Petrozsényi Nagy Pál | Én, Petrozsényi Nagy Pál

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

10.

Átballagok a spájzba, 5 fok, a fagyasztószekrény és frizsider kirámolva, innen tehát kaja nemigen várható. Lám, így jár az, aki csak megeszi, de sohasem főzi meg az ebédet, nem tud kezelni egy mosógépet, porszívót, mert az asszony helyette is mindent megcsinál. Megjegyzem, a hűtőket kifejezett kérésemre „rámolták” ki a rokonok, hogy aztán áramtalaníthassam a gépeket, mert minek pocsékoljam az áramot, ha már úgysem veszem hasznát egyik gépnek sem?

– Amit megnyertél a réven, elvesztettél a vámon – csóválta meg a fejét Kamil barátom. – Én ezzel a tömérdek nyersanyaggal egy évig is tudtam volna főzőcskézni magamnak.

– Te igen, én nem. Főleg ilyen állapotban, amikor nem emlékszem, mit hova teszek, vagy hova, miért indultam.

– Tipikus stresszállapot, de ne félj ez is elmúlik, ha megnyugszol és talpra állsz.

Már megint ez a talpra állsz. Először az Igazgató úr vágta a fejemhez, utána a háziorvosom, most pedig Turai Kamil barátom. Hát ilyen nyámnyilának tart engem mindenki! Bosszankodva másztam az ágyamba, és vártam, egyre vártam, hogy kimelegedjen a helyiség. No, arra várhattam teljes két napot, úgyhogy a végén már két paplant terítettem magamra. Micsoda csend, ó, micsoda nyugalom! Itt aztán nyoma sincs a pszichiátrián uralkodó kiabálásnak, jövés-me­nésnek. Reggel fél hatkor sem fognak ránk kiáltani a nővérek, keljünk már fel, mert hasunkra süt a nap. Végeredményben nem is lenne olyan tré dolog továbbra is itt lakni. Haszonélvezeti jogom van, hozzá egy kis nyugdíj, mit akarhatnék még egyebet?

Bezzeg másként nyilatkoztam, amikor másnap Csöpi sógornőm kezembe nyomta a számlámat. Több, mint 60 ezer forintot kellett fizetnem egy olyan lakásért, amiben nem is laktam egy hónapig.  Egy pillanatra elsötétedett előttem a világ, és tántorogni kezdtem a kapuban, ugyanis ennél beljebb sosem szokott invitálni.

– Na, na, na, csak el ne ess!

– Mindjárt hozom a pénzt, kis türelmet!

Szerencsére tudtam fizetni abból a 700 ezer forintból, amit még régebben Judit pénztárcájában találtam.

– Parancsolj!

– Köszönöm. Szia! – fordult vissza a lakásba, és még csak meg sem kérdezte, hogy vagyok, ettem-e valamit, van szükségem valamire, amiből egyből láttam mennyire megviselte szegény Judit halála.

– Szia, és részvétem – támolyogtam vissza én is saját odúmba, majd odabenn egyedül érezvén magamat, akkorát üvöltettem, hogy képletesen szólva belerezegtek az ablakok.

Fel-alá sétáltam, mit is tehettem volna mást. Menjek ebédelni? Nem voltam sem éhes, sem szomjas, meg a hasam is fájt. Talán éppen ezért, nehogy véletlenül csak lelki fájdalmat érezzek. Egy óra múlva elfáradtam, erre újra leheveredtem. 60 ezer forint egy hónapra, és még én szerettem volna kihasználni a Puskás utcai ház haszonélvezéssel járó lehetőségét. És ebből a havi költségből még hiányzik a Telekom, koszt, gyógyszerek ára stb. Nem haszonélvezés ez, hanem rémálom. Hogy fogom én mindezt 100 ezer forintból törleszteni? Másrészt itt van ez a sok elintézetlen hivatalos ügy, mint: átíratni a rezsit, tévét, bankbetétet az én nevemre, kérelmezni az özvegyi nyugdíjat meg sok minden mást, amiről még nem tudok. Viszont ha tudnék is, olyan gyenge és zavart vagyok, hogy segítség nélkül még a buszmegállóig sem tudnék eltotyogni. Teltek az órák, én meg csak feküdtem, feküdtem milliónyi képpel, gondolattal a fejemben.

– Vauuuuu! – vonított fel a kutya éjfél körül.

Legszívesebben magamhoz hívtam volna, de ha megint akkora rakást pottyant a szőnyegre, mint a jó múltkor, maradjon inkább kint leghűségesebb barátom. Istenem, de szörnyű így egyedül kiszolgáltatottan mindennek és mindenkinek egy olyan országban, amelyik, ha úgy vesszük, nem is a szülőhazám. Nem volna jobb, ha mégis véget vetnék ennek az eleve sikertelenségre ítélt birkózásnak, és már most azonnal felkeresném drága édesapám odafönt a mennyekben. Ha ugyan tényleg odakerült. Balogh Csaba szerint biztosan nem, mert a halottak csak a végítélet napján támadnak fel. A halott az halott, se nem mozog, se nem érez még nagyon- nagyon sokáig, por és hamu, ahogy a Halotti Beszédben is olvasható – kaptam le tekintetem a konyháról, ahol az a bizonyos 30 cm hosszú disznóölő kés lapult a fiókban. Hátat fordítottam a konyhának, és szinte úgy az ágyhoz tapadtam, mint az a fiatalember, akit a

Fifi meg én az erkélyen

Honvédkórház ágyához kötöttek. Nyilván óvatosságból, nehogy kárt tegyen magában. Talán én is megpróbálhatnám Odisszeuszt utánozva, aki így akarta megakadályozni, hogy a habokba csalják énekükkel a szírének, bár engem csak egy ártatlan disznóölő kés vonzott, méghozzá annyira, hogy a következő pillanatban már csoszogtam is feléje, aztán stop: döbbenten éreztem, hogy valami meleg csorog le a lábam közt meg a fenekemből. Magyarán elöl is, hátul is összepisiltem magamat. Szegény Fifi, az előbb még őt kritizáltam. Feltöröltem a szőnyeget, és megszégyenülten kiáltottam ki a fagyos éjszakába.

– Fifi, ide a gazdihoz! Gyere be! Nem hallod? Kegyeskedj besétálni, de ha még egyszer bekakilsz, utoljára láttad ezt a szobát belülről. Most mit bámulsz! Én vigyázok rád, te pedig rám, öregfiú.

– Mars ki! – hangzott fel Judit hangja élesen, pontosabban csak úgy képzeltem, mert hiszen tudtam én, hogy a kísértetek nemcsak némák, de nincsenek is valójában.

Ezért – ennyi idő múltán – már nem is igen foglalkoztatott különösebben Judit halála. Meghalt, vége, a föld tovább forog. Gyerekkoromban a népmeséken nevelkedve még elhittem, hogy édesapám szelleme csak úgy átlép hozzám a falon. Most inkább az érdekelt, mi marad utánuk: nyomor, káosz vagy biztonság. Sajnos mindkét esetben csak az előbbi, így igazából ez bolondított meg annyira, hogy átmenetileg bizony gondnokságra szorultam. Hangsúlyozom, átmenetileg, legalábbis így érzem. Istenem, csak ne tartson sokáig, nehogy a végén még visszapenderítsenek Szent Péter mellé, a Balaton utcai Lazarettbe. Ámen, így legyen, következésképp próbáljuk meg rendbe hozni, ami még rendbe hozható. Ezzel a gondolattal sikerült aztán álomba merülnöm.

Reggel e-mailben találkozóra hívtam a fiatalabbik sógornőm, Oszlányi Esztert, Csöpi öccsének a feleségét, noha nem ő volt a gondozóm, és sokkal messzebb is lakott Gyuszinál, ezzel szemben egyedül ő értett a hivatalos dolgokhoz. Ki kellene választani a megfelelő aktákat, aztán rendezzük a rezsit, tévét stb., amire jelen pillanatban én képtelen vagyok – firkantottam oda röviden. – Hogyhogy, hiszen csak a napokban jöttél ki a kórházból – válaszolta Eszter cso­dálkozva. – Igen, a napokban: sajna még betegebben, mint, ahogy bevittek.

Megjegyzem, intézkedhetett volna ez alatt az egy hónap alatt is, míg én a Lazarettben üdültem, de nem tette, ő tudja, miért, nem is firtattam. De amikor láttam, hogy mindez ezután sem lesz másképpen, kicsúszott a számon, hogy néha nem ártana, ha az ember félretenné apró-csep­rő gondjait, és a sürgősebb, fontosabb ügyekre koncentrálna.  Erre elöntötte őt is a vörös köd, és azontúl alig vett rólam tudomást. Mégis hogy van pofám vele így beszélni, azok után, amit értem tett, nem szólva arról, hogy vele még a saját családja sem beszél ilyen hangon. Szántam-bántam bűnömet, de már késő volt. Még egy pszichiátriai konzultációra sem vitt el, ahova a Honvédkórház rendelt kontrollra.

Ezt a segítséget tehát elpuskáztam. Gondoskodhatok egy másikról, aztán ha minden ajtó bezárul előttem, akkor, de csakis akkor… A folytatást nem mertem végiggondolni. Magamban újra meg újra visszaidéztem azokat a hónapokat, amikor 1987-ben a Ceauşescu-diktatúra ítélt lassú éh- és fagyhalálra. Megborzongtam, hogy ez a két helyzet mennyire kísértetiesen hasonlít egymásra, és mégis más, mert jelen esetben nem egy diktátor kergetett ilyen helyzetbe. A mostani fejlemény, hogy úgy mondjam személyes ügy, saját meggondolatlanságom következménye. Az Igazgató úrnak van erre is egy frappáns szava: lúzer. Igaza lenne? Nincs igaza, mert még élek, és azért sem adom meg magamat – ébredt fel bennem a dac, és elsőre rendeltem magamnak a netpincérrel egy kiadós ebédet. Csak nem fogok itt éhen halni pénzzel a zsebemben! Másodszor írtam két e-mailt, egyet a református, egyet a katolikus egyháznak. Hasonló módon jártam el annak idején Nagyváradon is. Nem utasítottak el, megnyitották a tárcájukat, ha csak pár száz lej erejéig is. Kecskeméten szintén: gondnoksággal kapcsolatos tanácsokkal, aminek az árát meg is kérték becsülettel. Villámgyorsan számoltam és rájöttem, erre bizony kevéske az én nyugdíjam, meg nem is erre számítottam. Mint papgyerek valaha egyházi segélyben részesültem, és valami ehhez hasonlót vártam el itt is az egyháztól, hacsak egyszeri segély formájában is. Még az sem nyomott latba egy szemernyit sem, hogy a híres erdélyi segédpüspök, László Dezsőnek lennék a keresztfia.

– Igen, és az kicsoda?

– Mindegy, nem számít. Köszönöm, hogy meglátogatott. Esetleg ha küldenének egy tiszteletest, akivel elbeszélgethetnénk Istenről, könyörületről…

– Hogyne, nagyon szívesen – igazította meg szemüvegét a segítőkész megbízott.

Azóta is várom, hogy meglátogasson valaki. Nem csoda, hisz elfelejtettem megkérdezni, ennek pontosan hány forint a taksája beleértve a benzinköltséget is. No, majd legközelebb, ha egy katolikus megbízott is felkeres. Önök, mit gondolnak, felkeresett?

Igen, a balszerencse, merthogy a baj ritkán jár egyedül. Estére a gázkazán mondta be az unal­mast, és a lakásba ismét tíz fok alá süllyedt a hőmérséklet.

– Tanti saluti! Már vártalak.

Meg próbáltam javítani. Sikerült, aztán ismét elromlott, és így tovább. Egész hajnalig ide-oda rohangáltam az ágytól a kazánig és fordítva, amikor éreztem, hogy megint csak szokatlanul hideg van. Ekkor már alig álltam a lábamon, és a szemem is le-lecsukódott. Hogy ne kelljen annyit ide-oda sprintelnem, becipeltünk Gyuszival egy ágyat a konyhába, és onnan ütögettem a gázkazánt, azt sem bánva, ha felrobbanok. Nyilván be is következett volna, vagy egyszerűen megfagyok (jóllehet akkor már három paplant is terítettem magamra), ha derék gondozóm, Marsa Gyuszi nem hoz nekem egy szerelőt. Fellélegeztem, folytathatom a segítséghívást meg lévén győződve, hogy ebből a lekvárból segítség nélkül aligha fogok kimászni.

 

(folytatása következik)

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Én, Petrozsényi Nagy Pál”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés