Magyar Miklós | Agócs Károly: A lélekmadár

Kultúra, művészet

Agócs Károly: A lélekmadár

 

Amint arról a Könyvkultúra 2020. június 11-i számában beszámoltam, Agócs Károly franciául megjelent novelláskötetét (Le chef-d’œuvre. Éditions Vérone, Paris, 2019) méltatva, egy francia kritikus ez év májusában a szerzőt „a magyar Borges”-ként említi. Ennek az elismerésnek kapcsán közlöm annak az előadásomnak rövidített változatát, amely Agócs első regényének, A lélekmadárnak bemutatásakor elhangzott. (A könyv a Tinta Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1997-ben.)

 

 

Mitől lesz egy regény, egy festmény, általában egy művészi alkotás értéket, lehetőleg egyetemes értéket hordozó mű, és mitől hull ki az idő rostáján? Az a kritérium, hogy viharos és azonnali sikert arat? Ilyen is van. De jóval több mű észrevétlen marad a születés pillanatában. (Proust Az eltűnt idő nyomában című monumentális regényének első kötetét csak saját költségén tudta megjelentetni.) Kritérium-e, hogy hány könyvet írt egy író? Aligha. Alain-Fournier egyetlen kiadott regényével lett világhírű. Az sem mérvadó, hogy könnyedén vagy vért izzadva készül el az alkotás. Balzac − igaz, hogy adósságai törlesztése miatt − ontotta magából a regényeket, míg Roger-Martin du Gard pedáns aprólékossággal, cédulákat rendezgetve szobája padlóján állította össze a Thibault családot.

Egyben biztosak lehetünk: az igazi érték előbb-utóbb megtalálja méltó helyét. A kritikus dolga, hogy megismertesse, az olvasó számára hozzáférhetővé tegye az általa értékesnek ítélt művet. A most bemutatásra kerülő regényt nemcsak elolvasásra érdemesnek, de a XXI. századi magyar irodalom számára is maradandónak tartom.

A könyv hátsó borítóján a kiadó „jelentős, fontos regénynek” tartja a művet, amit minden művelt és gyakorlott olvasónak érdemes ajánlani. Azt is hozzáteszi, hogy bár az író magában a műben elítéli a posztmodern és neo-posztmodern szövegzuhatagokat, A lélekmadár is posztmodern mű a javából, csakhogy „egy emelettel mélyebben van megalapozva”.

Ezzel az értékítélettel nincs is semmi baj, bár az a kitétel, hogy „gyakorlott olvasóknak” ajánlja, a „vájt fülűekre” szűkíti le a leendő olvasótábort, amivel semmiképpen sem tudok egyetérteni. Másrészt csínján kell bánni a posztmodern címkével, mert könnyen előáll az Esterházy Péter által vizionált eset, hogy „a posztmodern kelgyó enfarkába harap”.

Ne címkézzük meg Agócs Károly regényét, mert nem fér bele egyetlen sémába sem. Benne van a hagyományos regényre oly jellemző cselekmény, a kaland, tér-idő, leírás, de a modern regény mindent megkérdőjelező formabontó törekvése is. És mindez harmonikus egységben tükrözi a szerző világképét, szorongásait, azt a törekvést, hogy André Gide-del szólva „kiírja magából” mindazt, ami élete során a lelke mélyén munkált. Benne van az is, amit Jean Ricardou szellemesen úgy fogalmaz meg, hogy míg a hagyományos regény „a kaland leírása”, a modern regény „a leírás kalandja”.

Ha el akarjuk mondani A lélekmadár történését, könnyű és nehéz dolgunk van egyszerre. Mert igaz, hogy egy fiatalembert apja elküld vidékre, hogy ott majd egy rokona megismerteti a tanyasi élettel, de mindez csak egy keret, ha akarjuk ürügy arra, hogy egyfajta visszaemlékezésképpen, önmagába fordulva, sokszoros áttétellel fedezze fel a Lét összefüggéseit.

A művet akár úgy is felfoghatjuk, mint egy regényt a regényben, amely a művészi visszatükrözés ismert módszere. Ezt láthatjuk Memling Az udvarhölgyek című festményén (egy apró tükör visszatükrözi annak a helyiségnek a belsejét, amelyikben a megfestett jelenet játszódik), a Hamlet komédiás-jelenetében, a Wilhelm Meisterben a bábjelenetben vagy a kastélybeli ünnepnél. A tükrözés legismertebb irodalmi alkalmazása André Gide A pénzhamisítók című regénye, amelyben Edouard, a főszereplő ír egy regényt, ami nem más, mint amit maga Gide ír. A kritika által mise en abyme-nak nevezett eljárásról Gide maga is beszél. Agócs Károly is megfogalmazza ezt az eljárást művében: «Egyszerre csak megborzongott; az a képtelen érzése támadt, hogy valamikor átélte már ugyanezt a pillanatot, ugyanígy, vagy talán csak álmodta, de aztán rájött mindjárt, hogy olvasta, mégpedig a rokon készülő regényében. Megrökönyödve ismerte fel, hogy ugyanaz történik vele, mint amit ott olvasott, ugyanúgy s alighanem ugyanazon a helyszínen, és hogy ő maga akár azonos is lehet a szereplővel, azzal a bizonyos „zsenge ifjúval”.»

Az olvasott regény hősével magát azonosító ifjú a továbbiakban eljut annak gondolatáig, hogy a végtelen sok olvasott könyvben saját teljes élettörténete rajzolódhat ki:

„Mintha életének ezt a kis epizódját megírták volna előre, félelmetes pontossággal, a legapróbb részletekig terjedően. De hisz hallhatta is a felnőttektől, hogy „mindenkinek meg van írva a sorsa”. Eltűnődött, némiképp lehiggadva már, hogy ez szó szerint ugyan aligha lehet igaz, de talán minden könyvben van egy fejezet vagy akár csak egy oldal, egy bekezdés vagy csupán egyetlen mondat, amelyben az ember a saját sorsának egy mozzanatára, töredékére ismerhet, és ha a világ összes könyvét elolvasná, akkor ezekből a mozzanatokból és töredékekből talán mégiscsak kikerekedne az ő teljes élettörténete. Ilyenformán akár igaz is lehet a mondás − csak azt kellene tudni, hogy a végtelen sok könyvből kinek-kinek melyik fejezetet, oldalt kellene elolvasnia ahhoz, hogy előre tudja a sorsát. Ám ha ez lehetséges is volna − fűzte tovább a gondolatot −, vajon mindig vagy csak egyetlen egyszer is akként cselekedne, döntene vagy érezne az ember, és úgy élne meg egy-egy adott eseményt, történést, mint ahogyan az meg lenne írva, mintegy el volna rendelve a számára?”

A Lélekmadárban a múlt felidézése helyenként a már említett nagy előd, Marcel Proust szinte közhellyé vált módszerére emlékeztet. Ismeretes, hogy Az eltűnt idő nyomában főhőse, Marcel megízlel egy teába mártott süteményt (a híressé vált madeleine-t), és ez váltja ki az emlékezést gyermekkorára. A lélekmadár „hőse” a címadó madár szárnyrebbenése során emlékszik a madárkereskedőre. „Csak nézte a madarakat elrévedve, mikor egyikük hirtelen megrázta magát, és szárnyának egyetlen rebbentésével átszökkent egy másik, alacsonyabban lévő ágra. Ő mintegy feleszmélt akkor, s e máskülönben jelentéktelen apróság, e kecses, könnyed szárnyrebbenés láttán egy furcsa ember rémlett fel emlékezetében: a madárkereskedő…” Lehetetlen nem észrevenni a prousti „akaratlan emlékezésnek” nevezett írói eljárást ebben a részben. És itt eljutottunk a mű leitmotívumához, a madár mindenütt való jelenlétéhez. A madár, mint szimbólum, jól ismert a világirodalomból. Baudelaire albatrosza az égben, a szellemi szférában van otthon, míg a földön éppen szárnyai akadályozzák, teszik nevetségessé. Ibsen drámájában a vadkacsa a hazugságokat szimbolizálja, Csehov sirálya a halott szárnyalást. A lélekmadárban az első fejezet, MADARAK, már címében is jelzi a madár állandó jelenlétét:

„− Hamarosan megjönnek a madarak is − gondolta valami gyerekes fellelkesüléssel, és megint letörülgette az arca előtt az üveget. − Talán még ma − tette hozzá magában, és közelebb is hajolt az ablakhoz, hátha megpillantja népes csapatukat, amint éppen aláereszkedik a magasból, a sötét fellegek közül, vidáman kavarogva-ejtőzve.

Legalábbis így képzelte el az érkezésüket. Valójában sem megjönni, sem elmenni nem látta őket soha. Amint beköszöntött a tél, egyszerre csak ott termettek a kertben, ott gubbasztottak a fák csupasz ágain mindig, amikor először megpillantotta őket. Aztán pedig, ahogy elmúltak a nagy hidegek, de még semmi jele nem mutatkozott annak, hogy kezdene kitavaszodni, váratlanul eltűntek, egyik napról a másikra, így hát ők maguk jelezték, mégiscsak, a tavasz közeledtét.

Most elhatározta, hogy meglesi őket; az ablak előtt üldögélve fogja kivárni megérkezésük titokzatos pillanatát. Mindenekelőtt azonban ennie kellett valamit, és be is kellett fűtenie a kályhába. Egyre jobban gyötörte az éhség, és igencsak átjárta már a hideg.

Miközben szegényes reggelijét fogyasztotta, majd pedig a begyújtással foglalatoskodott, egyre csak a madarak jártak az eszében. Szinte gyerekes izgatottsággal készülődött, mint valami csínyre, hogy meglesi az érkezésüket.

Valóban különös lények voltak. Ott gubbasztottak a fákon naphosszat szinte mozdulatlanul, metsző szélben, kíméletlen fagyban, ádáz hóesésben, és nem kaptak életre akkor sem, ha váratlanul megenyhült az idő. Igaz, sosem figyelte meg őket alaposabban, hosszabb időn át egyfolytában. − Meglehet, hogy nappal alszanak − gondolta egyszeriben, a kályha előtt görnyedve, s ennek lehetősége szöget ütött a fejébe, úgyhogy fel is egyenesedett, kezében egy fahasábbal, melyet éppen a már lobogó tűzre akart vetni. − Akkor pedig éjszaka jönnek − jutott mindjárt a következtetésre, és elkedvetlenedett. Hiszen így egész várakozása, készülődése hiábavaló. De azért csakhamar felderült mégis, ahogy melegedett a kályhánál, fölébe tartva és össze-össze dörzsölve a tenyerét. Aztán odament az ablakhoz megint és lenézett a kertre.

Elmosolyodott. A madarak ott gubbasztottak a fákon. Mozdulatlanul, mintha csak aludnának. És mintha el sem mentek volna soha, mintha ott gubbasztottak volna mindig, ugyanúgy, öröktől fogva.”

Azután a fiú az állomáson pillantja meg a madarat:

„Egy galambforma, ám színpompás madarat pillantott meg az egyik farakáson, szemközt éppen. Odarepülni azonban nem látta; mintha csak ott termett volna egyszeriben. Lelkes izgatottság fogta el, mint valami apró csoda láttán, de aztán arra gondolt mindjárt, hogy ott lehetett régebb óta is akár, csak ő nem vette észre. A farakás szélén állt, kissé oldalvást őneki, méltóságteljes tartással, mozdulatlanul.

Lenyűgözően szép volt. Dolmányának színe mint a tündöklő ég, a szárnyán szivárványos fények játszottak, hosszú farka ébenfekete volt, a nyakán, mint valami ékszer, széles, ezüstös örv csillogott, sötétlila fejét pedig bíborszínű tollbokréta koronázta. És mintha nem is evilági lény lett volna, valami halvány fényudvar derengett körülötte. Nagyon is meglehet persze, hogy csak az ő szeme káprázott, oly hosszan nézte a különös madarat, meredten, szinte megbabonázva.”

A madár a fiú álmában is felbukkan:

„A kertben bolyongott, két kezében tartva s melléhez szorítva gyengéden, oltalmazón a halott madarat. Az állomásra akart menni, hogy hazavigye a pompás zsákmányt, de sehogy sem talált ki a kertből. Sűrűn hullottak a falevelek a szél vad zúgása közepette, a lombok azonban nem ritkultak mégsem; a nyomasztó homályba sehol sem tört be a napfény. Egyre nehezebben jutott előbbre a dús, magas fűben, kusza folyondárokba gabalyodott, tövises bozótokba akadt a ruhája, hatalmas pókhálókat szakított át, de akármerre vette az útját, mind beljebb és beljebb jutott a kertbe. A madár csőréből egyre szivárgott a vér, és lassanként teljesen átitatta az ingét. Váratlanul kijutott egy tisztásra, ahol emeletnyi magas, toronyszerű, düledező farakások álltak. Kábultan hunyorgott a szikrázó napsütésben. Már csak át kellett mennie a farakások közölt, hogy az állomásra érjen. De mintha valami labirintusba került volna, akármerre fordult, nem talált ki belőle, a folyosók pedig egyre szűkebbek, a farakások meg egyre magasabbak lettek. Félelem szállta meg. Egyszeriben rájött, hogy a madár miatt jutott ebbe a veszedelmes csapdába. Meg akart szabadulni tőle, de az mintha hozzánőtt volna a melléhez, vagy inkább mintha belőle nőtt volna ki mint valami hatalmas, utálatos daganat. Hiába tépte, cibálta kétségbeesett dühvel, nem tudta leszakítani magáról. Mintha a saját húsát marcangolná. Kiáltani akart rémületében, de csak tompa nyögés tört fel a torkán.

Ekkor felriadt.”

