Poroszkál a létezés ezer arca közül egy,
talán a mélyét járja, hogy onnan az útja
már csak fölfelé legyen.
De ma még kívül-belül
sajgok érted, Világ,
mint könnyfakasztó harsona,
nem ér már a nevem semmit,
és nem érkezem mostanság
valahogy semmivel, sehova.
Nincs új, sem régi a nap alatt,
sokaknak kín jut, másoknak pazar fogat,
a kérkedés minden oldalán a világnak,
s lerúgja nemcsak a port, de a bőrt is
az arcról pírtalanul a könny helyett,
már az sincs, a goromba ízű megalkuvás.
Csöndes a sóhaj, perzsel a vágy,
rég háltam veled úgy, békében, Világ!
Elhagytak? Megcsaltak? Mi lehet ez?
Mégsem csillapodhatok mással,
nem vagyok rá képes, csak veled.
Csicsergő madárka hangján lógok,
kapaszkodó maradékodon,
ágyat terít, véreset egy karabély,
valahol a tűző nap perzselte,
messzi homokdűnéken,
s hiába gyógyítom zsigereim
zöld lombú fák susogásán,
folyton rést üt rajtuk egy csatatér.
Szélhárfa mantráz,
kihalt a Csillagösvény,
nincs már se piros, se fehér,
se zöld, se semmilyen jelzés,
a lármafák némák,
és egyre nehezebben várom
a megváltó jöttét.
Hozzászólások