Nászta Katalin | A virágok ítélete

Szépirodalom - vers

A virágok ítélete

A bűnös a napraforgó!
– kiáltotta mind.
Folyton a Napra forog!
Hátat mutat az árnyéknak, szélnek,
az életnek csak a mosolygó oldalára néz!
Ki ez, urak, ha nem a pozitív
megvallás előhírnöke?
Nem hajlandó pesszimizmusát
dédelgetni e világnak!
Kitartó vehemenciával
csak a Napra, Napra néz!

Fellát, igencsak fellát!
– zúgolódnak a többiek,
kik a töve árnyékában
a napban nem sütkéreznek.
Ez az eleve elrendelés!
Ki napraforgónak született
tányérja tele életmaggal,
szórja a szélbe, nem fukarkodva
s belőlük százával ezrével
új napraforgók születnek!

Önző! – kórusban skandálja a többi-
nem törődik csak magával!
Eközben ő csak forog a napra,
hasát sütteti sugaraival
és nő az égig, de felé, legalább,
míg elérné a horizontnak azt a szintjét
hol a napnak
nem kellene lemennie soha
se itt, se odaát.
A virágok, a százszorszépek
százszor szebbek, százszor többek
míg a napra forgó virágnak
magjai vannak százszor többen.
Vetekedik a fauna,
versenyt nő a gaz és a dudva,
de amikor lemegy a nap
mind egyformán csügged a földre,
alszik, hervad, pusztul a földbe.
S mikor megvirrad egy másik nap
feltekint mind a virághad az égre
örömmel konstatálva:
– ez ugyanaz a nap!
Betölti rendeltetését
ahogy meg van írva
minden.
Csak az ember nem ért a szóból
miközben azokon lovagol.
Széllovas, de nem tudja befogni
azt, amin lovagol.
És megszólal az Úr imígy:
– Fiaim, néktek kezdettől mondám
fekete-fehér, igen-nem
ennyi legyen a szádban.
Akinek többet adok
azok szavait én mérem meg
azon a napon, amikor
úgy látom jónak.

(2020. június 22.)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A virágok ítélete”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés