Kosztolányi Dezső 16 évesen már publikált mint költő. Első kötetkísérlete, a Négy fal között (1907) után 1910-ben A szegény kisgyermek panaszai szereplírai hangütésével a szélesebb olvasóközönségre is rátalált. A Nyugatban Ady Új versek-kötetét keményen bírálta, miközben Ady a valódi élmény hiányát vetette az ő szemére, és szembehelyezkedett a magát később „homo aestheticus”-nak nevező pályatárssal. Sikerei, gyors érvényesülése tovább növelték alkotói önbizalmát. A forma tökéletesítése, a „versformába zárkózás” lírikusi útját választotta, tudatosan építve írói programját.
„Verlaine állott közelebb hozzá, nem Baudelaire”(Kosztolányi Ádám)
A védő szabadkai családi közegből Szegedre, majd Pestre kerülve szellemi társakra talált: a bölcsészkaron Juhász Gyulával és Babits Mihállyal együtt jártak Négyesy László stílusgyakorlataira. 1904-1905-ben Bécsben töltött két egyetemi szemesztert, folytatva családja utazóhagyományát. A pályára készülés kora olvasással és lobogással telt „euphorionkodással”, ahogy Kosztolányi fogalmazott. Babits írja levelezésükről: „Beszámoltunk egymásnak a fiatalság minden lelki forrongásáról és élményéről. Elsősorban az irodalmi élményekről, amelyek e korban mindkettőnk számára döntők voltak. Olvasmányainkat rendesen kicseréltük, leveleinkhez könyvcsomagot mellékelve, s a legközelebbi levélben beszámoltunk az olvasottak hatásáról. Elküldtük egymásnak a magunk új írásait, s hosszas kritikákban közöltük egymással elragadtatásunkat vagy kifogásainkat. Leleplezetlenül fejtettük ki kortársainkról való ítéleteinket, melyek néha nagyon is sommásak voltak”. Az 1912-es Mágia-kötet versei után a világháború előtt családot alapító és a műfordítás felé forduló Kosztolányi (Modern költők című fordításkötete, 1913) a publicisztikáiból él meg. A Budapesti Naplóban akkor jut főszerephez, amikor Ady Párizsba távozik. Bal- és jobboldali lapok szerzőjeként a háborús eufóriából (a besorozást mindig elkerülve) a pacifisták oldalára áll. Üdvözli az őszirózsás forradalmat, de a tanácsköztársaság kiábrándítja, állását is elveszti. A Vörösmarty Akadémia tagjából a szélsőséges Pardon-rovat tárcaírója lesz, ahol zömmel Trianont bíráló írásait jelenteti meg névtelenül.
A Kenyér és bor-kötet
„Ha valakié, az ő költészete az idegalkatából forrt ki. Más költőknek az élete magyarázza a költészetét. Az ő életének a költészete adja a magyarázatát” – írta Schöpflin Aladár 1938-ban a Nyugatban. „Költő volt, minden ízében, szenvedélyesen, megszállottan.” A költő útkeresését jelzi a most százéves Kenyér és bor-kötet egy, az életműben is fontos szerepet betöltő verssel, a Boldog, szomorú dallal. Huszonkilenc versből álló művét Horvát Henriknek, „a művésznek és barátnak” ajánlja a szerző, aki az 1904–1918 közötti korszak magyar lírájának jelentős műveit egy német antológia számára lefordította, köztük a Szegény kisgyermek panaszainak verseit is „visszacsengette németül”. A nosztalgikus visszarévedés költői póza csaknem valamennyi kötetbeli vers sajátja. A stilizáció magas fokán a versélmény háttérbe szorul, és a versmotívumok ismétlődnek; a rezignált lelkiállapot, a halálközelség, az elmúlás áll a középpontban. A versek rímelése, a verszene ellenpontozza ezt a lírai tartalmat.
Még hozzád vágyik egyre e beteg szív
és úgy követlek, mint sötét detektív, a
pesti utcán, a budai lankán, kedves
Ilonkám.
De egyre jobban szállnak már az
évek, fáradt szemünk a semmiségbe
réved és ami jön, az oly hűs és
komorló, mint a koporsó.
(Hitves)
A vallomásos beszédmód mellett a fájdalmasan dekadens kitárulkozás új szereplíra és tárgyiasuló beszédmód felé viszi el a versgyűjteményt.
Mit sírjak én? E vad kornak
mit sírjak én? Mit
jajgassak, mit írjak én? …
Menj, árva, zord, szegény
dalom, te árva, zord, dalold
a semmit és a port.
(Ideges rímek)
Ebből a versvilágból kiemelkedik pár darab, amelyben a személyesség közvetlenebb, a vallomás hőfoka felforrósodik. Ilyen versek a Boldog, szomorú dal, a Csáth Gézának és a Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben. A sortörések és a rímek versszervező helyzetben a töredezettség érzését keltik:
Most a palicsi tó úgy fénylik mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.
Ah, jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán
s nem értenek.
És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kísértetet.
(Csáth Gézának)
Szeretett nagyapjának, Kosztolányi Ágostonnak állít emléket a Petőfi Társaság székfoglalójának szánt 1918-as Ódában. A Petőfit személyesen ismerő világutazó „kedves agg”, aki a szabadságharcban honvédszázadosként „verekedett”, mint élő családi ereklye jogosítja fel költő-unokáját, hogy „alázatosan, a porig hajolva” belépjen a nagy előd nevét viselő irodalmi társaságba.
A ditirambus keserű extázisának hangja szól a Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben című háromszakaszos versében. A „mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal”, majd a „mi lesz, mi lesz?” kétségbeesett kérdésére a választ az utolsó versszak adja:
A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.
A verskötet világháborús és trianoni veszteségre írt verseiből előbújik a primer érzelem, a fájdalom, a jajkiáltás iszonya. A korábbi, szecessziós-szereplírába sorolható versek ̶ az előbbiek ellentétei ̶ , bennük kísértet-alakok sorakoznak: eltávozott gyermekét kereső anya (Anyák), szőke gyereklány-alak, akinek, ha kacag, „térdére hull a szépség” (A szőke nő portréja) vagy a Baudelaire Nyolc öregjét idéző „furcsa, csúnya szörny”, aki „azzal öl meg, hogy vár az íróasztalom megett” (Vénség). Valamennyiükben közös érzés a fájdalom.
Nem is nők többé, férfiak,
álmos, sebesült katonák,
fejükön fekete sisak,
a szenvedés, a vassisak.
(Anyák)
„Keserű-édes csokoládé” (Nemes Nagy Ágnes)
A Boldog, szomorú dal (Nyugat, 1917 januárja) áll a kötet élén. A klasszikus versforma anapesztusai két lírai műfajt rejtenek: dalt és elégiát. A férfi életének elégedettséggel és játékos-ironikus, sokszor négy szótagos rímekkel elősorolt összegzése hirtelen átvált a címben is jelzett ellentétébe. Kenyér és bor ugyan van, de „nincs meg a kincs”. A pontos felsorolás, a leltár, a létösszegző vers sajátja. A hangütés keresetlen, őszinte, Nemes Nagy Ágnes megállapítása szerint: „A Boldog, szomorú dal az a pillanat Kosztolányi életében, amikor visszatekint a húszéves mására, a kezdő Kosztolányira, és ezt az életdarabot emeli be költészetébe”. A vers Budán, a Logodi utca 21-ben megvásárolt családi fészekben született, amit a feleség, Harmos Ilona büszkén mutat be A mi házunk című írásában, s ahová bevezettetik a gázt és a villanyt. A világháborúban lebonyolított házvételt kölcsön és váltó fedezte, amiért Hatvany Lajos, Kosztolányi „akkori munkaadója” kezeskedett. Ennek a lakásnak a dolgozószobája a költő kedvenc helye, egy tizenhat fiókos szekrénnyel.
A vers aforisztikusan egyszerű zárását a mű egészének értelmezése teszi árnyalttá: az életbeli értékek felsorolásakor a verszene, a dallam uralkodik, a kincskereső-képben pedig a többértelmű metaforák, a „kincs”, „ásom”, „álma”, az „ég” jelentésének egymásba játszása és vallomás töredelmessége.
A dalból az ellentétes elégiába vált át a vers, a „lázbeteg” „feleszmél”, majd egytagú metaforával („kincs”) folytatódik az elégikus rész, ami az „ég” elvesztésével zárul: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,/ a kincs, amiért porig égtem./ Itthon vagyok itt e világban/ s már nem vagyok otthon az égben.”
Hozzászólások