Az álom és a valóság keveredése a modern regény egyik jellegzetes vonása. Agócsnál az álomban mindannyiszor a madár jelenik meg. A fiú „szinte minden nap álmodik a madárral”. Azután csak később, „oly sok esztendő után először, s egyben utoljára”. Ennek az álomnak a végén olyannyira keveredik az álom és a valóság, hogy miután felriadt a fiú álmából, „Világosan emlékezett az álmára, annak minden részletére, mintha valóság lett volna. Biztosra vette, hogy a titokzatos madár elpusztult, s a benne lakozó lélek ő belé költözött.”

A véletlenül felfedezett könyv, a rokon, a madár, illetve madarak, „az írott szó mágikus hatalma” kavarog a „főhős” képzeletében, mígnem rátalál a lélekmadár első megfogalmazására egy madárhatározóban:

«„Itt véget ért az írás. Csalódottságot érzett, hiszen azt várta, hogy egy halhatatlan szenvedély története veszi majd kezdetét a regényben, s mintegy életre kel az a bizonyos fénykép, de még csak említés sem esett róla. Ám egy rejtély legalább megvilágosodott előtte: a döbbenet a rokon arcán, ahogy megpillantja a madarat a vasútállomáson. A madarat, amelyet ő pedig megölt aztán − kapott észbe mindjárt, s hirtelen úgy érezte, mégiscsak jóvátehetetlen bűnt követett el, és biztosra vette, hogy valami módon bűnhődni is fog érte.

Kétségbeesés fogta el, és legszívesebben hazaszökött volna erről a kísérteties tanyáról. De aztán felötlött benne a gondolat, hogy talán egy másik, ugyanolyan madarat ölt meg, és ettől megnyugodott valamelyest.

Egyszerre csak lódobogást hallott, s akkor sebtében becsukta a naplót és kiosont a szobából.

Egész nap a regény legújabb fejezetének különös szereplője járt csak az eszében, meg a titokzatos madár. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az a baljós történet most már − „sok-sok esztendő múlva” − a valóságban folytatódik, ám még ismeretlen végkifejlettel, s hogy ő maga is belekeveredett, hacsak valóban nem egy másik madarat ölt meg, nem azt, amelyiket az állomáson láttak, a „Széplelkű”álmának mintegy beteljesedéseként. Olykor azonban, néhány pillanatra csupán, mégis képtelenségnek találta az egészet, s az írott szó egyfajta megfellebbezhetetlenségének, mondhatni mágikus hatalmának tudta be a balsejtelmeit − meg persze büntetésnek, amiért megint belelesett a „felnőttek titkaiba”.

Végül azért támadt egy ötlete, amitől valósággal fellelkesült: utánanéz, hogy miféle madár is az tulajdonképpen. A szobájában, a természettudományos könyvek között csakhamar talált is egy „Képes madár-határozó”-t, és buzgón nekilátott áttanulmányozni a vaskos kötetet.

Legnagyobb meglepetésére azonban a titokzatos madarat nem találta benne. Feltámadtak a balsejtelmei. És még mielőtt végleg becsukta volna a könyvet, hogy visszategye a helyére, megakadt a szeme az első oldalon, a bevezető elé írt ajánláson:

„Szeresd a madarakat; hírvivők azok ég és föld között,

s mindenikben egy halandó lelke él tovább.”»

A lélekmadár definícióját pedig a madarat ábrázoló falfestmény alatt találja meg:
„íme a lélekmadár, a halhatatlanság, az örökkévalóság szelleme. Egy, és akár végtelen sokszorosa önmagának, egyetlenegy mégis. Az ember szenvedése a tápláléka, és ott terpeszkedik mindenki lelkén, aki szenved. Elpusztul, ha csak egyetlen pillanatra is táplálék nélkül marad, s akkor a világ egy rövid jajkiáltással meghal. Csak álmodban láthatod, ám ha sebet ejt rajtad, valóban kiserken a véred, emlékéül s bizonyságául annak, hogy az ő birodalmában jártál, kívül az időn, egy másik valóságban, hol ezer esztendő annyi csupán, mint egyetlen nap, s egyetlen nap annyi, mint ezer esztendő.”

Agócs Károly elbeszélő stílusa a hagyományos, a modern és a posztmodern sajátos keveréke. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélés látszólag megfelel a XIX. századi regény mindentudó elbeszélő módjának, ám attól eltérően inkább az én szubjektuma által lekorlátolt belső történéseket meséli el. Ettől támad az az érzésünk, hogy nem egyedi esettel, hanem bárkivel megtörténhető, egyetemes kérdésekkel szembesíti olvasóját a szerző.

A lélekmadár sokrétű, kristálytiszta stílusban megírt, lenyűgöző mű. Mindenkinek csak ajánlani tudom elolvasását.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Agócs Károly: A lélekmadár”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés