A dráma első felvonása azzal kezdődött, hogy elromlott a szupermodern mosógépem, mely igen válogatós volt ugyan (külön kellett felszolgálni neki a pamut-műanyag-selyem-vékony-vastag- fehér-színes stb. szennyest), de programálás után becsületesen ledolgozta a maga 6-8 óráját. Úgymint: vízet szívott magának a vezetékből, benyelte a mosószert, forgatta, habosította, aztán mosta, öblítette, csavarta és szárította a ruhát. Persze vásárláskor pillogott ugyan pár figyelmeztető lámpácska az agyamban, amikor a „Made in China”-feliratot silabizáltam, de hamar elhessíntettem a gyanút: ugyan ki látott manapság olyan elektromos (és nemcsak) kütyüt, amit nem ezek az aprócska és roppant élelmes emberkék szállítanának immár a teljes földgolyóbisnak?
Szóval ez a hipertalálmány egy napon bemondta az unalmast, persze pár hónappal a szavatossági idő lejárta után. Nézem, forgatom, programozom, de még csak egy halvány lámpa-kacsintással sem jelzi, hogy lenne benne némi működőképesség. A szennyeskosár pedig rohamosan telik-púposodik. Muszáj kihívnom a szerelőt, aki meg is érkezik két hét múlva és persze este, munkakidő után. Megnézi a kütyüt, leolvassa róla a márka és típus nevét, aztán előkapja az okostelóját és sebesen koppolni kezdi. Nos, ha pisztolyt fogtak volna a koponyámra, akkor sem jutott volna eszembe soha, hogy telefonnal is lehet mosógépet javítani. Előbb azonban a biztonság kedvéért tapasztalt belgyógyászok alaposságával kifaggat: Mikor történt a defekt? Milyen programot végzett éppen a gép? Nem szakadt-e meg akkor az áramszolgáltatás? Nem tettünk-e a gépbe több ruhát az előírtnál? Használunk-e illatosítót, keményítőt, vagy folttalanítót? stb stb. Ja, szóval elvették a villanyt! Méghozzá szárítás közben. Hát itt a bibi. A kiforrósodott ellenállások egy műanyag-korong közelében vannak, az áramszünet alatt az nem forogott tovább, így aztán ripityára olvadt. További magyarázkodásra már nem is voltam kíváncsi, mert ennyiből is megértettem a lényeget: azt a szemgolyónyi kütyüt ki kell cserélni. Mikor is? – merem feltenni a kérdést. Hát az attól függ, mikor küldi át a bukaresti importőr a brassói lerakatnak, s aztán mikor jut el a gyorskurír a megrendelőhöz. Azaz hozzá. Megnyugodtam: a diagnózis elhangzott, a rendelés megtörtént, már csak a szennyest kell jobban összepréselni, hogy a harmadik kosárban elférjen.
Így telt el még két hét. Már műanyag zsákokba gyűjtöttem a levetett cuccot, amikor egy reggel csengett a telefon. Megvan a hiányzó alkatrész, de csak munkaidő után jöhet a szerelő. Addig még kivárok, elvégre nem kuksolok a jég hátán. Esti hat óra körül érkezik a szemgolyónyi koronggal. Szétszedi a drága mosógépemet s úgy vájkál a sok kábel, cső meg alulemezke között, mint sebész a beteg hasában. Végül kiteszi a pontot a művelet végére: négyszáz lepedő – nyugta nélkül, hogy ne kelljen T.V.Á-t is felszámolni. Ha belegondolok, ez egy vadiúj mosógép árának egyharmada. És csak egy szemgolyónyi kütyü mondta be az unalmast. Mennyibe kerülne a teljes elektromos hálózat, vagy – Isten ments! – a motor kicserélése? Nos, ezen a ponton hagy cserben a híres-hírhedt önkontrollom. Pillanatnyilag úgy ítélem meg, hogy csak két megoldás kínálkozik: beperelem az áramszolgáltatót, amiért pont szárítás közben vette el a villanyt, vagy ülepen billentem a szerelőt, mert össszesen fél órányi munkáért képes legombolni rólam több mint kétszáz lepedőt (a többi az alkatrész meg a szállítás ára volt). Aztán mégis egy harmadik – a mindenkori kiskapu – mellett döntök: szó nélkül kifizetem a javítást (mert ugye én hívtam ki a szakit), miközben azt forgatom a fejemben, hogy ezért a pénzért moshatnék, csavarhatnék kézzel is, ahogyan anno nagyanyám tette. Nem vásárolt méregdrága okoskütyüt, nem fogyasztott áramot és nem kellett szerelőt hívnia a bádogteknőjéhez.
Hozzászólások