Gondolom, nem haragszol, hogy csak így „lejóskázlak”. Bár nem is tudom, honnan vettem a merészséget, hogy megtegyem. Mégis így érzem legközelebb magam Hozzád. Jóságos, mindig mosolygó szemeddel hunyorogva visszakacsintasz: „Tedd csak! Így az igazi.”
Azt sem tudom, hol és mikor ismertelek meg, de egy biztos, rögtön úgy éreztem, immár évek óta ismerjük egymást. Szinte egymás szájából kapkodtuk a szavakat, elcsentük, folytattuk egymás gondolatait. Ritka, ma nagyon ritka az ilyen összhang.
Erdély. Csodás együtt töltött napok. Kirándulások. Betekintés szüleim egyszerű falusi világába. Te ott is otthon érezted magad. És látszott rajta, hogy ez nem álca, nem egy külső álarc, amit a vendégnek kötelező felölteni. A felvidéki gyökerek táptalajra találtak az erdélyi földben. Örök barátság sarjadt a székely sziklákon.
Az évek kegyetlenül elszálltak. Tudjuk, érezzük mindnyájan, bár kifelé az önáltató arcunkat próbáljuk mutatni. Mi aztán megmutatjuk ennek a cudar világnak! Meg. Amíg tudjuk. Amíg a ránk szabott idő engedi. Egyre fogyó erővel, egyre kevesebben. Majd egy szép napon átadjuk helyünket az utánunk jövőknek. Marad pár emlék, fotó. Aztán velünk együtt lassan azok is kihullanak az idő rostáján… De Te addig is velünk élsz.
Csak még egy szóra: Egyszer, évekkel ezelőtt egy kis szösszenetemben arról írtam, hogy a mai rohanó világunkban immár az ünnepek alkalmával sem tiszteljük meg egymást egy kézzel írott üdvözlőlappal. Elég egy e-mail, egy SMS. Azóta minden ünnepkor Te küldtél egy üdvözlőlapot. Hiányozni fog(sz).
Hozzászólások