Déneske és Durcoska valójában jól éltek, semmi gondjuk se volt, sőt a ház népe még arra is vigyázott, hogy mozdulniuk se kelljen. Ha csak a fülük hegyét megbillentették, már öntötték elébük a finom, langyos és zsíros moslékot, tele zamatos asztali maradékkal és ízes konyhai hulladékkal. Nekik más dolguk nem is volt, csak hogy falják, habzsolják, amit elébük öntenek, és hízzanak. Meg is tették mindezt, különösen Déneske, aki már szeptember végén csak a szemével pislogott, és egyet-egyet röffent, de mozdulni alig volt hajlandó.
Durcoska és Déneske ugyanis malacok voltak, de mire megszokták, hogy ők malacok, máris disznókká váltak, és mire ezt az állapotot tudomásul vették, hízók lettek, és amikorra ezzel is megbarátkoztak volna, máris vágósúlyba kerültek, és így előre láthatóan be is fejeződött volna rövid földi pályafutásuk.
Azon az estén azonban a végzet a két disznónak kétféleképpen mérte ki a sorsot. Éppen a vályú sarkából szürcsölték ki a maradékot, amikor meghallották a gazda hangját az ól előtt: – Hát, akkor holnap kora hajnalban, böllér sógor! És jól fenje ki azt a kést! Hogy vigye a szalonnát!
– No, lesz munkánk ezzel a két kucuval! – felelte rá a sógor, és egy kéz meglapogatta Durcoska nyaka tövét.
Böllér, kés, szalonna! – nem olyan szavak ezek, amit a disznók szívesen hallanak. Durcoska háta libabőrös lett, és sörtéje az ég felé meredt. Valami rossz sejtés költözött a szívébe, de félelmét nem volt kivel megosztani, mert Déneske már jóízűen horkolt az ól sarkában.
Durcoska csípős hajnalra ébredt, bekecsbe bújt emberek sürgölődtek az ól körül. Szalmaköteg, fazekak, és böllér sógor kezében ott villogott a kés.
– Jaj, Dénes, vigyázzunk! – sivította Durcoska, de Déneskének már a fülét, a négy lábát és a farkát erős kezek markolták meg, és vonszolták kifelé az udvarra. Durcoska teleszívta magát a csípős, hajnali levegővel, és kirontott az ól nyitva maradt ajtaján. Feldöntötte böllér sógort, felborított két fazekat és rohant, amerre látott.
– Ott menekül a másik! – kiáltották utána, de ő csak Déneske visítását hallotta maga mögött, leszegte a fejét és rohant előre. Ócska kerítés állta útját, egy mozdulattal áttörte, aztán valami lábon felejtett kukoricás következett, aztán tüskés bozót, árok, hegyoldal, erdő, végül a nagy csendesség.
Még szaladt egy kicsit, meg-megállt, hátrafelé fülelt, de csak a csöndes téli erdő vette körül puha hóval, hallgatag fákkal, rezgő bokrokkal. Durcoska orrával a hóba túrt, hogy egy kis vizet szürcsöljön, lerágott néhány szem megtöpörödött galagonyát, majd élvezettel egy öles tölgyfa durva kérgéhez dörgölődzött.
Egy eldugott völgyecske mélyén vaddisznókkal találkozott. A forrás körül csíkos malacok visítoztak, időnként disznómamához rohantak. A vezér kan bizalmatlanul szimatolta Durcoskát, aki kövér volt, rózsaszínű, és csak úgy áradt belőle a jólét illata. Durcoska elmesélte menekülését, a bőséges moslékot a kényelmes disznóólban, de elmesélte Déneskét, meg böllér sógort is.
– Hm, a disznóölés! Hallottam már róla. Hát mégis igaz! Ilyen itt nincs. Ha akarsz, nálunk maradhatsz.
– Szóval én is vaddisznó leszek? – Durcoska boldogan röfögött, és a sáros hóba hemperedett, hogy lehűtse a menekülés során összekarmolt bőrét.
– Vaddisznó attól még nem leszel! Vaddisznónak születni kell. Ha el nem menekülsz a disznóölés elől, most is az ólban hevernél. Téged a félelem hozott közénk. Elért legfeljebb szabad malac lehetsz! – és a vezér kan apró szemével Durcoskára pislogott.
Az erdő hideg volt, de Durcoska nem törődött vele. A föld nedves, de a szabad disznó észre se vette. Az ennivalót bizony keserves turkálással kellett megszerezni napról-napra. A meleg moslékhoz szokott Durcoska lefogyott, szalonnája összezsugorodott, húsa inas lett, puha orra kisebesedett az állandó sártúrástól. Bizony volt olyan éjszaka, hogy a meleg kutricával álmodott, a moslékos vödör nyikorgását hallotta, és Déneske melegítette az oldalát – aztán süvöltő szélre ébredt, vagy a hátát paskoló esőre.
De tavaszra csak befogadták a vaddisznócsapatba. Sőt, a következő télen már Durcoska körül is ott visítozott egy seregnyi apró malac. Igaz, nem olyan sötét csíkosok, mint a vaddisznómamáéi, hanem világosabbak, de jó kövér, és igencsak fürge malackák.
A környező falvakban különös történetek keltek szárnyra a rózsaszínű vaddisznóról, aki ügyesebb a többinél, aki jobban ismeri náluk az ember szokásait, és aki mestere, hogyan kell túljárni a vadászok eszén.
Durcoskának remek szimata volt, messziről felismerte a hajtókat, eligazodott a házak között, ismerte a falusi zajokat, sőt egy kicsit még a kutyák nyelvén is értett. Tudta, mikor érdemes kukoricát szerezni, mikor pedig répát gyűjteni. Felfedező útjain kiszimatolta, melyik ház végében tárolnak aszalt gyümölcsöt, és melyik gazda tett félre télire birsalmát. Sőt, arra is rá tudta beszélni a falu disznóit, hogy mind egyszerre kezdjenek visítani, és az ólak falát döngetni. A gazdák ilyenkor tanácstalanul kerülgették az ólakat, és csitították, vagy szidták a lármás jószágokat – míg a vaddisznók háborítatlanul lakomáztak a zsenge kukoricából, vagy a gúlába rakott répából.
Az egyik jól sikerült lakoma végeztével, a vaddisznócsapat az árnyékos völgyben pihent, szerte-széjjel hevertek a sáros avarban, csak fülükkel hajtották magukról a legyeket. Aznap a káposztaföldön jártak, és pukkadásig telefalták magukat.
A vezér kan odakocogott Durcoskához, és elismerően bólogatott: – Ez jó zsákmány volt. Látod, most már igazi vaddisznó vagy!
De Durcoska csak mosolygott, és a fejét rázta: – Én nem ide születtem, hanem választottalak titeket. Jó nekem a vaddisznók között, de én inkább megmaradok szabad disznónak! – elnyúlt az avarban, és megelégedetten nézett végig halványcsíkos malacain.
Hozzászólások