Ambrus Attila József | Elmentél, s nem is búcsúzhattunk…

Asztaltársaság

Elmentél, s nem is búcsúzhattunk…

Dr. Hegedüs Sándor (Samuka) és Ambrus Attila József tavaly nyáron

Másfél év. Ennyi jutott. Először, amikor megláttalak a társaságban, gondoltam, hogy egy idős ember ül ott az asztalnál. Nem volt még helyem, így melléd kerültem. Este a búcsúzásnál már melegen szorítottuk meg egymás kezét. Aztán két hét múlva újra… és újra. És attól kezdve már volt helyem: melletted. Talán másfél év, ennyit ismerhettelek. Kéthetente egy alkalom. Nagyon kevés, most már belátom.

Csodáltam életkedvedet, jó humorodat, emberségedet. Anekdotáidon jókat derültem, pedig volt, hogy ismertem a történet végét, de igazi, tiszta szívből feléd áradó jókedvem soha nem engedte volna, hogy csillogó szemmel mesélt történeted élményét tönkrezúzzam. Most is hallgatnálak, bár jönnél újra és mesélnél.

Az ember halandó, ezt mindenki tudja… néha foghegyről hangzik el ez a pár szó. Halandó… bele sem gondolunk igazán, hogy ez mit is jelent. Ez valahogy sohasem velünk történik meg… és most mégis megtörtént! Fiatalkori bohóságom megtorpan… Érzem a keserű ízét e szavaknak. Már értem, ez azt jelenti, hogy soha… soha többé? Ez megrémít.

Amikor visszamegyek a társaságba, önkéntelenül keresem a helyem. Kereslek, de nem talállak. Régen jó volt, mert tudtam, hogy majd előbb-utóbb jössz és készíthetem a mellettem lévő széket. Most már mindig más mellett ülök. Nagyon jó, de tudnod kell, hogy már semmi sem ugyanaz, mint azelőtt.

Tudod, nekem nem volt soha apám, aztán jöttél a semmiből. Csak egy kis öregember – talán észre sem venné senki –, aki ott ül az asztalnál csendben… Aztán néha megszólal, és a mellette ülők nem tudnak nem figyelni rá. Sajnálom, hogy nem ismertelek régebb óta. Olyan apás voltál. Mindig azt éreztem, ha nekem volna apám, biztosan ilyen lenne, mint Te. Az idők során szép csendben rokonokká lettünk… Talán Te is érezted. Szemeidből ezt olvastam ki, de lehet, hogy csak ezt akartam látni? Láttam… igen, biztos vagyok benne.

Sokat gondolok rád az utóbbi időben, egyre többet. Tudom, hogy jó helyen vagy, hiszen mi mást érdemelnél. Mindig úgy éltél, hogy büszkék lehettünk rád. Bármit is teszel, most, hogy fáradt, beteg testedet levetetted, tudom, hogy jól csinálod. Biztos vagyok benne, hogy figyelsz minket, és bolond gondjainkon jót derülsz. Talán hiányzunk neked, de tudom, hogy jó társaságban vagy. Kérlek, figyelj ránk, és ha egyszer mindannyiunknak mennie kell, jó lenne tudni, hogy talán Te fogadsz majd a kapuban. Jó lenne azon a kapun belépni, amin már Te is áthaladtál.

Te már tudod, milyen a zöld bársony füvön szökdécselve lépegetni, Te már tudod, milyen a habos kék égen bárányfelhőkkel takarózni. Te tudod, talán, hogy nem is olyan rossz nem lenni.

Mi itt csak rohangálunk, nem törődünk senkivel, magunkkal sem, és nem tudunk semmit, fáradtak vagyunk, félünk. Itt élünk a saját agyunkba zárva. Próbálunk lépegetni a világban, és felesleges dolgokat markolászunk.

Nevess csak rajtunk… mi is csak nevetnénk, ha kívülről látnánk magunkat. Nem tudtuk eléggé, mi a fontos, és most, amikor megkérdezhetnénk tőled, már késő. … és ez most már így marad. Látom szemeidet, amint ezt mondanád: „gyerekek…, az ember halandó”. Most már mi is tudjuk… és azt is tudjuk, hogy hiányzol. Mindannyiunknak nagyon hiányzol.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Elmentél, s nem is búcsúzhattunk…”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés