Hajnali négykor még ébren feküdtem,
hallgattam a kinti szűnni nem akaró orkánt,
meg a mellkasomban keservesen
vergődő szívemet, a szél egyre csak
zúgott köröttem, csaknem kettétépve engem,
és szegény megtépázott, összefércelt
szívemet. És akkor rádöbbentem
abban a majdnem hajnali csendben:
ezt nem gondoltam volna hajdan,
ezerkilencszáznyolcvannégyben,
hogy túléljük a férjeinket, akik
megcsaltak, megvertek, megaláztak
minket, elitták a konyhapénzünket.
Igaz, most nem bízom benne, megérem
a reggelt, olyan rosszul vagyok ebben a
szélben, aztán mégis elalszom, a hajnal
elringat, és ha most verset írok, akkor élek
kettőezerhúsz május harmadikán még
mindig ver a szívem, bár a szél úgy éreztem,
megöl engem, de ha eddig mindent túléltem,
miért éppen a szélbe és a nemzeti focializmusba
halnék bele, hát nem, bevallom, szándékomban
áll még most is mindent túlélni, és nem létező
dédunokáimnak majd elmesélni: volt egy
éjszaka, amikor azt hittem, nem érem meg a
reggelt, de látod, gyermek, még mindig itt
vagyok, élek és mesélek. És egyre csak fúj
kint a szél, régi májusokról mesél.

2020. május 3.

Megosztás

Tweet