Dr. Hernádi László Mihály | Kaleidoszkóp – 17.

Emberi tényező

Kaleidoszkóp – 17.

 

Felvételi vizsgám

 

Mikor a szegedi Orvostudományi Egyetemen közeledett a felvételi vizsga ideje, összeszedtem magam, és elutaztam Szegedre. Nelly testvérem keresztszüleinél, Kopasz Imre bácsiéknál szálltam meg. Előző nyarakon több hetet is eltöltöttem náluk. A korombéli gyermekeikkel (Klári és Laci) az udvaron előadtuk a felnőtteknek a televízióban kísérleti adásként naponta legalább kétszer sugárzott Péntek 13 című darabot. Latabár Kálmán szerepe rám jutott, Klári volt a feleségem, Laci a sógorom. A szöveget már kívülről fújtuk. Nagy sikerünk volt.

Most vajon lesz-e siker, méláztam a felvételi vizsga előestéjén. Másnap reggel parádéba vágtam magam, és irány az egyetem. Ahogy szálltam volna föl a villamosra, olyan érzésem támadt, hogy mögöttem van valaki. Visszaléptem, és magam elé engedtem egy idősebb urat, aki a villamos peronján megszólított. A beszélgetésünk érdekes fordulatot vett.

– Fiatalember, érzem a kiejtésén, hogy nem idevalósi.

– Valóban nem. A Bakonyból jöttem felvételizni az orvosi egyetemre.

– A Bakonyból jött? De akkor miért ilyen messzire? Budapest? Pécs?

– Családi hagyomány, édesapám itt végzett.

– Igen? Hogy hívják az édesapját?

– Dr. Hernádi Mihály – feleltem.

– Te Miska barátom fia vagy? – derült föl az arca, és attól kezdve tolultak föl benne a diákkori közös emlékek.

Mint hamar kiderült, az egyik kar dékánja volt. Sorolta a régi diáktársakat, akik addigra már zömmel az egyetem professzorai voltak. Szívélyesen búcsúzott a főépület előtt, üdvözletét küldve apámnak.

Az írásbeli és a szóbeli vizsgára megtáltosodtam. A szóbeli után kiküldtek. Majd húsz perc várakozás után a bizottság elnökének első kérdése az volt, hogy:

– Mi ez itt? – és rábökött az érettségi bizonyítványomon éktelenkedő fizika kettesre. – Brillírozik nekünk, miközben a felvételi tantárgyból hozza a kettest? Ezt mégis hogy képzelte?

Röviden elmeséltem, hogy s mint jártam az új fizikatanárunkkal, hogy lett a félévi fizika ötösömből az érettségire kettes. Jóindulatukról biztosítottak, de lássam be, hogy ezzel az orvosi egyetemre nem lehet bejutni.

Hazafelé a vonaton az jutott eszembe, hogy legalább meglátogattam a szegedi rokonokat. Megnyugtatott az a tudat is, hogy nem a felvételi vizsgán ástam el magam, hanem a régi bűnök miatt most jött el a vezeklés ideje.

 

 

Bánya (Kisgyón, Balinka, Dudar)

 

Otthon, Csetényben az egyik ebédnél szóba jött a két sikertelen felvételi vizsgám. Fölmerült a hogyan tovább kérdése, amire bennem már régen érlelődött a válasz:

– Bányász leszek.

– Édes fiam, ha elmész a bányába dolgozni, kitagadlak a családból.

– Ezt nagyon sajnálnám, de szilárd elhatározásom, hogy bányász leszek.

Később rájöttem, hogy apám miért vonakodott beleegyezését adni. 1949-től 1954-ig a csetényi körzeti orvosi állása mellett Dudar bányaorvosa volt. A bányabejárásokon kívül a nagyobb balesetekhez is riasztották. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg én csak az idősebb barátaim elbeszéléseiből alkottam némi fogalmat, hová készülök, addig neki saját szomorú tapasztalatai voltak arról, mit jelent a bánya, aminek a balesetek mellett súlyos és káros hatásaival körzeti orvosként is szembesült.

Konokságom győzött. Bányász lettem. Tartalékos földalatti csillés. 1962. augusztus 15-én, a 18. születésnapomon szálltam le először Kisgyónban. A beosztásomnál fogva mindig oda tettek, ahonnan hiányzott ember. Így a különböző helyeket végigjárva a bánya szinte minden területét megismertem. Dolgoztam uraságiban (többnyire szállítás és kisegítés), csapaton (elővájás), fronton (jövesztés) és kamrafejtésben. Megszereztem a nehézgép-kezelői képesítést. Megjártam a mérnökséget is, mint figuráns. Ha Balinkán, a külszínen nem ment a drótkötél, minket vezényeltek oda, és tologattuk az üres és teli vagonokat –20 – –25 °C hidegben.

A kegyetlenül nehéz fizikai munka mellett hamar megerősödtem. A tenyeremen sok-sok vízhólyag után olyan vastag lett a bőr, hogy annak bármely pontján el tudtam oltani az izzó cigarettacsikket.

Kisgyónban légaknán és lejtaknán gyalog mentünk le a bányába. Balinkán gyalog vagy kisvasúttal mentünk egy táróaknán, majd annak végétől függőaknán szálltunk le. Dudaron függőakna volt.

Nagyon megszerettem a bányászéletet. Még az egyetemi évek közben is ott dolgoztam végig a nyári szünetet, amikor nem kellett könyvtári vagy pedagógiai gyakorlatra mennem. Így jött össze másfél év földalatti munkaviszonyom. Az emberi kapcsolataimban pedig egész életemben abból éltem, ami a bányában ivódott belém. Volt, hogy egy cigányt megtanítottam írni, és volt, hogy egy másik cigánytól rengeteget tanultam.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kaleidoszkóp – 17.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés