Ambrus Attila József | Hó hull sóhajomra

Szépirodalom - próza

Hó hull sóhajomra

– id. Kéri János emlékének –
(1916. március 10., Dunapentele – 1943., Don-kanyar)

… Irtózatos idők járnak most mifelénk. Szinte mindenre lőnek a muszkák, ami megmozdul ideát. Nekünk meg alig van töltényünk, az ellátmány olyan gyér, hogy csak az időt húzzuk, komoly ellenállást nem tudunk tanúsítani. Valós híreket már régóta nem kapunk, csak találgatjuk, mi lehet a többi frontvonalon. A tisztek már régóta cserbenhagytak bennünket, most néhány tizedes pattog, mintha ők volnának a hadsereg parancsnokai. Ráadásul egyre kevesebbszer kapunk engedélyt a lövésre. Puskáink teljesen befagynak. Reggelente olyan hideg van, hogy a leheletünk a bajuszunkra fagy. Édes otthon, miért is kell oly távol lennünk tőled. Talán már soha sem váltanak fel bennünket!…

… Tegnap megindultak az oroszok, a sztálinorgonák ontották a meleget, tízesével szedtük ki utána a magyarokat a lövészárkokból. A “döghordók” mindet hátrahordták, olyan kemény a föld, hogy még temetni sem tudunk. Kerestem az ismerősöket a holtak között, de alig lehetett megkülönböztetni az egyik bajtársat a másiktól. A repeszek szétzúztak mindenkit. Éjjel meg az árokban lévő őrök közül fagytak meg ketten. Nem igazság ez. Mit keresünk mi itt? Nincs nekem bajom egy muszkával sem…

“Kitartani a végsőkig!” – könnyű ezt mondani a meleg szobában. A tisztek kilométerekre vannak innen, nekik könnyű, ők mindennap tiszta alsót húznak, mi meg itt rohadunk meg. A cipőnk talpa már papírvékonyságú, már lehetne levelet írni rajta. Három napja nem kaptunk élelemadagot. Mit képzelnek ezek ott hátul? Ők bezzeg megtömik a bendőjüket. Akivel nem az orosz végez, azzal a hideg és az éhség fog. Már a rádió is befagyott…

… Jány végre visszahív bennünket! Már pár hete kellett volna, akkor nem döglődnénk itt. Az oroszok gyűrűt vontak körénk, most meg fussunk visszafelé? A tisztek már jó messze járnak. A németek bezzeg teherautón menekülnek. Az útjukban lévő magyarokat letapossák. Beléjük kellett volna lőnünk, de lőszer az nincs, akkor meg minek a puska? Akik fegyver nélkül menekülnek, azokkal meg a katonacsendőrök végeznek…

… Már vagy két hete gyalogolunk a hidegben, a halottakat meg kifosztjuk útközben, mert a konzervje, vagy a kabátja jó lesz valakinek. A dombokról meg néha belénk lőnek az oroszok. Nagyon fázok, és már a puskám sincs meg, azt sem tudom, hol veszett el. Éjszaka el kellett mennünk egy falu mellett, mert a németek kizavartak bennünket a házak közül. Reggel láttam egy ismerőst a szomszéd faluból, az már nem megy haza, kicsit leült pihenni, aztán meg orra bukott…

… Fáradt vagyok… már nem bírom soká… Édes Mariskám, csak te lennél itt, majd felmelegítenél… Jancsikám még nem is öleltelek magamhoz, csak párszor. A lábaimat nem érzem, mindenki csak vánszorog körülöttem. A térdig érő hó nagyon húz magához… Álmos vagyok, pihenni kéne…

… Haza szerettem volna jutni, nem itt a havat nyalni. Lesz-e valaki, aki megmondja, nem akartunk mi itt hősök lenni, mindent megtettünk, amit parancsoltak az urak… de azok a hősök, akik emlékünkkel kell, hogy tovább éljenek. Hallom az orosz tankok zúgását, de a fejem nem bírom a hóból felemelni… Újra esik a hó? A szemem lecsukódik… már nem is fázom… Édes Mariskám, de örülök, hogy látlak… Jancsika, ne igyál hideget, ki vagy melegedve… menj, játssz a többiekkel… Mi az, mit matatsz… még nem döglöttem meg, inkább segíts felállnom… hova mész, az anyád úristenit?… A hó meg csak esik… esik…

Mikor lesz már vége?…

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Hó hull sóhajomra”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés