Mintha azt mondtad volna, hogy így képzeled el a halált. – Nem egészen értem, hová akar kilyukadni.
– Nem. A lélek halhatatlan. Képletes halálról beszélek.
– Oké. Azt mondod, sem idő, sem tér nincs, mégis arról írsz, hogy a tér változtatja az alakját. Ráadásul gyorsan, tehát időnek is léteznie kell.
– Ez csak egy kép, amit a lélek érzékel, mert kell, hogy legyen valami kapaszkodója, magyarázata, amit hozott az úgynevezett anyagi világból. Összehasonlítási alapja. A nulladik dimenzió nem anyagi világ, minden születésnek a bölcsője. Maga az ősrobbanás. Persze azt is írtam, hogy az idő megállt és Srú érzékszervei fölmondták a szolgálatot. Ez a nulladik.
– Tehát a lélek újjászületik. Ezt állítod. – Vu Csang szeme felragyog.
– Nem hiszek a reinkarnációban, tudhatod – rázza fejét Csandra. – Itt nem erről van szó. A nulladik dimenzió egy átjáró, amibe a lélek számtalanszor belekerül. Én a párhuzamos univerzumokban hiszek. Egy szempillantás alatt végtelen számú ősrobbanás történik, ezek mindegyike egy új univerzumot hoz létre. Az ember lelke mindegyik ősrobbanásban részt vesz, így végtelen sok fizikai életet él.
– Ez hülyeség. – Vu Csang feláll és elindul a hűtő felé, ahol a saját készítésű ginzeng teáját tartja. Állítása szerint segít a koncentrációban és az elmélyülésben. Volt alkalmam megkóstolni, fertelmes az íze. Ha sokban nem is, ebben Csandrával egyetértünk.
– Be fogom bizonyítani – kiabálja utána Csandra.
– Hallgatlak.
– Nem most, majd ha nagy leszek. Illetve nagyobb. Csillagász leszek, kozmológus.
– Ne röhögtess! Lövésed sincs a fizikához. – Vu közben újra leül a székre, kezében egy műanyag flakon és három teásbögre. Lassan lecsavarja a flakon tetejét. Szúrós szag csapja meg az orromat.
Hirtelen elveszítem a fonalat, mintha valaki hozzáérne a kezemhez és az orromba is valami furcsa szag kúszna be. Koncentrálok, megpróbálom kinyitni a szememet. Persze nem sikerül. Most sem. Mégis éberebbnek érzem magam, a gondolataim kezdenek kitisztulni. A kis Vunak igaza volt, Csandra nem lett kozmológus. Rendkívül sikeres és gazdag író az Egyesült Államokban. Regényeit a világon mindenhol olvassák, kettőt Hollywood meg is filmesített. Sci-fiket ír, mi mást. Újra süllyedek, egyre gyorsabban. És Vu? Kényszerítem magam. Paranormális jelenségek kutatóintézete? Talán Angliában? Már zuhanok, száguldok önmagamba. Egy oktaédert látok. Kívülről. Aztán egy dodekaédert. Belülről. Egy ikozaédert. Valahonnan. Csend. Lebegés. Végtelen nyugalom áraszt el. Hazaértem. Minden elsötétül, majd egy éles, ragyogó, fehér villanás hatol a tudatomba.
– Akkor miért csak ezt az egy életet ismerjük, Csandra? Miért nem tudunk a többiről? – szegezem neki a szerintem övön aluli kérdést.
– Már hogyne tudnánk. Ismerjük az összeset, a számtalant, csak nem tudunk róla az elménkkel. Te összekevered a fizikai tudatot, a most és itt-et, a lélek szárnyaló, tudattalan, örökké létező, az elme számára megfoghatlan, isteni valóságával.
– Rendben van, én csak egy egyszerű, korlátolt elme vagyok, nem isten – jön hirtelen a számra. – De miért létezünk számtalan fizikai valóságban? Akkor mi a küldetésünk, mi az életünk értelme?
– Minden megtörténik a fizikai valóságban velünk, persze az ellenkezője is. Minden, az elme számára elképzelhető, sőt nem elképzelhető kimenetel is. Küldetésünk a tökéletesség. A számtalan verzióból néhány fejlődéshez vezet. Felfoghatatlan változáshoz.
– Akkor mégis csak reinkarnáció – kínálja körbe Vu Csang a ginzengteát. Udvariasan elhárítjuk. – A reinkarnáció is a lélek fejlődéséről szól. Hogy elérjük a megvilágosult, a tökéletes állapotot.
Az érzések, a képek egyfolytában kavarognak a fejemben, most már teljesen összefüggéstelenül. Hagyom magam, hogy magukkal sodorjanak. Vu Csang, Csandra, mit sem számít már. Nem töprengek sem életen, sem halálon. Minden, ami földi, ami racionális, teljesen hidegen hagy. Lebegek a vakító, csillogó fehérségben. Vakító, fájdalmas csillogás a szememben. Éles lámpafény. Egy doktornő magyaráz valamit. Altatóorvos. Kába vagyok. Eltűnt. Spontán gyógyulás. Néha megesik. Nem tudjuk. Csukódik. Újra.
– Ott tartottam, hogy már egy hete mesterséges kómában tartottuk, mikor megjelent egy apró, ázsiai emberke. Letelepedett az ágya mellé a földre, lehunyta a szemét és egy óráig mozdulatlanul ült. Öt nap után nem jött többet. A nővérek között gyorsan terjedt a hír, hogy a kis ázsiai gyógyította meg, de ez képtelenség. Lehetetlen. Egy kómában fekvő beteg minden reakcióját műszerek sokasága méri. A maga esetében a legapróbb változást sem tapasztaltuk.
– Vu Csang – mondom önkéntelenül.
– Azt nem tudom. De van itt más is. Ez az e-mail magának jött.
Erőltetem a szemem, a betűk nehezen állnak össze az elmém által lefordítható gondolatokká.
Kedves Tanár Úr!
Ön átkerült egy másik dimenzióba. Az emberi lélek számtalan dimenzióban létezik, számtalan fizikai életet él. Ön számtalanszor belehalt ebbe a betegségbe és számtalanszor túlélte. A múltja, a tapasztalatai számtalanszor megismétlődtek, de a sorsa számtalanszor vett más fordulatot is. Ön most egy olyan dimenzióban van, ahol a múltja megegyezik azzal, amit az elméje erről a fizikai dimenzióról tud. Gratulálok, ezt az üzenetet már számtalanszor megkapta és még számtalanszor meg fogja kapni.
Üdvözli régi barátja, Csandra!
– Mondja, maguk valami csodabogarak? – A doktornő felhúzott szemmel pillant rám, miközben kikapcsolja a műszereket és az ajtó felé indul.
– Én biztos nem – akarom mondani, de lecsukódik a szemem. Megint zuhanok. – Én csak egy egyszerű, korlátolt elme vagyok.
Hozzászólások